Orbán János Dénesről, heves e-mail-vitákról és flörtölő tanárokról az Előretolt Helyőrség Íróakadémián
Orbán János Dénessel ugyanannyira csalódhattunk egymásban – mondja interjúnkban Dezső Kata, akinek bemutatkozó verseskötete, az Akiket hazavártak 2018-ban jelent meg a Kárpát-Medencei Tehetséggondozó Nonprofit Zrt.-nél (KMTG). Már a második kötet volt tervben, de inkább kilépett, és teljesen eltűnt az irodalmi nyilvánosságból.
Nemrég kezdett újra verseket írni, a visszatérést tervezi, lapunknak pedig elmesélte, milyennek élte meg a KMTG-s időket.
– A bemutatkozó verseskötet híre kifejezetten sokakhoz jutott el, bekerült a Szép versekbe, egyre többen ismerték meg a nevét. Majd eltűnt, nem sokra rá pedig már azt lehetett látni, hogy ingatlanokat hirdet az interneten. Mi történt?
– Amikor 2019-ben kiléptem a KMTG-ből, melynek hangos irodalmi színre lépésemet és karrierem indulását köszönhetem, rájöttem, hogy az ott köttetett kapcsolatok teljesen más kontextusban értelmezendők, mint egyéb emberi kapcsolataim. Azt éreztem, elvesztettem az identitásomat, miután előtte a közegen keresztül értelmeztem saját magamat.
Féltem közben, hogy utánam nyúl a rendszer, a megfélemlítés akaratlanul és alaptalanul is ott dolgozik az emberben. Tartottam tőle, hogy elhelyezkedni sem fogok tudni. Elmentem Pécsre ingatlanozni, azt szerettem, de ott sem bírtam magammal. Szabadságharcos voltam egy olyan közegben, ahol ezt a fellépést nem kívánta tőlem senki. Talán ezért kaptam 22 évesen a Gérecz Attila-díjat is a megkérdőjelezhető minőségű teljesítményemre.
– A kormánypárti világtól menekült?
– Dolgoztam később irodavezetőként az LMP-nél is. Így már sziklaszilárdan meg tudom állapítani, hogy egyik oldal sem tetszik. És nem ezek által határozom meg magamat és a gondolkodásomat. Takarítottam Szlovéniában, majd ide mentem férjhez 2022-ben. Keresem az életutam, az egzisztenciámat, négy nyelvet beszélő, diplomás munkanélküli vagyok. De ezt részben magamnak is köszönhetem, mert kicsit ellenséges vagyok, túlságosan szerelmes a saját igazságaimba, és nem tudom befogni a számat. De legalább végre újra írok verseket, és elkezdtem festeni.
– Mikre gondolt megfélemlítések alatt?
– A KMTG gondozásában jelent meg a könyvem, és sok félelmem volt ezzel a fennmaradó, függő viszonnyal kapcsolatban. Kiválásom után megkeresett Sárközy Bence a Jelenkortól, leültünk beszélgetni, hogy esetleg kiadják a második kötetemet. Lehetséges, hogy az én hozzáállásom sem volt teljesen jó, de ebből az együttműködésből nem lett semmi. Akarva-akaratlanul kombináltam már a szálakat, lett valamiféle üldözési mániám. Azt hittem, innentől senki nem fog már a sajátjai között számontartani. Talán nem volt igazam, de azt éreztem, meglesz a retorzió, amiért kiléptem. Sokáig nem is írtam, mert azt éreztem, hogy ez csak mások kárára válik. A Gérecz Attila-díj körüli balhék, a kommentháborúk mind ezt erősítették. Mindenfelől az jött, hogy érdemtelenül ítéltek nekem egy díjat. Van bennem nyilván még mindig feldolgozatlanság ezzel kapcsolatban.
– Olyat érzett annak idején, hogy a KMTG miatt kérnek mások számon dolgokat: irodalompolitikát, befolyást, pénzosztást?
