Megosztó személyiség: míg hatalmon volt, az ország fele rajongott érte, a másik fele gyűlölte. De megosztó volt előtte is nagyvállalkozóként, kíméletlen törtetése miatt (vetélytársait kinyírta vagy megvásárolta), majd utána, bíróságokkal hadakozó pártvezérként. S megosztó maradt halála után: a milánói dómban rendezett állami gyászszertartásán ott sorakozott az olasz állam színe-java, államfő, kormányfő, harminckét kormánytag, három volt miniszterelnök, sok mindenki, aki számít, de hiányzott például Giuseppe Conte kétszeres volt miniszterelnök. Többen nem értettek egyet az állami temetéssel és a meghirdetett gyásszal. „Nem veszünk részt ebben a szentté avatásban” – ez Elly Schlein demokrata párti vezető véleménye. A Sienai Egyetem rektora, Tomaso Montanari nem engedte kitenni az épületre a fekete lobogót. „Az igaz, hogy Berlusconi történelmet írt hosszú pályája során, de rosszabb állapotban hagyta maga után a világot és Olaszországot, mint ahogy találta, sokat rontott és rombolt” – nyilatkozta.
Történelmet írt Berlusconi a mostani kormányfő, Giorgia Meloni szerint is, de pozitív értelemben. Ami az ő részéről érthető: az újfasiszta mozgalomból érkező fiatal nőből Berlusconi csinált képviselőt huszonkilenc évesen, majd harmincegy évesen kormánytagot, a köztársaság történetének legfiatalabb miniszterét. És Meloni ma olyan kormánykoalíció élén miniszterelnök, amit Berlusconi „talált ki” – 1994-ben kötött szövetséget a saját Hajrá Olaszország pártja a volt újfasisztákkal és az északi országrész autonómiáját követelő Ligával. Ezzel a jobbközépnek nevezett, valójában szélsőségesen populista egyesüléssel a megosztott baloldal azóta sem képes igazán felvenni a versenyt. Meloni értelmezése szerint: „A berlini fal leomlása után a korrupciós botrányokban összeomlott politikai rendszerben Berlusconi akadályozta meg, hogy a kommunisták utódai kerüljenek hatalomra Olaszországban, amikor megmentőként összehozta a jobboldali egyesülést.”
Igen, a nagyvállalkozó Berlusconi akkor „a nemzet megmentőjeként” lépett a küzdőtérre (ezt a sportnyelvből kölcsönzött kifejezést használta), de valójában saját bőrét igyekezett menteni. „Elhatároztam, hogy a politikai küzdőtér porondjára lépek, s ezután közügyekkel foglalkozom, mert nem akarok olyan országban élni, amelyik nem szabad többé” – jelentette be abban a saját tévécsatornáin sugárzott emlékezetes videóüzenetben, amely a politikusi pályája kezdetét jelentette, annak fő tartalmát pedig a „kommunisták” elleni harc. Joggal tarthatott ugyanis attól, hogy ha a baloldal kerül kormányra, őt elszámoltatják. Hiszen a semmiből indult ambiciózus fiatalember a megelőző három évtized alatt a maffia, a titkosszolgálatok és a lefizetett politikusok támogatásával vált az ország leggazdagabb üzletemberévé. Birodalmat épített fel: 1964-ben ingatlanfejlesztő építési vállalkozóként indulva, 1974-ben „feltalálta”, országos hálózattá szervezte a kereskedelmi televíziót és vele a korlátlan pénzforrást jelentő reklámipart, fő céllá téve a sokszor kétes ízlésű népszórakoztatást. Mindehhez sok sötét alkun, a törvénytelenség határát súroló vagy azt átlépő akción át vezetett csak út.
A kelet- és közép-európai változások, belföldön pedig a Tiszta Kezeket kampány 1994-re kisöpörte az előző ötven év olasz politikai pártjait, ideológiai megosztottságait. Ugyanakkor a televíziók és a sajtó összehangolt működtetése hatalmas fegyvert adott Berlusconi kezébe. Arra is rájött, nem talál olyan politikust, akire építhet, aki pótolhatná a politikai botrány fertőjében elmerült barátját és protektorát, Bettino Craxit. Belevágott tehát – önvédelemből és kényszerből – élete újabb nagy vállalkozásába, egy teljesen újfajta, posztmodern választási kampányba, amellyel utat tört és példát mutatott későbbi utódainak: Orbánnak, Erdogannak, Bolsonarónak és főként Trumpnak.
