A Libri megvásárlásáról, a jobboldali írók „elnyomásáról” és a rettenetesen kellemetlen kulturális életünkről.
Az irodalomnak nem dolga felülemelkedni a megosztottságon. Olvassuk Pázmány Péter munkásságát: az életünk évszázadok óta a megosztottságról szól, a világunk meghasadt, egyesek az egyik oldalhoz, mások a másikhoz csatlakoznak, és persze vannak azok akik – talán naivan – abban reménykednek, hogy középen is lehet állni – mondta a Magyar Hangnak Péterfy Gergely. Az ideje nagy részét Olaszországban töltő íróval Budapesten beszélgettünk
– Az elmúlt két hétben a magyar kulturális élet a Libri Csoport felvásárlásától volt hangos: a kormányközeli Mathias Corvinus Collegium (MCC) megszerezte a piacvezető magyar könyvkereskedelmi és -kiadói hálózat többségi tulajdonát. Meglepte a hír?
– Amikor két éve kisebbségi tulajdonosként bevásárolták magukat a cégcsoportba, már számíthattunk rá, hogy ez bekövetkezik. Ha a NER beteszi a lábát az ajtórésbe, akkor biztos, hogy be is tör a lakásba. Most is ez történt: a szokott maffiamódszerekkel elérték, hogy a tulajdonos megváljon a részesedésétől. Ebből könnyen kiszámolhatjuk, hogy a jövőben milyen üzleti modell érvényesül majd a Libriben. Biztosak lehetünk benne, hogy a legrosszabb várakozásaink válnak valóra, vagy valami, ami azoknál is rosszabb.
– Felesége, Péterfy-Novák Éva író azonnal jelezte, hogy nem folytatja a közös munkát a Librivel. Az ön könyvei is a cégcsoport egyik kiadójánál, a Kalligramnál jelennek meg, fontolgat hasonló lépést?
– Éva a könyveit a Libri Kiadónál jelentette meg, számára evidens volt, hogy a bejelentést követően távozik. Én a Kalligramnál vagyok, amelyben a Librinek kisebbségi tulajdonrésze van, a többségi tulajdonosa még mindig Mészáros Sándor, szerkesztőm és jó barátom, és reménykedem, hogy ebben a reménytelennek tetsző helyzetben is meg fogja találni a kiutat, amellyel megőrizheti a Kalligram függetlenségét.
– Az üzlet már korábban megköttetett, a bejelentéssel azonban megvárták a júniusi Ünnepi Könyvhét végét, nehogy botrányba fulladjon az esemény. Megalapozott volt a félelmük, van annyi erő az irodalmi életben, hogy a közös fellépés veszélybe sodorja a kormányközeli szervezet terveit?
– Nincs. Van ugyan egy-két mindenre elszánt figura, de a nagy közös kiállásra annyi esély lett volna, mint a pedagógusok tömeges sztrájkjára. Nem hiszem, hogy ettől tartottak az MCC-nél. Ők pusztán maximalizálni akarják a profi tot, és úgy voltak vele, hogy rendezzék meg nyugodtan az Ünnepi Könyvhetet, az idei úgyis az utolsó ilyen esemény lesz. Abban a formában legalábbis, ahogy eddig ismertük, a könyvhétnek vége, a Libri felvásárlása fel fogja robbantani a piacot.
– Ekkora hatása lesz az üzletnek?
– Nem tudni, hogy az MCC térfoglalása hogyan befolyásolja a kisebb kiadók tulajdonosi szerkezetét, de a békés együttélésnek valószínűleg vége. Anélkül pedig nehéz összehozni egy közös könyves ünnepet. Persze lehet, hogy alábecsülöm a szereplők kompromisszumkészségét.
– Feleségével Felhő Café néven tavaly könyvkiadót alapítottak. Ebből a pozícióból, egy kis kiadó vezetőjeként hogyan tekint a Libri-ügyre?
– Egy kis kiadó megpróbálja kihozni a legtöbbet a helyzetből, és előnyére forgatni, amennyire lehet, azokat a szituációkat, amelyeknek egy rossz döntéssel a vesztese is lehetne. Nekünk most azon kell gondolkodni, hogy egy vészforgatókönyv esetén milyen egyéb csatornákon tudjuk majd forgalmazni a könyveinket.
– És milyen következményei lehetnek a felvásárlásnak a könyvkínálatra nézve?
