Nyolcvanöt éve alapította meg a Magyar Nemzetet Pethő Sándor. 1938. augusztus 25-én jelent meg a Magyar Nemzet első száma. A sok vihart, több betiltást megért, Pethő Sándor alapította, patinás hagyományú újság 2018. április 11-én szűnt meg. Kevesebb mint egy hónappal később látott napvilágot a Magyar Nemzet szerkesztőgárdája által készített Magyar Hang. Rövid évfordulós laptörténelem.
A Magyar Nemzet munkatársai 1938. augusztus 24-én este a szerkesztőséghez közeli Kéményseprőben vacsoráztak. Az újság első számát már összeállították, csupán az ügyeletesek várták a még esetleg befutó híreket. A lapzárta akkoriban éjfélkor volt; azután az újságírók, a kiadóhivatal tisztviselői átsétáltak a szomszédos Globus Nyomda szedőtermébe, és az ólomszagot ontó rotációs körforgógép mellett gyülekeztek. A fekete kezű nyomdászok behelyezték az utolsó ólomhengereket, felzúgott a hatalmas vasszerkezet, és negyed egykor kilőtte az első példányokat.
A nyilasok Einstandja
Kétszáz darab újság kinyomtatása után a gépet néhány percre leállították, és a főmettőr átadta Pethő Sándornak a festéktől még nedves oldalakat, amelyeket a főszerkesztő aláírt. Pezsgőt bontottak, Pethő Vergiliust idézte: „Hoc opus, hic labor est” (Ez a feladat, ez a küzdelem). Másnap reggel az olvasók elkapkodták az utcára került Magyar Nemzet első számának húszezer példányát.
Hogy a Magyar Nemzet 1938 augusztusában megszülethetett, az kisebb csodának is tekinthető. Az elődlapot, az 1920-ban alapított Magyarságot a tulajdonos 1938 májusában a nyilasok kezére játszotta. Rupprecht Olivér terjedelmes vezércikkben jelentette be, hogy az újságot „a magyar nemzeti jobboldal szolgálatába” állítja, majd amiatt szabadkozott, hogy a Magyarság Pethő vezetése alatt ellenségesen viszonyult Hitlerhez és a nácizmushoz.
Nyilvánvaló, hogy tehetsége, európai műveltsége okán is Pethő Sándor többször ráfordulhatott volna a kényelmesebb, szélesebb útra, és állhatott volna az éppen aktuális korszellem, politikai konjunktúra szolgálatába. Nem tette. Ahogy születésének 100. évfordulóján a kiváló publicista, Ruffy Péter fogalmazott: „A mellékutcát választotta, nem a pénzt, nem az érvényesülést. Nem a sajtópalotát, hanem a keskeny Aradi utca napfény nélküli, árnyékos oldalát. Nem a nyilas Magyarság mellett kötötte le magát, hanem a kisbetűs, a fenyegetett magyarság mellett.”
A Magyarság elrablása után sokáig bizonytalannak tűnt a folytatás: a szélsőjobboldal felé közeledő miniszterelnök, Imrédy Béla egyre húzta-halasztotta a lapengedély kiadását, az induláshoz szükséges tőke biztosítását garantáló Weiss–Chorin–Kornfeld-csoport eleinte hetilapot akart, csupán Bethlen István és a Független Kisgazdapárt vezetője, Eckhardt Tibor fellépésére változott meg a véleményük.
Szabadsághiányos idők
Konzervatív, egyúttal liberális színezetű, progresszív módon katolikus, a nemzeti ügyek iránt erősen elkötelezett, szélsőségektől mentes arculatú volt a hőskorszak Magyar Nemzete. Rendelkezett baloldali vonásokkal is, illetve olyan attribútumokkal, amelyek miatt mérsékelt jobboldalisága bizonyos korokban (például a második világháború idején) inkább baloldaliságnak hatott. A nácizmussal szemben következetesen és bátran harcoló lap a német megszállást követő betiltásáig olyan erkölcsi tőkét halmozott fel, amely hosszú évtizedekre elegendőnek bizonyult.
A háború alatt, a negyvenes években rendkívül bátran, a „becsempészett őszinte mellékmondatok” legváltozatosabb formáit használva tartotta a lelket egyre bővülő, a hitleri hadigépezet, a náci hatalom bukását váró olvasótáborában. A szovjet megszállás kezdetétől, amíg lehetett – 1948 tavaszáig – ugyanilyen céltudatosan küzdött minden eszközével a kommunista diktatúra kiépülése ellen. A későbbiekben is – néhány rövid és nem túl dicsőséges időszaktól eltekintve – a pártsajtóhoz képest meglévő mássága, a letűnt polgári világot idéző stílusa, hangvétele emelte ki a szocializmus médiavilágából, tette érdekessé olvasói előtt. A szabadsághiányos időkben képes volt megszólítani a társadalom legkülönbözőbb felfogású rendszerkritikus rétegeit. A Magyar Nemzet élete nagy részében olyan körülmények között volt kénytelen működni, amikor az országban vagy korlátozták a sajtószabadságot, vagy egyáltalán nem – legfeljebb a kiskapukat megtalálva – lehetett a hivatalostól eltérő nézeteket hangoztatni. Az újság ezt rendszeresen megtette, ami e tekintetben páratlan a hazai sajtótörténetben.
