„Ez így egy katyvasz” – jelentette ki az Európai Unió teljességéről Magyar Péter, az Európai Parlamentet pedig homokozónak minősítette. Mivel induló politikusként egy kampány közepére érkezett, most nyilván nagyobb súlya van a szavainak, mint egyébként lenne.
Civilizált demokráciákban illik száz nap türelmi időt adni annak a politikusnak, aki frissen lép hivatalba, mielőtt ellenfelei és kritikusai késsel-villával látnának hozzá. Magyar Péter ugyan nem lépett hivatalba, ő a politikába lépett be újoncként, de talán erre a helyzetre is vonatkoztatható a száz napos szabály. Vagyis csak lenne, ha nem Magyarországon lennénk, és nem lenne éppen kampány. A kormány kommunikációs gépezete nemhogy száz napot, szinte száz perc türelmet sem adott a Fideszt fölkóstoló Magyar Péternek. Sokan viszont hajlandóak arra, hogy bizalmat adjanak Magyarnak. Annyira, hogy egyesek már személyi kultuszról és kritikátlan rajongótáborról beszélnek.
Az sem segít, hogy gyorsan történnek a dolgok, ráadásul Magyar Péter elképesztően aktív, szinte követhetetlen mennyiségű tartalmat produkál. Úgy vált tényezővé, hogy továbbra is túl keveset tudunk róla. Ilyen körülmények között talán nem árt leszögezni a jegyzőkönyv kedvéért, hogy Magyar Pétert lehet és kell kritizálni, még akkor is, ha a rajongók esetleg meg akarják majd enni a kritikusokat.
Azt nem lehet állítani, hogy Magyart kritika nélkül követi a kormánytól független nyilvánosság. Már sok mindenért kritizálták, és ez nem maradt teljesen következmény nélkül: Dezső András Hvg-s újságíró lepropagandistázásáért Magyar például elnézést kért, egy másik alkalommal pedig a kritikákat látva fölmérte, hogy tisztáznia kell az Ukrajnához való hozzáállását, mert az interjú, amit a Klubrádiónak adott, olyan állításokat tartalmazott, amelyek egyszerűen nem voltak valósak. Azért itt is maradtak nyitott kérdések, amelyekre érdemes lehet visszatérni.
Kérdéseket vetnek fel a Magyar Péter és Puzsér Róbert pódiumbeszélgetésén elhangzottak is. Magyar Péter sarkos, és meglehetősen leegyszerűsítő véleményt fogalmazott meg az Európai Unió működéséről. Az elmondottak nagyon távol álltak egy koherens politikai víziótól az unió jövőjével kapcsolatban. Magyar kijelentette, hogy „az egész Európai Parlament arról szól, hogy ki tud nagyobb homokvárat építeni”. Itt elébe ment a kritikáknak, rögtön elnézést kért, arra az esetre, ha esetleg „Brüsszelben” hallanának a kijelentéseiről.
De talán a magyar választóknak sem teljesen mindegy, hogy június 9-ére olyan választásra mozgósítják-e őket, amelyen homokozni küldhetik a képviselőjelölteket Brüsszelbe és Strasbourgba, vagy esetleg olyanra, aminek értelme is van. Magyar Péter első száz napja – ha a zászlóbontástól számítjuk – csak az uniós választás után fog letelni. De mivel egy kampány közepére érkezett, nyilván nagyobb súlya van a szavainak, mint egyébként lenne.
Magyar Péterről egymás közt áradozó néniket és bácsikat hallgatok. Többen is a róla készült rajzukat nyújtják át. Van, aki arra kéri a politikust, mondjon fel a telefonba egy születésnapi köszöntőt.
„Ez így egy katyvasz, egy kifiizetőhely” – folytatta Magyar az Európai Unió jellemzését. Szerinte az EU „mondvacsinált problémákkal foglalkozik, ezért nem érdekel senkit Európában”. Plasztikusan festette le az uniós hivatalnokok sanyarú sorsát, akik közül „tíz-tizenöt naponta öngyilkos lesz” valaki, mert hiába keresnek tízezer eurót, szürke folyosókon járkálnak, és papírokat gyártanak „az uborka görbületéről” és más felesleges dolgokról. Valószínű, hogy a belföldi – többek között bizonytalan fideszes – szavazók egy része is szívesen hallotta viszont a saját elgondolásait az Európai Unióról. De az már nem biztos, hogy ezekkel a panelekkel sikereket lehetne aratni az Európai Néppártban, ahová Magyar pártjának képviselőjelöltjei is igyekeznének, ha bejutnak a parlamentbe.
Semmiképpen nem szerencsés, hogy Magyar egy bármily rövid, de összefüggő és tárgyilagos koncepció nélkül ült le beszélni olyan létfontosságú kérdésről, mint az Európa-politika.
Hibázni egyébként szabad, Magyar Péternek épp úgy, mint bárki másnak. Magyarország sok más mellett azért van a mai, elborzasztó állapotában, mert ez az egyik meghatározó reflex a társadalomban és a politikában is: hogy hibázni nem szabad. Aki hibázik, halott. Az igazság ezzel szemben az, hogy aki hibázik, és képes korrigálni, az azzal a fajta alkalmazkodóképességgel rendelkezik, ami nem hogy nem halált hoz, hanem életet ment. Hozzájárul, hogy se a társadalom, se a politika, se az egyén ne váljon olyanná, mint az elszabadult vonat, amin nem működik a fék.