– Nem valószínű, hogy holnaptól eltűnnek a kirakatból a NER-nek nem tetsző szerzők. Ennek egyelőre az üzleti logika ellentmond: az MCC vélhetően még pénzt is akar látni a könyvekből, és ahhoz eladható művek kellenek. De a NER rendelkezik akkora erőforrásokkal, hogy előbb-utóbb lemondjon a könyvpiac hasznáról, és a könyvesboltokat is a propaganda terjesztésére használja, akárcsak a közmédiát. Ez nagyon diszkrét folyamat lesz, apró, alig észrevehető változások mentén jutunk el lassan addig a pontig, ahol visszavonhatatlanul megváltozik a kínálat, és a NER hatalmi érdeke uralja el a könyvpiacot is. Talán egy olyan multinacionális kereskedő megjelenése, mint az Amazon, javíthatna a helyzeten, de a nélkül a független kiadóknak nagyon találékonynak kell lenniük majd abban, hogyan juttassák el az olvasókhoz a könyveiket.
– A Magyar Írószövetség közleményében üdvözölte az MCC lépését, mint írták, ez hozzájárulhat a kiegyensúlyozottabb működéshez. Visszatérő vád a magyar irodalmi élet és a könyvpiac belterjessége, valóban ennyire zárt és kirekesztő ez a világ?
– Az élet roppant igazságtalan. Rengeteg tényező befolyásolja, hogy egy szerző hogyan jut el a sikerhez. Ami Magyarországon meglehetősen korlátozott sikert jelent, hiszen a szépirodalom terén itthon röhejesen alacsony példányszámokról beszélhetünk. A kilencvenes években Esterházy Péter köteteiből simán eladtak százezret, ma egy kiadó már annak is örül, ha 1500 példányban elmegy a könyve. A NER-közeli álláspont szerint a „jobboldali” írókat kiszorítják a piacról. Ez azért álságos érvelés, mert a problémájuk valójában nem az, hogy nem jutnak el az olvasókhoz, hiszen megvan a saját közönségük, napilapjaik, tévéik, az egész magyar közszolgálat; a dühük oka, hogy az Élet és Irodalom, vagyis a „baloldali” nyilvánosság nem ismeri el a munkásságukat, az olvasók elsöprő többsége pedig nem érdeklődik a műveik iránt, hanem mindenféle liberális szemetet olvas. Ezen, úgy tűnik, most erőszakkal szeretnének változtatni, „eszed, nem eszed, nem kapsz mást”-alapon.
– A Kalligram adja ki Kötter Tamás, a közpénzmilliárdokkal kitömött Megafon egyik kormányközeli „influenszerének” könyveit is.
– Az ő példáján keresztül látszik, mennyire hamis az az érvelés, hogy szándékosan zárják el a jobboldali szerzőket a közönségtől. Ha a szöveg érdemes a kiadásra, végső soron – extrém szélsőségeket leszámítva – a kiadó számára tényleg mindegy a szerző világnézete vagy az, hogy mit csinál a civil életben.
– Ez a mentalitás segíthet felülemelkedni a megosztottságon?
– Az irodalomnak nem dolga felülemelkedni a megosztottságon, az irodalom a megosztottságból, az ellentétekből, a világ eredendő békétlenségéből és konfliktusosságából él. Olvassuk Pázmány Péter munkásságát: az életünk évszázadok óta a megosztottságról szól, a világunk meghasadt, egyesek az egyik oldalhoz, mások a másikhoz csatlakoznak, és persze vannak, akik – talán naivan – abban reménykednek, hogy középen is lehet állni. Ez az emberi természet. Kártékony és hamis az az érvelés, hogy a szörnyű megosztottság helyett barátságra és egységre lenne szükség. Sem politikai, sem művészeti szempontból nincs értelme ezt várni: az esztétikai és morális értékítélet már eleve különbséget tesz, elválaszt bennünket egymástól.
– Egy 2019-es interjúban még úgy fogalmazott, hogy nem feltétlenül a legjobb húzás egy írótól, ha azt mondja, „Szevasztok!”. Másfél évre rá mégis Olaszországba, az umbriai Todiba költöztek. Mi történt?
– Számos oka volt a kiköltözésnek. Mindig is szerettem volna Olaszországban élni, és úgy éreztem, hogy olyan életkorban vagyok, amikor még belevághatok, később talán már nem lenne erőm ehhez. De a hazai politikai, vagy még inkább közéleti légkör is sokat nyomott a latban. Tönkrementek az emberek közötti kapcsolatok, rosszkedvű, mogorva és agresszív lett a társadalom, és ezt nagyon rosszul viselem.
– A jelenlegi légkörre tekintettel az emigráció az egyetlen megoldás?