A lap életének számos kiemelkedő korszaka volt 1948 után is. Gondolhatunk például 1956-ra, a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójára, a demokratikus rendszerváltás idejére és a 2015 tavaszától a lap bezárásáig tartó szép, szabad három évre.
Út a Magyar Hanghoz
Éppen nyolcvan évvel a Magyarság elrablása és a Magyar Nemzet megszületése után mi, a Magyar Hang jelenlegi munkatársai voltaképpen még egyszer átélhettük ugyanazt, amin 1938 tavaszán–nyarán Pethő Sándor és a régi lap újságírógárdája kényszerű okokból már keresztülment.
Amikor ezelőtt öt évvel, 2018 áprilisában a független Magyar Nemzetet az országgyűlési választásokat követően egy szennyes politikai alku hallgatásra kényszerítette, a szerkesztőség elhatározta, hogy saját erejéből, ha kell, hetilapként továbbra is megjelenteti a Pethő Sándor alapította, patinás hírlapot.
Így láthatott napvilágot néhány nappal a Magyar Nemzet elnémítása után a Szamizdat Magyar Nemzet, amelyet – mivel itthon a kormányzat retorziójától tartva egy cég sem vállalta – Pozsonyban kellett kinyomtatni, akár napjainkig a Magyar Hangot. A hagyományos, a 12 pontot idéző Bodoni antiqua címbetűket ugyan nem írhattuk ki az ingyen osztogatott újság homlokára, de a tulajdonos a név alkalmi használata fölött szemet hunyt. Azt viszont, hogy a Magyar Nemzet a mi kiadásunkban rendszeresen megjelenjen – elutasította.
Ezután született meg, több mint öt évvel ezelőtt a szerkesztőség tagjainak akaratából a Magyar Hang. Ahogy a főszerkesztő, György Zsombor akkor fogalmazott: „Szeretett lapunk, a Magyar Nemzet nyolcvan éves korában megszűnt. De csak a teste halt meg, sok-sok kollégával közösen küzdelmet folytatunk, hogy a lelkét tovább éltessük, még ha kényszerből új formába öntve is.”
A régi újság szellemiségét tovább hordozó Magyar Hang a Magyar Nemzethez hasonlóan márkanévvé vált, jelenleg az ország második legolvasottabb politikai-közéleti hetilapja. (Hogy napjainkban régi lapunk nevét bitorolva megjelenik egy, a Pethő Sándor-i alapvetéssel látványosan szakító kormánylap, az ebből a nézőpontból lényegtelen.) Az induló Magyar Nemzet és a Magyar Hang közös, biztos alapja a független újságírás, amelynek alapelvét máig ható érvénnyel foglalta össze Pethő Sándor az 1938-as első számban: „Szellemünk kifejtésének e lap hasábjain nincs más korlátja, mint tulajdon lelkiismeretünk, tehetségünk és meggyőződésünk.”
Az utolsó cikk
Pethő Sándor 1940. június 2-án megjelent utolsó, a cenzúra által szinte az érthetőség határáig megcsonkított Capuában című írásában tett tanúságot a náci Németország által részben legyőzött Nyugat mellett. Valamivel több mint másfél hónappal később a politikai helyzet romlása miatt Pethő távozni kényszerült a Magyar Nemzet éléről. 1940. augusztus 25-én, a lap alapításának második évfordulóján halálos autóbaleset érte.
„Nem a kudarc demoralizál, hanem a siker. Csak a bágyadt lelkek erkölcsi alkatát bomlasztja fel a balszerencse. A bátrak erőt merítenek azokból a viszontagságokból, amelyek a nádszál-lelkeket összetörik. A férfias lelkületű embereket fölemeli a küzdelem részegítő mámora, de a siker, a cselekmény befejezése, az erőkifejtés eredménye – sajnos – többnyire elvakultakká, dölyfösökké, ennélfogva gondatlanokká teszi azokat, akik – hogy Cicero szép szavait idézzük – különben mintegy élvezetet találnak a balsors elleni küzdelemben. […] A fájdalom és a szenvedés szeretetre és részvétre, a pogány egekben ismeretlen érzésekre tanít bennünket, főleg pedig alázatra a sors erőinek megpróbáltatásaival szemben. Ez a mély, emberi és mégis isteni, egyszóval keresztényi alázat az, amely egyedül teheti a halandót méltóvá arra, hogy a hatalom felelősségét még idejében felismerje s életét engedelmesen szolgálatába állítsa a könyörületnek és a szánalomnak, ennek a legtisztább, az élők világában csak az ember részére adatott erénynek.”
