Többszörösen rémálom: a zuhanás is (a szent sajtószabadság hazájában, amelynek legszebb forradalma a sajtószabadságot tűzte elsőnek a zászlajára), a megalázó helyezés is, a szinte-bizonyosság, hogy még rosszabb lehet, végül az is, hogy az egészre a cinikus magyar hatalom rá se ránt, hivatalos médiája az ország elleni támadásnak állítja be, fennen hangoztatva, hogy Magyarország jogállam.
Románia előbbre lépett, Magyarország elképesztően visszacsúszott a listán, teljesen indokolatlan tehát az egyik – különben kiváló – független portál megállapítása, miszerint: Magyarország „balkáni szintre esett vissza”. Nem, a listán Románia a 48. (és Szlovénia még őt is megelőzi, 36.), Magyarország pedig a 92. (igaz, két balkáni ország mögötte van: a 93. Szerbia és a 112. Bulgária). De olyan országok előzik meg, mint Moldova, Lesotho, Haiti, Togo, Tunézia, Grúzia, (alaposan) Horvátország; Romániát pedig (alig-alig) a 44. Egyesült Államok, a 29. Spanyolország stb.
A világ 180 országában vizsgálta a Riporterek Határok Nélkül a sajtószabadság helyzetét, Magyarország a lista közepén, de szigorúan véve idéntől már a második felében tanyáz. Az a tény, hogy lakosságarányosan sokáig Magyarországon haltak meg a Covid-járványban sajnálatos, de megváltozik, igazából nem is olyan könnyű pontosan megállapítani, kinek mennyi benne a szerepe – a sajtószabadságot viszont egyértelműen a kormány számolta fel, és a baj sokkal nagyobb, mint a jelzése.
Igyekeztünk évek óta rendszeresen ismertetni a Riporterek Határok Nélkül független szervezet éves jelentéseit, egyre jobban elképedve és egyre elkeseredettebben kérdezve, hogy van-e lejjebb. És mindig megdöbbenünk, nem tudjuk megszokni, hogy van. Amíg ez a rendszer fennáll Magyarországon, addig: VAN! Magyarország soha még a fele alatt sem volt a mostaninak, tizenöt évvel ezelőtt még a tizedik helyen tanyázott, lemaradva ugyan a skandináv államoktól, de nem aggasztóan – különben nem annyira a helyezés maga a jelzésértékű (normális körülmények között egy év alatt nem szokott drámaian változni), hanem inkább a trend.
Áttekintésünket egy még rettenetesebb megállapítással kell zárnunk: a hatalom cinikus sajtóellenes hadjáratát (illetve a kormányhű sajtó propagandaeszközzé silányítását) korrekt módon tükrözi a helyzetjelentés – de Magyarországon (bár sokkal kisebb az impaktjuk) léteznek, működnek független, illetve ellenzéki kiadványok, felületek, nem egy közülük a legmagasabb színvonalon. Erdélyben, ahol a számottevőbb szerkesztőségek „magyar kézben” fungálnak (értsd: a magyarországi adófizetők pénzéből támogatják őket), nincsenek igazi alternatív lehetőségek, NER-kritikus platformok. Az erdélyi magyarok nagy része Orbán-hívő, ezzel egybeesik az RMDSZ politikája és nemzeti diskurzusa (ez meglátszik a magyarországi választásokkor is), és a sajtószabadság legfeljebb annyiban téma, hogy egyes kommentelők lebérencezik azokat, akik elszigetelt, jelentéktelen helyecskéken „bántani” merik a magyarországi kormányt és huncutságait.
A sajtószabadság helyzete, a kikényszerített öncenzúra, a kritikai hozzáállással kockáztatott megélhetés a legcsúnyább diktatúrában (például a legnehezebb időkben, A Hét megjelenésének első két évtizedében) iszonyatos volt, de paradoxális módon kevésbé léleknyomorító: akkor legalább ismertük a kereteket, a „játékszabályokat”, az öncenzúra nem frusztráló kényszer volt, hanem „alapfeltétel”, és az egész mögött ott állt – sokáig – a meggyőződés, hogy a helyzeten nem lehet változtatni. Higgyük el, hogy most sem lehet?
