Szombaton és vasárnap Kisbacon és Bölön voltak állomásai Bölöni Farkas Sándor idézésének. Szimpozionok, ünnepi gyűlések ébreszthették a nagy székely demokrata gondolatait. Messze földről érkezett vendégek és Bölön mai lakói emlékeztek a férfiúra, aki korát és kortársait megelőzve az emberek közötti egyenlőséget, a kiváltságok nyűgeinek eltörlését hirdette meg.
Mikó Imre író és Benkő Samu tudományos kutató méltatták Bölöni Farkas Sándor jelentőségét, idézték életének fontosabb mozzanatait.
Jancsó Elemér levélben küldte el vallomását. Az emlékünnepség tiszta, szép, egyenes beszéd volt Bölön nagy szülöttéről, aki a tehetség, az igazságérzet, a gondolat és a tudás szárnyán messze túlemelkedett a szűkebb szülőföld határain s az emberi életet nyitó és lezáró szigorú időn is. Mint más jelesei e földnek, tanít ma is szivünkben és értelmünkben.
A 175 éves Bölöni Farkas Sándort ünnepeltük, úgy, ahogyan az 500 esztendős Dózsa Györgyöt, a 121 esztendeje halott Gábor Áront megszólítottuk, ahogy Körösi Csorna Sándort, Bod Pétert, Barabás Miklóst, Gyárfás Jenőt, Benedek Eleket idézzük meg újra és újra, életük tanulságait megosztani mivélünk, maiakkal. Hagyományt ápolunk egy jó értelemben vett szellemidézéssel, múltunk mélyéből felbuzgó kristálytiszta erek új forrásfoglalását végezzük el, mert e néha méltánytalanul elfelejtett vagy elszaggatott erek máig buzogtatják üdítő italukat, és kóstolni és kóstoltatni belőlük kötelesség, mert a tiszta forrás oly közös vagyon, amit egyetlen község és közösség sem szokott elhasználatlanul elcsörgedeztetni. Minden nép múltjához fordul jelenét-jövőjét megérteni és immár végigélt tanulságokkal könnyíteni útjának további igazulását. Más népek hasonló tanulságait is kölcsönvesszük, mert minden igaz érték, bármilyen nyelven fogalmazták is, közkinccsé, a népek közös vagyonává válhat – így szívleljük meg a demokratikus gondolat román héroszainak a távoli múltból küldött üzeneteit is. Nem mi találtuk ki e szellemidézést, de számunkra nem volt soha még alkalmasabb pillanat elődeink felénk kiáltott vagy suttogott tanításait hamisítatlanul meghallani, mint ma.
Nemzetiségi – tehát emberi – önismeretünk, méltóságunk tartozéka e hallani tudás, politikai nyelvre fordítva: kiteljesedő demokráciánk és ennek csillagzatában nemzetiségi jogaink bizonyítéka. Hogy ez így igaz, hadd idézzem éppen Bölöni Farkas Sándor szellemének utóéletét, melyet így leltároz fel Hatvani Lajos századunk harmincas éveiben : „Halála után, mikor az országot már Kossuth sodorja a forradalom felé, Bölöni Farkas nevét mégegyszer fölkapja a hír. Az abszolutizmus idején pedig a magyar függetlenségért küzdő nemesség szívesen játszotta ki az észak-amerikai utazást, annak lényegéből kiforgatott tanítását a Bach-féle felülről oktrojált demokrácia ellen. Ellenben a kiegyezés után, mikor a rendiség, habár parlamentáris formát ölt, de mégiscsak újra bejut a hatalomba, nem volt szükség Bölöni Farkasra. A kiegyezés utáni álcás liberalizmus joggal tartott a leleplezéstől, mely az igazi liberális részéről fenyegette. Ez a korszak, mely miután nem tudott megküzdeni Petőfi művével, hogy elnyomja, az emlékezetekből kitörölje, hát legalább hozzálát, hogy a zseni hagyatékát a maga szükségleteihez idomítsa, vagyis a maga érdekében meghamisítsa. De Bölöni Farkas Sándorral, kinek nagy karakteréért nem áll helyt a zseni, nem kell annyit fáradni. Ő csak talentum… egy név, egy könyv, s mert kultusza netán kellemetlenné válhatnék, mint hajdan gyanakvással nézett személyét, ki muszáj közösíteni könyvében fennmaradt nemkívánatos szellemét is. Oly alaposan elfeledtetik, hogy még a neve sem látszik ki a magyar irodalom történetéből – úgy temetik el a legmélyebb feledésbe és úgy zárják le a koporsó nehéz fedelét, hogy visszajáró lelke többé ne kísérthessen.”
Ki hát ez a férfi, akinek emlékét és szellemét Hatvani úgy idézi, amilyen, a lovasrendőrös úri világban, ahogyan Petőfi Dózsa Györgyöt emlegette a forradalom küszöbén. A maga korának Dózsája volt, akit a fátum kopott hivatalnok-kabátba bújtatott, seregek helyett az egyedül való gyötrődést, tüzes korona helyett a fenyegető fantomokkal való küszködést nyerte osztályrészül. Dózsa ceglédi beszédének bővített kiadása az a Napló, melyet ránk hagyott – a XIX. század viszonyaira átfogalmazva.
Ha már ilyen merész összehasonlításoknál tartunk, akkor azt is mondhatjuk, a mi Nyugatra induló Körösi Csorna Sándorunk is ő, aki nem eleinket, hanem az emberi világot, a demokrácia szabad lélegzését indult el fölkutatni. Nem önmaga, hanem népe számára, hogy hasson a tanítás a példa erejével ott, ahol századok óta hitették a néppel, hogy a kiváltság, a hatalmasság egyrészről, és a szolgai lét más részről – öröktől fogva való és örökérvényű.
Fellelte-e utazása során az igazi demokráciát, az emberi méltóság hatalmát? Önmagában lelte fel, és példát keresett az igazolására! Könyve, Az utazás…, irodalmunk egyik legszebb szándékú munkája – élménybeszámoló és szabadságkáté. Az élmények ellenőrizhetetlenek immár, kortörténeti kuriózumnak számítanak, de a szabadságkáté igaza átcseng minden időkön.
Ezt hallgassuk Bölöni Farkas Sándor üzenetéből – „anyai nyelvünkön”, melyet ápolni, megtartani biztat a kor, és jogot ad hozzá a szocialista haza. Erről is van üzenni valója: holtában is „háládatlan cudaroknak” mondja azokat, „kik hideg kozmopolitizmussal fordulnak el anyai nyelvüktől”.
Mi forduljunk a 175 éves ma is élő férfiú szelleméhez, hallgassuk meg szavaiból, ami gazdagodásunkra, igazulásunkra szolgál.
Megjelent A Hét I. évfolyama 9. számában, 1970. december 18-án.