– Abszolút, akkor pedig nem értettem, és úgy is reagáltam vissza bizonyos facebookos elszámoltatásokra. Nem feltétlenül velem volt persze problémájuk, csak rajtam csattant az egész. De ha kiindulunk abból, hogy például a 2016-os, elhíresült ELTE-s kerekasztal-beszélgetésen Orbán János Dénes milyen kultúrharcos válaszokat adott, szerintem okkal volt az emberekben hatalmas a harag, mivel az ott felvázolt, balos és jobbos egyenlőségből, testvériségből nem lett jóformán semmi. Hajlamosak vagyunk minden helyzetbe belelátni azt a logikát, hogy más sikere a mi sikertelenségünk, ugyanez fordítva is. Legtöbbször az egocentrizmusban keresendő a válasz. Sok helyről visszadobtak, de publikáltam is szerencsére több helyen. Ha elég jót ír az ember, nincs az az épeszű szerkesztő, aki a mű önmagában való értékei fölé helyezné a szerző kilétének, hovatartozásának problematikáját. Aztán van az, ami Magyarországon zajlik. A második kötetem mindentől és mindenkitől függetlenül fog megjelenni, remélhetőleg tele érdemes versekkel.
– Orbán János Dénesben csalódott?
– Ugyanannyira csalódhattunk egymásban. A mi mentor-junior kapcsolatunk részben abból is építkezett, hogy az apámat nyolcéves koromban megölték, és benne láthattam a hiányzó apámat, jellemi fogyatékosságaim legfőbb okát.
Akkoriban az Előretolt Helyőrség Íróakadémián belül történt egy erőviszony-változás, végül pedig kiléptem. Emberileg nem tudtam a továbbiakban sem őt, sem az intézményt képviselni. Láttam, mit csinál jó szándékú emberekkel a hatalom, a pénz. Szakmailag megkerülhetetlen volt a munkássága, a tanítása számomra, ezt kár tagadni. Arra, hogy jelenleg ő milyen ember, rajta kívül senkinek nem muszáj reflektálnia.
– A hatalom változtatta meg? Más volt korábban?
– Rengeteg lehetőség összpontosult a kezében, vitatkozhatnánk, jogosan-e vagy jogtalanul. Egy biztos, őt nem nagyon érdekli az, hogy mi és más kívülállók mit gondolunk róla, ez teszi őt önazonossá. Azt sem gondolom, hogy mást ne változtatott volna meg ugyanez a pozíció. Az viszont sokkal szimpatikusabb volt számomra, ahogy L. Simon László kezelte az eltávolítását. Tekintve, hogy korábban is vállalta, például OJD-vel szemben is, az ellenvéleményét.
– Kapott azért annak idején belső kritikákat, mert OJD tiltása ellenére interjút adott nekünk, illetve mert később kilépett? Amikor interjút akartunk kérni, OJD-nek kellett volna rá engedélyt adnia, de ő visszautasította.
– Volt olyan, akivel meg tudtuk az ellentéteket beszélni, pedig akkoriban becsmérlő szöveget posztolt a kilépésemről. Úgy látta, nem hallgattam meg a másik felet, amiben lehet, persze, igazsága. Akadt olyan jelentős kormányközeli irodalomszervező is, aki azt írta, a könnyebb utat választottam. Ha valamit nem tudtam soha értelmezni, akkor az ez. Menekültem inkább tényleg az ilyen meghunyászkodásra kényszerítő helyzetek elől, így jutottam el az osztrák Dientenbe szezonmunkára. De most már nem kell és nem is fogok menekülni, mert nem akarom, hogy bárki ezt tanulja el tőlem.
– De mihez képest választotta volna a könnyebb utat? Vannak, akik bent vannak, és ezt tartják a nehezebbnek?
– Lehetett volna az is, hogy benn maradok az akadémiában, és nyomatnak, gondolom, nyakló nélkül. Nem feltételezek jóindulatot, annyira naiv sem vagyok már, emiatt gondolom, hogy ez az irodalom számára nagyon kártékony tevékenység lett volna. Az ilyenfajta jókívánságokat igyekszem mentálisan és rituálisan is visszadobni, illetve az ilyen megállapítások miatt is akarom magam meghaladni.
