a közéleti turbulenciáról, Azahriah-ról és az emberiség jövőjéről
A Trump elleni merényletkísérletet zaklatottan figyelte, az összeesküvés-elméletek riasztják, viszont a Nyugat szerinte hanyatlik. Régen hallhattunk már Sebeők Jánosról, aki legutóbb édesanyja, Sebők Éva több mint ezer oldalas nagyregényét segített megjelentetni. 1989-ben arról vált híressé, hogy beült a Fővárosi Állat- és Növénykert párducketrecébe, de lakta kis ideig a Big Brother-házat is, Voks Humana néven pedig természetvédelmi mozgalmat indított. Publikált a régi Magyar Nemzetben, rappelt Fábry Sándor műsorában, „hisztériumjátékot” adott elő Friderikusznál. A júliusban 66. születésnapját ünneplő filozófus-íróval beszélgettünk.
– A Meglepő és mulatságos című műsorban készítettek egyszer önnel egy szórakoztató álinterjút. Akkor Friderikusz Sándor rákérdezett arra, gyakran megtréfálják-e, mire azt a meglepő választ adta, hogy nem egy humoros ember. Sokan pedig épp az ellenkezőjét gondolhatták. Tényleg nem az?
– Nem, sokkal inkább groteszk lény. Vicceket nem tudok megjegyezni vagy mesélni. A stand up comedy világa is távol áll tőlem.
– Mi lehet ennek az oka?
– Valószínűleg az, hogy alapjaiban tragikus hős vagyok.
– Családi, magánéleti okokból? Netán a filozófia vezette erre?
– Őszintén szólva nem kutattam az okait. Az agyam számítógépének alapbeállítása inkább a tragédia, a dráma irányába mutat. Úgy érzem, ez egyfajta beállítás kérdése. Olyasféle dolog, mint hogy aszténiás sovány testalkattal rendelkezem, pedig irtózom a testmozgástól. Amikor egy balesetnél örömmel számolnak be a túlélőkről, én mindig az elhalálozottakra gondolok, akiknek nem sikerült. Akiket nem kúráltak ki a rákból, nem emeltek ki a földrengés romjai alól. Szent kötelességtudat int, hogy ezekre az emberekre gondoljak. Noha ez egy belső állapot, nyilván ezzel nem teszek értük semmit. Segíteni rajtuk a kutyás mentőosztagok tudnak.
– Édesanyja haláláról tudni lehet, hogy megviselte önt.
– Teljesen új tapasztalatokhoz juttatott ez a világvége. Édesanyám, Sebők Éva József Attila-díjas író 2012. december 21-én halt meg. A maja naptár szerinti világvége napján. Ez hamis jóslatnak bizonyult, nálam mégis bekövetkezett.
– A kapcsolat szorosságáról beszélt már anyja életében is. Sőt még olyanokat is mondott, hogy közösen elvonulnának remeteségbe. Ami azért elég meglepően hangzott.
– Bizonyos értelemben ez a remeteség be is következett. Nagyon sajátszerű duóban léteztünk mi ketten. Főképp azután, hogy nagymamám halála után egyedül maradtunk egy lakásban. Sok önálló szavunk, játékunk lett. Gyerekek voltunk bizonyos értelemben. Határtalanul boldogok. Messze túlmutatva egy anya-fiú kapcsolaton: filozófiai és irodalmi szintű barátságként említeném.
– Irodalmi stílusuk is hasonló volt?
– Korántsem. Anyámmal szemben engem mindig elragadott az avantgárd, a posztmodern. Nem volt erőm másként írni. Ez sajnos el is távolított sok olvasótól. Sárkányviadal című regényem harmadik kiadását már kicsit klasszicizáltam is. A Médiummal ezt már nehezebb volna megtennem. Édesanyám viszont a hagyományos nagyepika eszközeivel dolgozott. Briliáns ismerője a szavaknak és az emberi léleknek.