– A gyerekeimet arra biztattam, hogy amint tehetik, költözzenek el, mert ez az ország felfalja a szülötteit. Itthon minden nemzedék életében szükségszerűen eljön a történelmi kataklizma, így pedig lehetetlen tervezni. Hiába kezded el felépíteni az életed, biztos lehetsz benne, hogy az ország keresztülhúzza a számításaidat. Ezért célszerű olyan helyen letelepedni, ahol ennek a veszélye statisztikailag jóval alacsonyabb.
– Kitömött barbár című könyve az Afrikából rabszolgaként elhurcolt, Európában kitűnő oktatást kapott, később a bécsi elit közkedvelt szereplőjévé vált Angelo Soliman és Kazinczy Ferenc barátságán keresztül mutatja fel az idegenség különféle megjelenési formáit. A regény ugyanakkor a nyugatias értelmiség és a feudalizmusban gyökerező, maradi hatalom harcát is megeleveníti. Ezt a küzdelmet akár az aktuális helyzetünkre is ráolvashatjuk?
– Kazinczy korának nyugatosodási folyamatát megfojtották a feudális viszonyokat fenntartó erők. Ez egy periodikusan visszatérő jelenség Magyarországon, most ismét ebben a fázisban vagyunk: a keleti despotizmushoz húzó, antidemokratikus hatalom felfalja a nyugati demokrácia felé igyekvőket. Sötétnek tűnik a helyzet, de nyilván – pontosabban: remélhetően – jön majd egy visszalendülés. Izgatottan figyelem a történéseket.
– A Kitömött barbár azonban a Nyugattal sem bánik kesztyűs kézzel: Angelo Soliman testét a halála után kitömték, és bizarr látványosságként mutogatták a közönségnek.
– Kelet-Európa nyugatos értelmisége túlidealizálja azokat az eszményeket, amelyeket a saját országában szívesen látna. Amint közelről nézzük Nyugat-Európát, és nem az ideáinkkal, hanem a valósággal szembesülünk, kiderül, hogy a helyzet ott sem rózsás. De a nyugati országok a második világháború után végigmentek egy olyan önvizsgálati pokoljáráson, amelyből sokat tanultak. Nem eleget, de sokat. A XX. század pokoli leckéi után mélységében átjárta a társadalmaikat a XVIII. és XIX. századi reflexek újragondolása, és sikerült leszámolni a múlt néhány kártékony örökségével. Magyarország ebből teljesen kimaradt, és ez az egyik oka, amiért ott tartunk most, ahol tartunk.
– Az idegenség ugyanakkor egész Európában új jelentéssel telítődött a menekültválság nyomán.
– Az idegenség mindig változó tartalommal jelenik meg az európai diskurzusban. Olaszország most óriási migrációs nyomás alatt van, emberek tömegei vállalják az életveszélyt, hogy rettenetes körülmények között átszelve a Földközi-tengert odajussanak. Az otthonunkhoz közeli hegyekben a favágók albánul vagy bosnyákul beszélgetnek egymás között, az idősgondozást moldávok, románok és ukránok végzik, a takarítók ugyancsak ezekből az országokból jönnek, miközben a menekülteket a kormányok igyekeznek elosztani az egyes települések között, Todiba is többen érkeztek már, és nem feledjük, hogy mi magunk is bevándorlók vagyunk, sok hozzánk hasonló északi értelmiségivel, akik digitális nomádságukban Itáliába vándorolnak. Az identitások sokfélesége számomra azért is alapvető élmény, mert jórészt amúgy is idegennek érzem magam a világban.
– Miért?
– Ez hosszú sztori. Röviden: családom mindkét ága Erdélyből jött, amelynek elvesztése folyamatos fájdalomként jelentkezett az életükben, a Kádár-korszakban ezért sem érezhették otthon magukat. Belső emigrációba kényszerültek, vagy elhagyták az országot – mindig azok a rokonok voltak a nyertesek, akiknek sikerült kijutni Nyugatra. Úgy nőttem fel, hogy mi nem ide tartozunk, hanem bizonyos elképzelt világokhoz: Bécs vagy a múltban élő Kolozsvár a hazánk. Az otthon sosem valami fizikai, hanem inkább valami képzeletbeli hely. Nekem a Duna, vagyis a Duna szaga az egyetlen, amihez az otthonosság érzete társult.
– És Olaszország?
– Fiatalon az ógörög, a latin, majd a modern nyelvek jelentették a megnyugvást, és ezzel párhuzamosan az utazások, és valahogy mindig a mediterrán régió volt az, ahol a legtermészetesebben éreztem magam. Ha otthon nem is vagyok Itáliában, de otthonosabb, mint Magyarország. Az idegenségem pedig az irodalom vizsgálati anyaga, örök témám, és kíváncsian figyelem az identitás változásait a saját történetemben.