Az új párt a vállalatbirodalomhoz tartozó futballcsapat, a Milan szurkolóklubjaiból afféle „polgári körök” hálózataként jött létre, és a Hajrá Olaszország nevet kapta. Politikailag abszolút semleges, nemzeti, mindenki által elfogadható címkeként találták ki reklámszakemberek. Utánzása Orbánnak is bevált. Aktivistái, sőt képviselőjelöltjei a reklámcég ügynökeiből kerültek ki. Profi propaganda- és reklámkampány indult. Az önjelölt politikus pedig, aki képeslapokban gyakran volt látható luxusvillák és jachtok tulajdonosaként, gyönyörű színésznő felesége társaságában, érdekesebbnek tűnt, mint a kenőpénzbotrányban hitelét veszített teljes előző politikusgárda.
A Lovag – 1977-ben megkapta a vállalkozóknak osztogatott állami kitüntetést, a Munka Lovagrendjét, s ennek nyomán ragasztotta rá a sajtó ezt a félig gunyoros, félig elismerő elnevezést – tizenhétmillió szavazót nyert meg ezzel. Győzött 1994-ben és még két választáson (2001-ben és 2008-ban), négy kormányt vezetett, összesen 3339 napot töltve miniszterelnökként hivatalban, az Olasz Köztársaság korszakában a legtöbbet. Húsz éven át dominált – akkor is, amikor egy időre ellenzékbe szorult – a közbeszéd fölött. Kormányzása a hangzatos és soha be nem váltott ígéretek halmaza, jellemzője a durva, személyeskedő hangnem eluralkodása az ellenfelekkel szemben, a saját cégei érdekében hozott törvények és botrányok sorozata. Mindezek leperegtek róla, kitűnő szónoki képességekkel manőverezett a konfliktusok között. Karizmatikus volt, és mintateremtő.
Emlékezetes a 2001-es kampányzárója. A RAI állami televízió legnézettebb politikai műsorában, választók milliói előtt teátrálisan aláírta az „Olasz állampolgárokkal kötött szerződés”-t. Öt pontból álló vállalás volt ez. Kivetítőn egy illetékbélyeges iratnak tűnt, olyan, trafikokban vásárolható, okmánybélyeges papírnak, amire olaszok milliói írják évtizedek óta a lakbérszerződéseket meg egyéb iratokat. Erre került a kormányfőségre törekvő politikus és az olasz választók „szerződése”: ha rám szavaztok – ígérte Berlusconi –, 1. adócsökkentést hajtok végre; 2. csökkentem a munkanélküliséget, egymillió új munkahelyet teremtve; 3. nagyszabású közmunkákat indítok el; 4. emelem a legalacsonyabb nyugdíjakat; és 5. a közbiztonság növelése érdekében csökkentem a bűncselekmények számát. Mindenki számíthatott hát valamire, adófizető, nyugdíjas, munkanélküli, a közbiztonság romlásától rettegő polgár. Előzőleg közvélemény-kutatás mérte fel pontosan, mit is akarnak hallani a választók. És rövid, tőmondatos üzeneteket kaptak.
Teljesen mindegy, volt-e bármiféle közgazdasági megalapozottsága egymillió új munkahely teremtésének, ezzel egyidejűleg az adócsökkentésnek és nyugdíjemelésnek. A jelmondat hatott. A kormányzást a propaganda váltotta fel, s Berlusconi a mai populista szélsőjobb politika iskolateremtője lett. A „nép nyelvén” beszélő, átlagemberekhez hasonlítani igyekvő politikus arca azonban maga is kampánytermék volt, Berlusconi ugyanis igencsak kedvelte a luxust, ízlése sem hiányzott hozzá, és szívesen kérkedett is mindazzal, amije van, más közegben. Szerette a színpadias gesztusokat. Helikopterrel ereszkedett a futballpályára a Milan sorsdöntő meccse előtt; a piros-feketék, amíg ő volt a tulajdonosuk, ötször nyertek Bajnokok Ligáját és nyolc hazai bajnokságot, miután milliókért megvásárolta az akkori sztárjátékosokat (Van Basten, Gullit, Rijkaard) és a zseniális edzőt, Arrigo Sacchit.
