Idei 3-4. számában a marosvásárhelyi román irodalmi folyóirat, a VATRA – Mit és hogyan írnak a romániai magyarok cím alatt, mintegy hetven oldalon – huszonhárom kortárs romániai magyar szerzőtől közöl fordítást román nyelven, különböző műfajokban (vers, próza, tanulmány, gyermekirodalom), továbbá négy magyar szerző könyvét recenzálja.
Köztudott: a klasszikus román irodalomnak az összes nyelvek közül magyar fordításban van a legszélesebb körű, leggazdagabb hozzáférhetősége. Mondhatni: magyar nyelven a román irodalom „túlreprezentált”, ha a kölcsönösség elvét vesszük figyelembe. (A kölcsönösségről jut eszembe – a ragyogó humorú Mikszáth említi valahol –, hogy a magyar republikánusoknak a XIX. század vége felé volt egy olyan szektája, amely a magyar–osztrák kiegyezést az elbukott forradalom után csak úgy tekintette volna elfogadható megoldásnak, ha előbb az osztrákok a saját tábornokaik közül kinyírnak tizenhármat.
A kortárs román irodalom is jelen van – többé-kevésbé – a hazai magyar nyelvű lapokban, könyvkiadásban. Egyik-másik erdélyi magyar nyelvű lap olykor román súlypontú számokat jelentet meg. Az óhazai román irodalmi lapokban magyar vonatkozást (lett légyen az erdélyi vagy magyarországi) csak elvétve találunk. Olyan jelenség ez, aminek magyarázata irodalmon kívüli okokban keresendő. Éppen ezért e „féloldalúság” miatt búslakodni nem érdemes.
Megnyugtató, ha olyan gesztust tapasztalunk – legalább erdélyi – román lap részéről, amely megpróbálja a román olvasók elé vinni, értő, gyakorlott fordítók közreműködésével az erdélyi magyar irodalom egy bizonyos keresztmetszetét. Mint most a Vatra vállalkozása. A szerzők kiválasztását, a merítés mélységét, a rendelkezésre álló terjedelmen kívül, egyéb tényező is befolyásolhatta (teszem azt a Marosvásárhely-központúság).
Bemutatóról bemutatót, recenzióról recenziót írni nem ildomos. Tekintse meg az olvasó, milyennek láttatja a mai erdélyi irodalmat a vásárhelyi Vatra folyóirat szerkesztősége. Nincs módomban eldönteni, derék kezdeményezők-e, vagy dicséretreméltó, már meglevő gyakorlat folytatói-e ők. Azt tudom, hogy Ferenczes István: Arghezi – Ergézi című kétnyelvű, román irodalomtörténeti jelentőségű könyvének román szövegét teljes terjedelmében leközölte a szerkesztőség az elmúlt évtized közepe tájt, és a könyvet méltató állásfoglalásoknak is helyet adott.
„Montre”-ként Fekete Vince bemutatását vettük át a huszonháromból, valamint az összeállításban szereplő Édes Erdély A, B, C című versét eredetiben és Kocsis Francisko átültetésében, románul. (B. Gy.)
Fekete Vince
Dulce Ardeal A, B, C
(Édes Erdély A, B, C)
lui Ferenczes István
A. La o aruncătură de piatră de biserica pelerinajelor, pe terasa
restaurantului,
un grup de turişti din Ungaria. Bărbaţi
şi femei,
de-a valma.
Beau bere, cafea, răcoritoare.
Şi vociferează. Dacă ar fi români,
ar vorbi, probabil,
mai reţinuţi. Aici. Pentru că e ţara lor,
patria lor, şi totuşi, nu se ştie niciodată
cu localnicii ăştia. „Ei” însă
sunt „acasă”. Această ţară e şi a lor.
A fost…
Cândva. Deci ei au venit aici acasă,
s-au întors. Pe toată terasa, dar şi împrejurul terasei,
poate şi-n apropierea bisericii se pot auzi
discuţiile lor în care supralicitează, depăşesc, întrec vocile
celorlalţi. Au vizitat, probabil, biserica Fecioarei din Şumuleu,
poate au urcat şi scările de lemn de la picioarele Mariei,
se vor fi rugat, poate-au şters cu batistele picioarele
Fecioarei şi, înainte de a urca pe jos
în şaua Şumuleului, s-au odihnit,
au strâns putere, cu o bere, două, şi-au împrospătat trupurile
cu o răcoritoare înainte de a urca pe calvarie.
B. Acuma fac socoteala consumaţiei. În lei,
cu voce ridicată; adună aproape ţipând, câte cafele,
câte beri, câte răcoritoare
au fost. O doamnă mai însufleţită
numără fugitiv sticlele de pe masă; că n-au consumat
decât atât.
Nu se potriveşte, nicicum nu se potriveşte cu numărul
de pe bon. E mai mare cu preţul a trei beri. Trebuie
chemată chelneriţa, ţipă o voce de femeie. Că doar nu
plătim mai mult
decât am băut, spune o voce baritonală; alţii
aprobă, ce dumnezeu. Careva dintre ei cheamă
chelneriţa şi încep să clarifice lucrurile. Cu voce ridicată,
ţipând,
băgându-se unii peste alţii şi atacând-o împreună pe chelneriţa
fragilă, intimidată.
