túlpörgésről, a bulvár felelősségéről és arról, kompromisszum vagy megalkuvás-e a TV2-nél műsort vezetni
Terápiás mozinak is nevezhetjük Till Attila szerint új, És mi van Tomival? című filmjét, melybe saját, alkoholizmussal vívott küzdelmével kapcsolatos tapasztalatait is beépítette. A rendező nem tiltaná be a szeszes italokat, de vallja: tudomásul kell venni, hogy van, aki ihat, és van, aki nem.
– Fogalmazhatunk úgy, hogy nagyon különböző Till Attilák léteznek a nyilvánosságban? Az egyik, akit a Big Brotherben túlpörögve ismert meg az ország, és vezette aztán kereskedelmi műsorok sokaságát, a másik meg a csicskáztatásról készít hatásos rövidfilmet, meg fontos szociális témákhoz, alkoholizmushoz vagy épp mozgássérültséghez nyúl játékfilmes eszközökkel.
– Az én életemben ezek valahogy nagyon egyben vannak. Semmiféle konfliktusom nincs a kettő miatt. Egyébként meg mindannyiunknak több arca van. Kérdés, hogy mi az, ami fölnagyítva láthatóvá válik. Nagyon komoly emberek is tudnak például egészen hülye témákon röhögni egy buliban. Nem gondolom én sem, hogy valamiféle ufó lennék. A tévében is több arcom mutatom. Az embereknek nagyrészt ez nem is szokott problémát okozni. Nem volt soha olyan, hogy azt mondták volna: ne haragudjon, maga a tévében bohóckodik, szóval biztosan nem tud olyan filmet csinálni, ami jó is lehet. A közönség ennél ösztönösebben működik.
– Van önben egyfajta kompenzálásvágy? Azért, hogy ne gondolják csupán a komolytalan Tillának, bizonyít a nagyon súlyos filmekkel.
– Ha azt akarnám, hogy ne gondoljanak komolytalannak, megpróbálnék vigyázni magamra, és nem mennék ezekbe a műsorokba. Az Ázsia Expresszben kúsztam-másztam, de engem mindez nem aggaszt. Sokkal jobban érdekel az, hogyan tud valaki le- és kivetkőzni magából. A foglalkoztat, hogy egy ember mit tud kiadni magából, nem pedig hogy mit tud benntartani. Nem vagyok az a benntartós ember. Előbb tárulkozom ki, mint hogy valamit nagyon hosszan elfojtsak magamban.
– Él a sztereotípia a szomorú bohócról, aki folyamatos komédiázással igyekszik rejteni a depresszióját. Önre ez mennyire áll?
– Az tény, hogy érzékelem a problémákat, és képes vagyok valamit tragédiaként felfogni. Van szemem meglátni, mi szövi át a hétköznapokat, meg szívem és lelkem cipelni ezt magammal. A depresszióra viszont kevésbé vagyok hajlamos. De az érdekes kérdés, mit fog fel az ember a többiek sorsából, nehézségeiből. Milyen érzékenységgel veszi magára dolgokat.
– Az És mi van Tomival?-t nevezhetjük terápiás filmnek? Beszélt már többször is korábbi alkoholizmusáról.
– Nevezhetjük. Persze a film nem az én életemből vett jeleneteket dolgoz fel, ezek nem velem történtek meg. De nem hiszem, hogy olyasvalaki csinálna az alkoholizmusról filmet, aki nem érintett, mert nem érezné ennek a belső rezdüléseit. Nyolc éve egyáltalán nem iszom, és most jött el az a pillanat az életemben, hogy nagyon könnyen meg tudtam ezt csinálni. Már elég rutinos nemivónak számítok. Sok mindent látok kívülről már. Amikor benne van az emeber, illetve először nem iszik, még nem lát rá ebből a távolságból. Vannak jól meghatározható univerzumok az alkoholizmusban. Én például személyiségváltozós ivó voltam. Amúgy sem vagyok kevés, de a piától különösen bepörögtem, végletesen sok lettem tőle. A másik nagy univerzumot a szorongók jelentik. Azok, akiknek a létezéssel van olyan viszonyuk, hogy muszáj azt megtámogatniuk valami szerrel. Nekem ilyen gondom nem volt. Soha efféle bizonyítási kényszer nem volt bennem, hasonló traumák vagy önértékelési problémák nem kínoztak.
– Nem csalóka önmagában az alkoholizmust okolni? Ha valakiből az alkohol hatására olyan szintű agresszió jön elő, mint a filmben Thuróczy Szabolcs karakteréből, ott egyéb problémáknak is lenniük kell.
– Az alkoholnak vannak nagy testvérei, az egyik ilyen az erőszak. Valaki a rendőrökkel verekszik össze, más a családját bántalmazza. Nagyon sok ember azt érzi, hogy megokosodik, miközben valójában még ostobább lesz. Az alkohol ráadásul nagyon rossz tanácsadó. Mindenki tudja ezt, aki részegen írt már e-mailt a főnökének vagy barátjának, és aztán megbánta.