– Voltak üvöltözésig fajuló viták?
– Nem. E-mail-viták voltak, például amikor nem akarta engedni, hogy interjút adjak a Magyar Hangnak. Voltam később tüntetni is a többiekkel. OJD ezekről tudott, és megmondta a véleményét, de azt nem éreztem, hogy meg akarna változtatni. Ezt a javára lehet írni.
– Milyen jelentősebb vezetőkkel volt kapcsolatban OJD mellett?
– Olyan oktatóim voltak a teljesség igénye nélkül, mint Nagy Koppány Zsolt, Farkas Wellmann Éva és Endre, Kubiszyn Viktor, Demeter Szilárd. Szakmailag nem is vitatom, hogy amit ott adtak, az megkerülhetetlen, potens tudás és ismeret volt. Amikor tag voltam, ezeken a hétvégi alkalmakon tényleges oktatás folyt. Pál Dániel Levente volt még oktató, akitől sokat tanultam, illetve Smid Róbert.
– A KMTG-n belül sikerült partneri viszonyokat kialakítani? Vagy egyfajta paternalizmus volt inkább jellemző?
– Nem is az, hogy klikkesedés volt, de mindenkinek megvoltak a leosztott mentorai. Ilyen módon mégiscsak kialakultak kisebb csoportok. Nagyon különféle emberek voltak ott, akikkel, ha egy buszmegállóban futok össze, biztosan nem alakul ki semmilyen viszony. Voltak abszolút csórók, akiknek tényleg nagyon kellett az a pénz, volt, akinek presztízskérdés volt odajönni.
Sok dudás volt azért egy csárdában, és sokan azt hittük, mi visszük az olimpiai fáklyát. Talán emiatt sem alakult ki szorosabb kötelék.
– A magánéleti botrány, ami miatt eljött, szétrobbantotta a KMTG-t is? Pál Dániel Levente hozta nyilvánosságra az OJD-vel való, szerelmi üggyel kapcsolatos konfliktusát. Ön nem volt közvetlenül érintett, mégis távozott.
– Ha jól emlékszem, nekünk a szerződésünkben volt egy olyan kitétel, hogy tilos diákokkal testi kapcsolatot kezdeményezni. Szerintem azért is tudtam olyan könnyen kilépni, mert úgy láttam, ők is megszegték a szerződést. Én nem igazán vettem részt a tivornyákba nyúló mulatozásokban. Nem is akarok belegondolni, mi minden mehetett, bizonyos dolgokról hallottam, de azt láttam, hogy felelősségre vonás nem történt.
– Tehetséges szerzőket ettől még bőven találhatunk az ottani diákok között is, nem?
– Többen vannak, akik úgy értelmezhetik esetleg az elutasítást az egyes irodalmi lapoktól, hogy az a KMTG-s tagságuknak szól. Benne van ebben nyilván az is, hogy dacosak egyes szerkesztők, és megnézik ilyen szempontból is, kit válogatnak be. De vannak sokan, akik nyitottak minden irányba. Voltam Késelés Villával-esten, jó barátságot ápolok most is sokakkal, akik sosem szimpatizáltak a kormánypárti irodalmi világgal. Neveket nem szeretnék kiragadni, részben azért, mert megrészegítően hat, és nem tartozom senkinek sem említéssel, másrészt pedig azért, mert azt a nagybetűs, legbombasztikusabb tehetségű szerzőt az akadémia még mindig nem tudta kitermelni, felmutatni, kinevelni, emiatt okafogyott erről beszélni. Tehetségesek a KMTG-sek, de messze nem eléggé tehetségesek, magamról ugyanezt gondolom, tíz százalékon vagyok ahhoz képest, ahol lehetnék. Követem a történéseket távolról, de azért nem vagyok napi kapcsolatban senkivel. A nincstelenség és az akkori felkészületlenség sodort sokunkat össze. Közben azért csak belehelyezkedem én is ebbe az olyannyira elutasított retorikába, és többet várok el ettől az intézménytől létjogosultsága igazolására.