– Ön nem tűnhetett egykor a médiában is nagyra nőtt gyereknek? Hol a Big Brother-házban ugrált, máskor épp arról rappelt, hogy „menjen a sunyiba, ki nem hisz a maciba’, a tévémaciba’”.
– Igen, ezt én nem is tagadom. A szellemi frissesség megőrzéséhez nem szabad elszakadni a gyermeki egótól. Gondoljunk bele abba, hogy a csecsemő az egyedüli, aki tud „nyelvül”. Ha csecsemőként kikerülök Kínába, anyanyelvi szinten beszélek kínaiul. Pedig nem könyvből tanultam volna. Ahogy aztán felnövünk és „okosabbá válunk”, már csak nehezen, könyvből tudunk elsajátítani egy nyelvet. Bejegecesedik, megkövesedik az agyunk.
Ezért gondolom én azt, hogy kicsit félelmetesek, kicsit sivárak az igazán felnőttek.
– Sikeresnek értékeli egyébként ezeket a médiamegjelenéseit? Beszélt arról sokszor, hogy a platform az elsődleges önnek, amelyeken az üzeneteit átadhatja. De ez valóban sikerült is? Nem csak egy csodabogarat láttak az emberek?
– Én büszke vagyok arra, hogy átléptem a saját határaimon. Nagyon más az a tragikus, szomorú János, akiről az interjú elején beszéltünk. Ha egy tragikus, egyszersmind gyermeteg figura képes ebben a fajta bulváros közegben megmutatkozni, az mutatvány a javából. Néha önveszélyes, persze. Expedíció volt a részemről, de az időben a jelentősége, azt hiszem, inkább csökken, mint nő.
Örülök azért, hogy átéltem ezeket az élményeket, és a magam módján fiatal voltam. Mert a gyerekkorom egy bezárt, koravén állapotban telt. Ehhez képest ez a tévémacis, bulváros, partizós korszak egy megkésett fiatalságot jelentett. Nem tagadom meg. De annak is örülök, hogy 2009-ben, meglehetősen tudatosan, ezt a korszakot az életemben lezártam. A Magyar Nemzet hasábjain kétkolumnás esszében búcsúztam a bulvártól.
– Azt mondta akkor, egy tudástár létrehozását tervezi. Ez mit jelent?
– A saját világképem lexikonszerű kifejtését. Önálló kozmológia megalkotását szócikkeken keresztül. De az a benyomásom, hogy ez már nem fog létrejönni.
– Hiszen még csak 66 éves lesz – épp lapunk megjelenése után, 20-án!
– Igen, 66 vagyok. Édesanyám halála viszont olyan módon tört meg, hogy azóta sem tudtam visszaépülni aktív szellemi lénnyé. Most az tölt ki, hogy az ő hagyatékát dolgozom fel. A 2024-es év nyara arról szól, hogy a Napkút Kiadónál, az Ünnepi Könyvhétre megjelent életművének koronaékszere, az Egészen sötét című nagyregény.
Újraolvasni megrázó élményt jelentett. Most azt tekintem alázatosan a feladatomnak, hogy ezt a regényt elhelyezzem a magyar szellemi élet ökoszisztémájában, egyszersmind közel hozzam az olvasókhoz, mert amúgy olvasmányos. De a nagyregény nem a mai kor legkeresettebb terméke. Az emberek sajnos nem olvasnak, nem szeretik a hosszú történeteket. Ha csak épp nem a Harry Potterről van szó. De az a tapasztalatom, onnan nem vezet egyenes út Móra Ferenchez vagy Sebők Évához.
– Pedig sokan hisznek abban, hogy megágyaz az olvasás szeretetének.
– Hiú remény. A Harry Potter megmarad Harry Potternek. Én így látom, de lehet, hogy tévedek.