Amíg hatalmon volt, a világsajtó sokszor számolt be otromba megnyilatkozásairól, melléfogásairól. 2001 szeptemberében például, az al-Kaida New York-i merénylete után „a nyugati civilizáció magasabbrendűségét” méltatta az iszlámmal szemben, ami a politikai korrektség szemszögéből nem volt helyénvaló, viszont sok millió közember érzéseivel találkozott. Egyszer „kápónak” nevezte Martin Schulzot, az Európai Parlament német szociáldemokrata elnökét, „napbarnított csinos fiúnak” Barack Obama amerikai elnököt és „nagyseggű banyának” Angela Merkel német kancellárt. Mussolinit azzal mentegette: „Hitlerrel ellentétben nem gyilkolt meg senkit, legfeljebb külföldi nyaralásra küldte az ellenzékieket.” A legvitathatóbb mégis Vlagyimir Putyin orosz elnökkel kialakított barátsága, amolyan „alfahímek” közötti rokonszenv, amit közös szaunázásokkal, vadászatokkal pecsételtek meg. Berlusconi még a közelmúltban is botrányt keltett a megtámadott ukránokat elmarasztaló nyilatkozatával. Sőt, gazdasági szálak is fonódhattak közöttük egy német titkosszolgálati jelentés szerint, Putyin számottevő tőkét bízott volna Berlusconira, hogy fektesse be neki előnyösen. Amerika-barát atlanti elkötelezettsége azonban vitathatatlan maradt egész kormányzása alatt.
Politikai sikerét jelentős részben köszönhette annak, hogy olaszok millióival hitette el, képes megoldani a gondjaikat. Ő maga őszintén hitt abban, bármit képes megoldani. „Járok a vízen, mint Jézus.” Hévvel beleélte magát abba, amiről éppen győzködte hallgatóit, igyekezett mindig a pillanatnyi hallgatóság szája íze szerint beszélni, és cseppet sem izgatta, hogy ellentmond önmagának vagy meghazudtolja a tényeket. Sőt. A Corriere della Sera egyik elemzője szerint Berlusconi legnagyobb sikere és sikerének titka, hogy el tudta érni, az olaszok többsége maguk közül valónak tekintse. A nép fiának állította be magát, és az olaszok fele (a másik fele azért átlátott rajta) el is hitte. Milánói, tehát „utált északi” létére 61 körzetet nyert meg 61-ből Szicíliában 2001-ben. Hihetetlenül gazdag volt (a Forbes 11 milliárd euróra becsülte vagyonát a fénykorában), a szegények mégis rá szavaztak. Amikor azt kérdezték tőle, minek neki hét luxusvilla Szardínián, azt felelte: „van öt gyerekem”. Vagyis az átlag olasz családszeretetére építette a választ.
Pergő nyelvvel előadott szónoki fordulataiból az átlag olasz azt hallhatta ki, Berlusconi valójában „kívülálló” a politikában (értsd: van rendes mestersége, amihez ért), hogy ellensége a baloldal (a többség mindig jobboldali volt), nem bízik az államban, az adóhivatalban (mindenki adóelkerülő), a bíróságokban (sokaknak van elhúzódó peres ügye, rossz ítélete) és a pártokban, viszont szereti, amit minden olasz szeret, a futballt és a nőket.
A Lovag örök nyughatatlansága, szabálykerülése, de még számos szexbotránya is erény volt sok olasz szemében, mert magára ismert benne. A baloldal ritkán talált fogást rajta. Rendre korrupcióval, összeférhetetlenséggel, a saját javára szolgáló törvények elfogadtatásával vádolták, amire Berlusconi nyegle válasza ennyi volt: „Ugyan, mit akarnak ezek. Előbb nyerjenek három Bajnokok Ligáját, mint én, azután jöhetnek elő a dolgaikkal.” A Milan 4-0-ra verte a Barcelonát a harmadik BL-győzelme alkalmával, és Berlusconi ugyanaznap este megnyert egy bizalmi szavazást a szenátusban, mert három ellenzéki képviselő is hajlandó volt kimenni a teremből, hogy ne veszélyeztesse a kormányzati többséget.
Kiválóan értett ahhoz, hogy a „nép nyelvén” beszéljen, megnyerjen tömegeket, de sohasem fogadták el a nyugat-európai döntéshozók, a mértékadó sajtó. Bírálták, lenézték. Ám utólag talán feltehető a kérdés: hogyan válhatott a róla kialakított negatív kép ellenére mintává sok sikeres populista vezető számára? Sajnálatos módon, de úgy fest: a Berlusconi-recept működik.