C. Cum adică, noi am băut atât,
şi-aici
figurează totuşi cu atât mai mult? Şi una dintre doamne numără
încă o dată,
în faţa chelneriţei, sticlele aflate pe masă. Acolo se află
cu trei mai puţine
deoarece colega mea,
mai devreme, a luat de pe masă cele trei sticle goale. Trebuie
chemată şi colega,
ţipă o voce din grup. O cheamă şi
pe colegă. Spune şi ea
că a luat mai înainte cele trei sticle
de pe masă. Asta nu se poate, strigă din spate vreo trei voci
din grup, de-aici n-a luat nimeni nimic. Şi că ei
nu vor achita:
o sumă de circa o mie de forinţi, nu vor plăti preţul
celor trei sticle de bere. Ce credeţi voi? Chelneriţa subţire,
cu voce plângăreaţă, ca să pună capăt,
în sfârşit, disputei,
le spune, bine, plătiţi cât vreţi; şi intră
plângând în restaurant.
Grupul îşi adună catrafusele;
sunt satisfăcuţi, căci
au învins.
Lasă banii acolo, pe masă, suma exactă, minus preţul
celor trei sticle de bere, apoi
pornesc spre coasta muntelui Şumuleu,
ca să facă un pelerinaj acolo, la locul acela spiritual, care oferă
o adevărată revigorare, „acolo unde fiecare maghiar trebuie să ajungă
cel puţin o dată în viaţă”. La întoarcere
vor mai intra o dată
în biserică – pentru a-şi trage sufletul şi să mai spună o rugăciune.
Traducere Kocsis Francisko
Kocsis Francisko fordítása
Fekete Vince
Édes Erdély A, B, C
Ferenczes Istvánnak
A. A kegytemplomtól kőhajításnyira, a vendéglő
teraszán
magyarországi turistacsoport. Férfiak
és nők,
vegyesen.
Söröznek, kávéznak, üdítőznek.
És hangoskodnak. Ha románok
volnának, talán
halkabban beszélnének. Itt. Mert az ő országuk,
az ő hazájuk, de mégis, soha nem lehet tudni
ezekkel a helyiekkel. „Ők” viszont
„itthon” vannak. Ez az ország az övék is.
Volt…
Valamikor. Ők tehát ide hazajöttek,
visszajöttek. Az egész teraszon, de a terasz környékén is,
talán még a templom közelében is hallani lehet
az egymást túllicitáló, túlkiabáló, egymást túlhangoskodó
beszédeiket. Meglátogathatták a csíksomlyói Szűzanya
kegytemplomát, felmentek a falépcsőkön Mária lábához is,
imádkozhattak, zsebkendőikkel megtörülgették a Szűzanya
lábát, s mielőtt kigyalogolnának
a csíksomlyói nyeregbe, megpihentek,
erőt gyűjtöttek, egy-két sörrel, üdítővel felfrissítették
a testüket a kálváriára való kimászás előtt.
B. Most éppen a fogyasztásukat számolják. Lejben,
hangosan; szinte kiabálva adják össze, hogy hány kávé,
hány sör, hány üdítő
volt. Egyik lelkesebb hölgy
az asztalon levő üvegeket futtatja meg; hogy annyit
fogyasztottak csak.
Nem talál, sehogy sem talál a számlán
levővel. Három sör árával ugyanis több van azon. Ki kell
hívni a pincérnőt, visítja egy női hang. Csak nem fizetünk
többet,
mint amennyit megittunk, mondja egy bariton; mások
helyeselnek, hát mi az isten. Valamelyik kihívja a
pincérnőt, és elkezdik tisztázni a dolgot. Hangosan,
kiabálva,
egymás szavába vágva, és együtt a vékony, megszeppent
pincérnőre támadva.
C. Hogy van az, hogy ennyit ittunk meg, s hogy
itt
mégis ennyivel több szerepel? És az egyik hölgy még egyszer
megszámolja,
a pincérnő előtt, az asztalon levő üvegeket. Azért van kevesebb
ott hárommal,
mert a kolléganőm
korábban elvitte azt a három üres üveget. Ki kell
hívni a kolléganőt is,
visítja egy hang a csoportból. Kihívják a
kolléganőt is. Ő is
azt mondja, hogy korábban elvitte azt
a három üveget. Az nem lehet, kiáltják hátulról hárman is
a társaságból, innen nem vitt el senki semmit. S hogy ők azt
a három üveg sör árát,
mintegy ezerforintnyi összeget: nem
fizetik ki. Hát hogy képzelik ezt? A vékony, sírós hangú pincérnő
végül, a vitát
lezárva azt
mondja, jól van, annyit fizessenek, amennyit akarnak; és
sírva bemegy a vendéglőbe.
A csoportban szedelőzködnek;
elégedettek, hiszen
győztek.
Ott hagyják a pénzt, a pontos összeget, kivéve a három
sör árát, az asztalon, majd
nekiindulnak a Somlyó-hegy oldalának,
hogy kizarándokoljanak oda, arra a spirituális, az igazi feltöltődést
szolgáló helyre, „ahová minden magyarnak el kell jutni az életben
legalább egyszer.” Visszafelé majd
betérnek még egyszer a
kegytemplomba – hűsölni, és egyet még imádkozni.