– Ha analógiásan gondolkozunk, ez azt is jelentheti, hogy az ön bulvárszereplései sem vezettek oda, hogy többen olvassanak Kantot vagy Hegelt. Csak megismerték a Sebeők János nevet. Így lehet?
– Az ilyen transzponáció valóban nagyon ritka. De az én alapvető üzeneteim nem filozofikusak voltak, hanem a természetvédelemmel függtek össze. Annak vonatkozásában képviselni tudtam egy olyan hangot, amely nem szólal meg máskülönben. A természetvédelem legfőbb ellenségének azóta is a környezetvédelmet tartom. Az utóbbi csapdába ejtette a természetvédelmet, teljesen hamis alapokról indulunk ki. Mondok egy példát: gyakorta olvassuk a sajtóban, hogy Amazónia a Föld tüdeje. Milyen szépen is hangzik! Pedig a tüdő valójában üvegházhatású gázt termel. Lassú égésű motor. Kis szennyező biológiai minigyár. Természettudományos abszurdum így beszélni Amazóniáról, amely megköti, nem termeli a szén-dioxidot.
De mondok egy másik elterjedt adomát. Egy aktivista egyszer kiállt az utcasarokra, és aláírásokat kezdett gyűjteni a dihidrogén-oxid káros hatásai ellen. A sokadik aláíró mondta azt: ember, a víz ellen?!
Ha az ikonikus hasonlatok hazugok, akkor az egész felépítménnyel komoly bajok vannak.
– Elsősorban hasonló, szimbolikus dolgokkal van tehát baja?
– Nem csupán. A fenntarthatóság, a megújuló energia és a klímasemlegesség, ezek már-már kultikus szavakká váltak. Sokszor pedig brutális természetpusztítást fedeznek. Eljutottunk oda, hogy megújuló energiának minősül a fa. Bioerőművekben őserdőket égetnek el. Sokkal több fát használva, mint amennyit annak idején a kályhában tüzeltünk el. A napelemek területigénye is egyre katasztrofálisabb. Jó minőségű termőföldeket napelemparkokká alakítanak, ökológiai sivatagokat eredményezve. Mindez a klímaváltozáshoz is negatív eredménnyel járul hozzá.
– Az elektromos autókhoz szükséges akkumulátorok gyártásáról beszélünk mostanában sokat.
– Akartam is említeni. A magyar társadalmat most az akkumulátorprobléma tartja lázban. A zöldátállás ára ezek szerint, hogy nikkelbányák nyíljanak Kongóban vagy Indonéziában. A prókat és kontrákat összeadva könnyen lehet, hogy az elektromos autók ökológiai lábnyoma lesz végül nagyobb. Szomorúan látom, hogy az, amiről annak idején beszéltem, egyre aktuálisabb. Harminc éve írtam a környezetbarát gépfűrész koráról. Mindez nem kitaláció: annak aposztrofáltak egy fejlesztést, mert filteres volt, így nem szennyezte a levegőt. Környezetvédelmi félmegoldások mindenütt, ilyen a betétdíj behozatala, vagy hogy a kupak hozzánőtt az üveghez. Rengeteg embert idegesítenek, miközben csak részmegoldást nyújtanak.
–Mi volna hát akkor a valódi megoldás?
– Ami a zéró emisszióért folytatott küzdelemből többnyire kimarad: az élőhelyvédelem. Avagy: a klasszikus természetvédelem. E téren fordulat, hogy hosszú huzavona után az Európai Unió, túllépve saját árnyékán elfogadta a természet-helyreállítási jogszabályt. Ez egyebek mellett 20 ezer kilométer folyó rekreációját írja elő. A természet pusztítása mindeddig irreverzibilisnek és sorsszerűnek tűnt, a fejlődés kötelező árának.
A történelem során ez az első alkalom, hogy gazdasági növekedés mehet végbe a biológiai sokféleség növekedésével párhuzamosan. A cél 2030-ig természetvédelmi oltalom alá helyezni a kontinens területének 30 százalékát. Ez egyébként a globális 30+30 program része. Hogy mi a valódi megoldás?