Sok tucatra rúgott bírósági ügyeinek száma, büntetőperek és polgári jogviták, amelyekben jól fizetett ügyvédjei megvesztegették a bírókat, és elévülésig nyújtottak bűnügyeket. A „vörös tógások” (a kommunistának bélyegzett bírák) elleni harca végigkísérte pályáját. Mártírnak állította be magát, mesteri módon fordítva a maga javára az ellene zajló pereket. Egyetlen ügyben marasztalták el jogerősen: 2013-ban a Mediaset televíziós cég tulajdonosaként elkövetett adócsalásért és mérleghamisításért. A vádirat még 2005-ben készült, a jogerős ítélet négyévi börtönre szólt, amit korára tekintettel egy évre rövidítettek, és szociális szolgálat formájában tölthette le. Innen, s nem a 2011-ben történt lemondásától számítható hanyatlása, háttérbe szorulása a politikában.
Lemondani akkor kényszerült, amikor a nemzetközi pénzügyi válság az összeomlás szélére sodorta a hatalmas államadósságot cipelő Olaszországot. Az államkötvények kamatfelára az egekbe kúszott. Merkel, Sarkozy, az EU versengve küldtek figyelmeztetéseket: ha Olaszország becsődöl, az egész EU megszenvedi. Gianfranco Fini újfasiszta pártvezető kiléptette pártját a kormányból, amely így kisebbségbe szorult. Berlusconi azonban még mindig kitartott, azért se mondott le. Az őt körülvevő szolgahad is maradásra biztatta, egyetlen párthíve akadt, aki azt mondta: „Silvio, ha nem mondasz le, az ország összeomlik.” És akkor – a pletykák szerint – jött a londoni Cityben dolgozó Luigi fiától a telefon: „Apa, ha az ország csődbe megy, a mi cégeink is bedőlnek.” Erre engedett. A vállalatai javát nézte kormányzása alatt, sosem az országét – ezzel vádolta az ellenzék. Akkor ez a hozzáállás kivételesen az ország javát szolgálta…
A nemzetközi sajtó egy évtizeden át szemére vetette az összeférhetetlenséget: nem lehet valaki politikus, ha a teljes kereskedelmi tévéhálózat az ő tulajdona, majd a közszolgálati tévét is ellenőrzi, és mindenütt magának csinál propagandát. Ám az összefüggés mélyebb: Berlusconi a tévéi igénytelen műsoraival, állandó szájba rágó propagandájával tulajdonképpen formálta – rontotta – a politikai kultúrát, mintegy „kitermelte” saját választóit. Nagy demagóg volt, és a liberális demokráciákat, a jogállamiságot kikezdő populista szélsőjobb a későbbi években róla vette a mintát. A fiatal Orbán az 1990-es években tanult tőle, és igyekezett törleszkedni, bár túl sok figyelmet nem kapott. Mindenesetre a berlusconizmus egyik örökségét kitűnően átvette.
Berlusconi miniszterelnökként ugyanis úgy működtette az államigazgatást, mint egy nagyvállalatot, kiüresítve a korábbi egyeztetési mechanizmusokat és fórumokat. Ezeket nem szenvedhette, gyakran nyilatkozott lenézően róluk, panaszkodott a kötöttségekre, a „rövid póráz”-ra. A Főnök döntése lezárja a vitát, mindenki másnak egyedül a végrehajtás a dolga – ez a szemlélet uralkodott el. Folyamatosan a miniszterelnöki hatalom és hatáskörök bővítésére törekedett, amit ellenfelei antidemokratikus törekvésként értékeltek és bíráltak. Az ő világa a gyors, ellentmondást nem tűrő döntéseké volt, amikre a beosztottai azonnal ugranak, és végrehajtják azokat.
Berlusconi igazán romboló öröksége azonban nem ez, hanem a társadalom lövészárkokkal tagolása, a mélységes megosztottság előidézése és fenntartása. A párthívekre és ellenfelekre széteső ország, ahol nincs többé párbeszéd, értelmes vita. Olaszország most – éppen a hajdani Berlusconi-teremtmény, Meloni kormányzása alatt – mintha elkezdene kilábalni ebből. Ám sokfelé a világban, például kis hazánkban más a helyzet.
Megjelent az Élet és Irodalom LXVII. évfolyama 25. számában 2023. június 23-án. A képek nem az eredeti ÉS-cikk illusztrációi. (u7szerk.)