– Milyen retorikába?
– Ebbe, hogy a volt pályatársaim közül sok olyannal nem szívesen találkoznék, aki még mindig szerepet játszik az akadémia életében. De benne van ebben a félelem is, hogy érhet még olyan retorzió, amire nem számítanék. Azt vettem eközben észre, hogy az akadémia újabb juniorjai nem feltétlenül kormánypárti közegből jönnek. Másként menedzselik már magukat. Más a közönsége és a közössége is az irodalomnak, ebben nagyon nagy szerepet kapnak az irodalmat aktívan szervező fiatalok, Horváth Florencia tevékenysége a legszebb példa számomra, sokan már nem saját magukat tolják előtérbe, mindinkább másokat, a hangtalanokat és nem láthatókat képviselik és népszerűsítik. Az, hogy rendes kortársai legyünk egymásnak, elképesztően fontos.
– A második kötetét Tundrán a tüzek címmel tervezte. Bántotta, hogy ez nem jelent meg?
– Idén telt el a távozásom óta öt év, ez lelkileg is hozott azért megkönnyebbülést. Még azzal sem voltam teljesen tisztában, vannak-e jogi kötelességeim azokat a műveket illetően, amelyeket akkoriban írtam. Úgy döntöttem, hogy kidobom a teljes kötettervet, és elkezdtem egy új könyvön dolgozni. Szeretném ezt végre nem az egóm meghosszabbításaként megírni, A vécépumpa lélektana a munkacíme. Egy alkotóházat is létrehoznék egyszer, ha lehetőségem lesz rá, hogy vissza tudjak adni valamit.
– Tavaly meghalt a Gérecz Attila-díjat alapító Kárpáti Kamil, akiről néhány éve derültek ki szexuális inzultusokkal kapcsolatos súlyos ügyek. Többen vissza is adták a történtek után a Gérecz-díjukat. Ön tapasztalt hasonló eseteket ebben a közegben? Ismerte őt személyesen?
– Flörtölő tanárokat láttam, de semmi komolyabbat. Nagyon nehéz megtalálni a határt elhallgatás és hallgatás között. De akivel ilyen történik, azt gondolom, annak onnantól az lesz a prioritás, hogy újra felépítse magát, nem pedig az, hogyan álljon elő, hogy artikulálhassa a történteket, emiatt nem is szabad a traumák feldolgozási módját senkin számonkérni. Sokan ráadásul magukban kezdik keresni a hibát, elidegenednek a testüktől. Másokért is kötelességünk kiállni, ezért élünk egy időben, nemegyszer kényszerültem már erre én is, és nem mondom kétszer, hogy nem emiatt vagyok gyakran munkanélküli. Kárpátival csupán levelezésben álltam több mint tíz évvel ezelőtt egy antológia erejéig, amelybe verset küldtem, de nem ismertem.
Persze, lehet azzal érvelni, hogy az eredet, az előtörténet is meghatározó azt illetően, milyen valaki, de abban is biztos vagyok, hogy kellő kognitív energiával és jelenléttel minden démonunk meghaladható.
Forrás: A Magyar Hang VII. évfolyama 27. számának (2024. július 5–11.) nyomtatott változata.
A szerkesztő megjegyzése
Dezső Katalin 1996-ban született Zalaegerszegen. Versei többek között a Hévíz, Helikon, Irodalmi Jelen, Előretolt Helyőrség, KULTer és a Prae folyóiratokban jelentek meg. Első verseskötete Akiket hazavártak címmel 2018-ban, az Előretolt Helyőrség Íróakadémia gondozásában jelent meg. Sokan felfigyeltek rá, elsőkönyvesként három díjat is elnyert: az Irodalmi Jelen-debütdíjat, a Khelidón-díjat és a Gérecz Attila-díjat.