Az Egyesült Államokban a roadless rule, az úttalansági törvény a megfelelő megoldás, mely nem engedi kitermelni az ország megmaradt old growth őserdeit, például a dél-alaszkai Tongasst, ahol sok fenyő Árpád apánkkal egyidős.
Ez a megoldás azonban sebezhető, mert a jogszabály által védett erdők nem nemzeti parkok, így ki vannak téve a politikai pártcsatározásoknak. Roadless rule helyett tehát szerintem új nagy nemzeti parkokat kellene létrehozni, melyek az aktuálpolitikai széljárástól függetlenül védik az őstermészetet.
– Az Egyesült Államokban közben a pennsylvaniai lövöldözésről beszél most mindenki. Mit gondol a Trump elleni merényletkísérletről?
– Szemtanúként tudok megszólalni, mert éppen átkapcsoltam a dartsról a CNN-re. Folyamatosan figyelem a CNN-t, vajon kiszáll-e a versenyből Joe Biden. Ehhez képest egy lelkileg feldolgozhatatlan jelenet tárult a szemem elé. Egész éjszaka nem tudtam aludni. Azóta is zaklatott vagyok. Iszonyú dolog átérezni, hogy bármi bármikor befejeződhet, és minden mennyire esendő. Nemrég Fico, most Trump, merre halad a világ?
– A magyar közélet turbulenciájához mit szól? Mennyire követi?
– Követem. A turbulenciát illetően leginkább a siker filozófiája érdekel. Itt nyilván Magyar Péterről kell beszélni. A pillangóhatás tipikus megnyilvánulásáról van szó. A valószínűtlenségek összeadódtak, és teljesen megjósolhatatlan folyamat indult be. Kicsit összekapcsolódik bennem Azahriah és Magyar Péter útja. Mindketten a hagyományos médiáétól eltérő eszközökkel a siker olyan szintjét érték el, mely olykor már ijesztő, irracionális. Engem a nem megmagyarázható, hisztérikusnak mondható folyamatok megijesztenek. Ha negatív, gyilkos energiával töltődnek fel az ilyen folyamatok, történelmi katasztrófákhoz vezethetnek. Szerencsére az említett személyeknél ilyesmiről nincs szó.
De a történelem nem int jóra a hasonló hisztériákat illetően. Nagy érdeklődéssel figyelem mindenesetre, ami történik.
– Sokan az irracionalitása miatt összeesküvés-elméleteket is keresnek, mert nem hisznek az események szerves fejlődésében. Pedig a történelem inkább arra tanít, hogy rengeteg dolog spontán alakul, nem?
– Így van. Engem az összeesküvés-elméletek is riasztanak. Könnyű magyarázatot kínálnak bonyolultabb dolgokra. Áltudományos fejtegetésekhez vezethet mindez. Nagy alázat kell ahhoz, hogy valaki azt mondja: akkor vagyok okos, ha nem tudok. A tudomány a saját határait kijelöli, azt mondva, hogy bizonyos dolgok okát nem leszünk képesek meghatározni. Ilyen értelemben oktalanok maradunk. Ami riasztónak tűnhet. Ha valaki vállalja, hogy nem tudja az okot, nehezen hiszik el róla, hogy okos lenne.
– A tudomány presztízsét nem veszélyeztette, amikor a járvány alatt minden napi ötletnél a tudományra hivatkoztak? Könnyű volt a politikusoknak megindokolni akármilyen korlátozást így, a nyolcórás kijárási tilalomtól az idősávos vásárlásig.