– Családjától a belső emigrációból következő idegenségen túl, feltételezem, az irodalom, a művészet iránti érdeklődést is örökölte: dédapja Áprily Lajos, nagyapja Jékely Zoltán volt, édesapja Péterfy László szobrászművész.
– Sokszor gondolok arra, hogy nagyapámmal milyen jókat sétálnánk és beszélgetnénk Todiban. Ő ugyancsak rajongott Itáliáért, sokszor járt ott, sok olasz költőt fordított, gyermekkoromban kedvtelve tanított engem olaszul. Örömmel tölt el, hogy osztozhatok vele Olaszország szeretetében. Az pedig, hogy Szerb Antal, nagyapám atyai jó barátjának irodalmi világában élhetek, bármikor bejárhatom az Utas és holdvilág tájait, a korábbi vágyálmaim beteljesülése. Szakmai ártalom, hogy a létezésemet leginkább akkor tudom átélni, hogyha úgy tekintek rá, mintha könyvben olvasnám. És ez a könyv egy érdekes fejezetnél tart éppen.
– Dédapja és nagyapja idejében mintha egészen más lett volna az irodalom társadalmi jelentősége, mint manapság.
– Az író egy intézmény, és ennek az intézménynek a tartalma, a szerkezete mindig változik. De mindig valami olyan intézmény, ahol a dolgok állásáról tudnak mondani valami lényegeset, amit a tudomány nem, vagy nem úgy. Visszatekintve úgy tűnhet, hogy régen írónak lenni is jobb volt, az emberek könyvvel a kezükben éltek – igen, úgy éltek, legalábbis azon kevesek, akik ezt megtehették, a nagy többségnek meg sokszor enni is alig volt mit. Az irodalom a Kádár-korban – sajátos és érdekes anomália – kiemelt és kitüntetett helyzetben volt, ami ma sokakban nosztalgiát ébreszt. Pedig csak az volt, hogy a szabadság hiányáért cserébe a kultúra látszólagos fontosságával fizettek. Az író száz–kétszáz évvel ezelőtt misztikus távolságban, az olvasó fölött lebegett, most lehet követni Facebookon. De az olvasó most is válaszokat vár az írótól, és az írónak igyekeznie kell, hogy meg tudjon felelni ennek a várakozásnak.
– De a fogyasztási szokások is alaposan megváltoztak: hogyan lehet sikerrel elérni az olvasót?
– A kétezres évek elején sokan morogtunk amiatt, hogy a kiadók alig költenek a szerzőik népszerűsítésére. Láttuk, hogy Nyugaton bevett gyakorlat az irodalom reklámozása, itthon azonban erre sosem jutott pénz. A közösségi média megjelenésével az írók lehetőséget kaptak rá, hogy saját magukat hirdessék. Ma már ez nem is lehetőség, hanem szükségszerűség, mert az olvasók elsősorban azokat a szerzőket keresik, akiket ismernek a Facebookról, a Youtube-ról vagy az Instagramról. Átalakult a tájékozódás rendszere, és akár tetszik, akár nem, ha az ember ott akar lenni a polcon, ezzel számot kell vetnie. De mondhatja azt is, hogy egyáltalán nem foglalkozik a közösségi médiával, mert íróként nem ez a feladata. Ez is egy legitim, és talán rokonszenvesebb válasz. Bodor Ádám például keveset törődik azzal, hogy az Instagramon bohóckodjon.
– Magyarországon meg lehet élni az írásból?
– A szerzők 10-15 százalékot kapnak itthon a könyvük eladásából a kiadóktól. Egy kötet ma már nagyjából 4000 forint, vagyis 4-500 forint jut az írónak példányonként. Ha egy könyvből ötezer elmegy, az már sikernek számít, amiből könnyen ki lehet számolni, hogy milyen színvonalon élhet az író, aki kizárólag a kötetei eladására támaszkodik. Az aktuális példányszámok mellett pusztán az irodalomból nehéz megélni. Ezért is olyan nagy a tülekedés a különféle állami juttatásokért, ami még jobban megosztja a művésztársadalmat. Ha nyugodt környezetet, stabil anyagi hátteret teremtenél az alkotáshoz, az állami finanszírozás dilemmáival szembesülsz: mit kell tenned a támogatásért, elfogadhatsz-e pénzt ettől a kormánytól, milyen morális következményekkel jár, ha zsebre teszed, és milyen gyakorlati problémákkal, ha nem? Ez rettenetesen kellemetlenné teszi a kulturális életet.
Forrás: a Magyar Hang VI. évfolyama 25. számának (június 23–29.) nyomtatott változata.