– Annak lehet pedig pozitív végeredménye is. Leírja az ember végre, ami régóta nyomasztja.
– Nekem is volt olyan az életemben, hogy jól sült el, mert bátor voltam és őszinte. De olyan is, ami nagyon nem. Felnagyítódott valami, miközben a valóságban kiderült, hogy az egy baromság. Sokan azt gondolják, hogy a részeg ember őszinte, de ez nem igaz. Lehetnek őszinteségi rohamai, amelyek tartalmaznak valóságelemeket. De az, hogy részegen őszinte, józanon pedig nem, hülyeség. Sokszor a részeg ember annyira túlzó, hogy már csak azért sem igaz, amit mond, mert akkora túlzást nem bír el a hétköznap. Normál kedden tíz órakor nem igaz, hogy gyűlölöd a másikat, vagy hogy végzetesen szerelmes vagy belé.
– Akkor ön nem értett egyet a Még egy kört mindenkinek című skandináv film üzenetével? Az épp azt mondta, hogy néha valóban kell egy kis alkohol, hogy feloldódjunk.
– Nem értettem egyet. Kapitány-Fövény Máté társíróval jegyezzük a forgatókönyvet, ő egyébként addiktológus is. Mindketten arra jutottunk, hogy a Még egy kört… szkriptjét nem alkoholisták írták. Ettől még nagyon jó film, szeretem Mads Mikkelsent, ahogy Thomas Vinterberg rendezőt is. De mégiscsak azt kavarták ki az egészből, hogy van az alkohol mint tradicionális kábítószerünk, ami mindent áthat, és végső soron jó, hogy ez van. Van, aki belehal, van, aki nem, de hát ez van. Számunkra a mi filmünk sokkal több fájdalmat és bonyodalmat hordoz, semmint hogy kikerüljük azokat. Szándékosan nem is hal meg senki benne, mert reményt szeretnénk adni. De végig ott lebeg felettük a halál.
– Az egyik legjellemzőbb motívuma a filmnek, hogy mindenhol az alkohol jön szembe a tisztának maradni próbálókkal. De ha nem visszük túlzásba, nincs ezzel gond, nem? Borozgatunk, megiszunk egy sört, de azért ettől még nem leszünk alkoholisták.
– Nekem rendkívül ambivalens a viszonyom az alkohollal. Nagyon jó szernek tartom, nem gyűlölöm, de nagyon veszélyes is egyben. Tudomásul kell venni, hogy van, aki ihat, és van, aki nem. Ahogy azt is, hogy sokkal több ember nem ihat, aki azt hiszi, hogy megtehetné. Arról lehet beszélni, miért nincs kivesézve ez a téma, és miért vagyunk ennyire megbocsátók még a túlzásokkal is. De mégiscsak égbekiáltó, hogy mindenféle kábítószerek tiltva vannak, suttyomban kell a kapualjban csinálni, viszont az alkoholt mindenhol árulják. Nem is tiltanám be, hiszen olyan nagy az emberiség közös története vele. De megértem azt is, aki kijönni próbál belőle, és bosszantja, hogy mindenhol ott van.
– Ha alkoholizmus és nyilvánosság összefüggéseit nézzük, felvetődhetnek a bulvármédia károkozásai is. Gondolom, fájt önnek is látnia, amit például az első Big Brother győztesével, Párkányi Évával műveltek. De beszélhetünk arról is, amikor kéjes élvezettel dagonyáznak abban, milyen állapotban van, mondjuk, Molnár Gusztáv. Kinek jó ez?
– Én olyan vagyok, aki egy idő után minden problémánál elkezdi vizsgálni saját magát, illetve eleve az egyént. Ebben a filmen is erősen megjelenik, hogy először tiltsd be magad, és csak aztán más dolgokat. Az életben vannak döntések és választások, abban pedig, hogy az merre visz az egyén útja, igenis erősen szerepet játszik benne az adott személy. Nem csak a külső hatások. Amúgy a legreménytelenebb helyzetből is ki lehet jönni. A bulvármédia pedig mindenről kéjes élvezettel ír, mindent felnagyít és torzít. De ez régen is megvolt. A középkorban a piactéren bárki megkapta a magáét töményen. Nagy téma, hogy miként válik valaki áldozattá, esetleg úgy, hogy onnan már nincs visszaút.
– Nemcsak az alkohollal, de a TV2-vel is ambivalens lehet a viszonya. Már korai rövidfilmje, a Csicska mögött is szerepet vállalt a csatorna, nyilván nagy múlt fűzi hozzá, hálásnak érezheti magát. Ezért marad főleg? Lojalitásból?
– A TV2-höz lojális vagyok, hiszen ha nem lennék az, nem dolgoznék ott. A csatornával való viszonyomat illetően mindig számon szoktak kérni valamit. Lehet persze bármit, mégis azt gondolom: nem lehet egy emberen elverni azt, hogy egy nagyon bonyolult gépezetnek hány százaléka csinál egészen mást. Ha azt mondják, hogy de el lehet, és nem mentheted fel magad, mert minden egyes kis porszem számít: elképzelhető, hogy így van. Ilyeneken egyébként szoktam gondolkozni.