– A covid is megér egy misét, mondhatom. Én be vagyok oltva. Az influenza elleni oltást viszont soha nem kértem. Magam is súlyozok tehát az interpretációk közt. Bizonyára voltak áltudományos nézetek is. A covid eredete sem egy teljesen lezárt történet. Mik voltak a legelső lépések Kínában? Nem bízom viszont abban, hogy végleges válaszokat kapok. Inkább nyitva tartom a szemem. Soha nem teszek pontot a mondat végére, és merek hinni az ösztöneimnek. Azok azt mondják, inkább természetes úton terjedhetett, nem pedig emberi manipuláció révén szabadult el egy laborból. Azt pedig kifejezetten valószínűtlennek tartom, hogy egy összeesküvés tudatosan megtervezett manipulációja lett volna. Az elmúlt évezredek során nagyon sok járvány tört ki, mind természetes okoknál fogva. Amikor a nagy pestisjárvány dühöngött, nem volt még CNN és internet, az emberek viszont milliószámra haltak meg.
Az Occam-borotva elvét érvényesítve a legvalószínűbb megoldást gyanítom.
– Kínával ellentmondásos a viszony: a Nyugat hol behódol, hol próbál felülkerekedni. Sok szó esik ma is átalakuló világrendről, Nyugat és Kelet küzdelméről.
– Alapvető átalakulást látok végbemenni. A globális Dél feljövőben van, a Nyugat hanyatlik. Most kezdjük igazán érezni a térkép arányait. Ha ránézünk a földgömbre, sokkolóan kicsi a kontinensünk, főleg a mag-Európa. Több mint egymilliárdan élnek Kínában vagy Indiában. A felvilágosodás végét jelentheti, ami most zajlik. Lassan és alattomosan, de a spengleri jóslatok valósulhatnak meg.
Az alaptétel, hogy a jóléthez elkerülhetetlen a skandináv modell érvényesülése, a polgári demokrácia megléte, egyre inkább megkérdőjeleződik. Az olajmonarchiák egy teljesen más társadalmi közegben a nyugatihoz hasonlító jólétet tudtak teremteni.
– Elképzelhetőnek tart egy új világháborút?
– Érdekes helyzet. Évtizedeken keresztül elképzelhetőnek tartottuk az atomháborút, a III. világháborút, azt viszont elképzelhetetlennek, hogy hagyományos háború törjön ki európai államok között. Az ukrajnai háború nemzedékem legnagyobb traumája és kudarca.
– Volt pedig háború Jugoszláviában is a 90-es években.
– Az inkább volt polgárháború, minden brutalitása ellenére. Ukrajna lerohanása más eset. Engem Magyarország szovjet megszállására emlékeztet. November 4-e után napok alatt szinte minden odaveszett. Sorsunk eldőlt. Sokan úgy gondolták, 2022. február 22. után is, Ukrajna sorsa néhány napon belül eldől, megpecsételtetik. Az orosz blitzkrieg helyett azonban egy hosszú állóháború alakult ki. Eleinte címlapon szerepeltek a fronthírek, mára viszont Európa megtanult együtt élni a pusztulással. Édesanyám a nagyregényében meg is jósolta a pusztulással való effajta együttélést. Sok minden, ami ma történik, reflektál az Egészen sötét társadalomképére.
– Ha már jóslás, milyen jövőt jósol az emberiségnek?
– Stílszerű volna kijelentenem, hogy sötétet. Tragikus, melankolikus, letargikus, depressziós – folytassam? – személyiségemből kiindulva talán ezt is várnák tőlem, de rájuk cáfolok. Az emberiség szerintem túlélésre van ítélve. Sem járvány, sem atomháború, sem meteor nem fogja kipusztítani. Persze kérdés, hogy ez optimizmus-e. Mert sokkal könnyebb egy mindent lenullázó apokalipszist elképzelni, mint a tízezer év múlva létező emberiséget a maga számunkra felfoghatatlan jellegű és arányú problémáival, válságaival.
Forrás: A Magyar Hang VII. évfolyama 29. számának (2024. július 19 – 25.) nyomtatott változata.