– Amikor például találkozik egy TV2-s fejessel, nem szokta megjegyezni, hogy azért a propagandát legalább egy fokkal lejjebb lehetne csavarni?
– Nem gondolom, hogy ez ilyen módon megváltoztatható lenne. Felmerül, hogy gondolhatok-e mást a világról, mint ami megjelenik munkaadóm, a TV2 híradójában. Az én válaszom az, hogy láthatólag igen, gondolhatok. Felülírhat persze később az élet, és kiderülhet, hogy mégsem gondolhatok, de ez a kérdés a jövőre tartozik. Azt nem tudom vállalni, hogy már csak becsületből, vagy mert mást gondolok a világról, nekem máshol kelljen dolgoznom, százszázalékosan tiszta helyzetet teremtenem. Nem fekete-fehér soha semmi, és mindenkinek vannak bonyolult kompromisszumai az életében.
– Megfogalmazás kérdése is, minek nevezzük épp, kompromisszumnak vagy megalkuvásnak.
– Ami nekem nagyon számít, hogy amikor én élem az életemet, és hatással vagyok dolgokra, az milyen eredménnyel jár. Mennyit és mit adok magamból, ártok-e bárkinek bármivel? Azt gondolom, próbálok elég normálisan élni. Tudom, hogy ez sem jelent megoldást, mégis, nekem ez igenis számít. Úgy érzem, az én életemben rend van.
– És hogy lehet, hogy még önnek sem adnak pénzt a filmjére?
– A filmekkel foglalkozó emberek többsége, köztük egyébként jobboldaliakkal is, nem kap. Nagyon kevés embernek adnak, egy jól körülírható körnek, amely köthető a filmintézethez vagy a rendszerhez. Ez kultúrpolitikai kérdés, és attól teljesen független, hogy én épp a TV2-nél dolgozom. Vannak kifejezetten jobboldali ismerőseim is, akik fel vannak háborodva, hogy nekik sem adnak. Mindig mondják, hogy de hát a legmagasabb szinten szóltak oda. Hiába. Nincs kimondva, de nem kívánnak együttműködni a filmesek többségével. A látszatot akarják fenntartani, hogy létezik a magyar film mint közösség. Nem tudom, a nézők mennyit fognak fel ebből, sajnos azt gondolom, hogy nem sokat. Végtelenül nehéz és igazságtalan korszak ez, de nem fog az idők végezetéig így maradni. Soha semmilyen rendszer, ami egy adott közeg többségét figyelmen kívül hagyja, nem képes működőképes maradni.
– Egy másik, súlyos probléma lehet az, hogy ami elkészül tetemes összegekből, az végül vagy kritikailag, vagy a pénztáraknál elhasal. Értelmetlenül égetnek vagyonokat.
– Valóban, ha már milliárdokat költünk egy filmre, nem kéne szakmailag és a piac szempontjából a maximumot kihozni belőle? De ezt a fajta szakmaiságot nem tekintik most szempontnak. Más érdekli őket.
– A kereskedelmi tévés műsorok mellett vezeti a Propagandát is, fontos, kulturális beszélgetésekkel. Nemrég például Puzsér Róberttel volt egy adás, ön pedig ebben úgy fogalmazott: „ha nagyon sokat beszélsz a politikáról, akkor el fogsz riasztani nagyon sok embert”. Magára nézve ezt vallja?
– Alkat kérdése ez. Nagyon sok ember van, aki képtelen egész nap a politikával foglalkozni. Magyarországon a közbeszéd mindennél fontosabbnak tűnik. Művészetnél, sportnál vagy bárminél. Közbeszéd és politika, erről beszélgetnek a társaságokban, mindenki ezzel van elfoglalva. Pedig akadnak, akiknek nem ez teszi ki minden percét. Ettől függetlenül elmegyek szavazni, meg gondolok dolgokat politikai kérdésekben. De a személyiségem nem ebből áll össze. Tudom nyilván azt, hogy sok embernek pokoli nehéz a helyzete, és nem tudnak nem arra gondolni, ami megrontja az életüket. De ettől még sok mindennek, ennek a filmemnek sincs köze a pártpolitikához. Nem szeretném, ha valaki annak kapcsán ítélné meg, hogy az alkotói kikre szavaztak.
Ártalmasnak tartom, ahogy pártpolitikai értelemben véve gettósodunk. A Propagandában is forgattunk jobboldali emberekkel is. Ha izgalmas, amit valaki csinál, akkor érdemes figyelni rá. És nem az lesz nálam a fókuszban, hogy amúgy mit gondol a közéletről.
Forrás: A Magyar Hang VII. évfolyama 45. számának (2024. november 8-14.) nyomtatott változata.
