a messiásvárásról, a polgári négyzetekről és hogy mitől lehetne jobb hely hazánk.
„A miniszterelnöknek olyannak kellene lennie, „mint egy jó futballbírónak: legyen ott a pályán, de ne vegyük észre. Ne kelljen nekem tudni, hogy mi a hobbija, ne ezért épüljenek stadionok az országban. Csak azt kellene éreznem, hogy jó itt élni” – vallja a Karinthy-gyűrűs humorista, előadóművész, író, költő, „népművelő”. Nagy Bandó Andrással a Tisza „újraszabályozásáról”, felelős polgárságról, a mindennapi örömökről és tenni akarásról beszélgettünk.
– Szükség van egy hiteles, tisztességes egyéniségre, aki összefogja az ellenzéket, és győzelemre vezeti – írta 2014-ben Mózes kerestetik című publicisztikájában. Megvalósult mostanra, amit akkor remélt?
– Vállalom a tíz évvel ezelőtti írásomat, ma is úgy látom, fölfegyverzett hadihajót nem lehet kis ladikokból legyőzni. Azt gondoltam, ha eljön az az ember, aki reális alternatívát jelenthet a Fidesszel szemben, akkor mindenkinek mögé kellene állnia. Ne legyen szempont a már leszerepelt ellenzék megélhetési, haszonszerzési ambíciója, támogassák azt, akinek van esélye a változtatásra. Elsőként Márki-Zay Péterben láttam meg azt a tisztességet, ami kedvemre való, aztán jött Magyar Péter erőteljesebb fellépése. Tudjuk, sokáig a NER szekértolója volt, én mégsem kérdőjelezem meg a tisztességét, szembefordulását nem tekintem árulásnak. Nem hinném, hogy a hitelességét el akarná herdálni. Vállalt valamit, ha ezek után nem vinné végig a feladatot, rongy ember lenne sokak szemében.
– Ki mondja meg, hogy ki a valódi Mózes? Korábban Márki-Zay Pétert is annak hitte.
– Azt erősítem, akiben az esélyt látom. Most Magyar Péterben, de nem szégyellem, hogy változott a véleményem. Ezt ugyanis nem párthívőként, hanem polgárként teszem. Mindkét Péternek szimpatizánsa vagyok, de ahogy sem valláshoz, sem focicsapathoz nem csapódom, úgy párthoz sem fogok. Azt gondolom, aki véleményt mond a világról, az ne legyen párttag.
– A Mózes-, vagy ahogy sokan emlegetik, messiásvárás azonban gyakran túlzásokba torkollik. Nagyon határozott és egymással szöges ellentétben álló véleménye van a messiásról a legnagyobb pártok kemény magjainak.
– Veszélyes, amikor a tömegek kritikátlanul fogadják el bármely politikus tetteit. Ezen a téren leginkább az Orbánt támogató szervilizmusról van közeli tapasztalatom. A közelmúltban egy fiatal srác Révkomáromban próbált szervezni nekem egy önálló estet, ott, ahol korábban két alkalommal is megtöltöttem a sportcsarnokot. Most legfeljebb harminc ember lett volna, aki eljön. Szóltam a srácnak, ne fáradjon a szervezéssel, ez nem fog összejönni, akik ott élnek, meg vannak győzve. Amikor az ilyeneknek felvetem, hogy vajon kié a Lölő-birodalom, mit szólnak Hatvanpusztához, annyit mondanak: miért, megérdemli a miniszterelnök, nem? Ezek az emberek valójában politikailag vallásosak, röviden polivalik. Manipulációval, agitálással, a média segítségével olyanokká lesznek, mint a hívők.
– Meg lehet ezt a jelenséget társadalmi szinten előzni?
– Felelős polgárságra lenne szükség. Az én szememben egy polgár szimpatizálhat egy-egy párttal, de politikai értelemben nem vakulhat meg. Aszerint dönt, ahogy az esze diktálja. Egy ideális világban pártokra sem lenne szükség, hiszen mind azt akarjuk, hogy boldog országot építsünk, ahol jó élni. Aki ezt a leghitelesebben megtestesíti, arra szavazunk, ami jól megfigyelhető az önkormányzati választás eredményein. Ehhez persze tudatos polgárságot kellene felmutatnunk, különben maradnak a szektahívők. A köznek nevezett médiának nagy szerepe lehetne, hogy tanítsa az embereket. Nekem mindig is az egyik legfontosabb célom volt, hogy fölemeljem azokat, akik figyelnek rám. A múltkoriban megkeresett a bulvársajtótól egy újságírónő azzal, hogy egy női magazin cikkéhez tenne fel kérdéseket. Volt egy szó, amit használtam, s az újságíró ragaszkodott hozzá, azt vegyük ki a cikkből, mondván az olvasói nem fogják érteni. Ön alábecsüli a saját olvasóit? – kérdeztem. Humoristaként, próza-, illetve versíróként vagy akár publicistaként mindig arra törekedtem, hogy hozzátegyek valamit a közönségem tudásához, gazdagítsam őket.
Ha megjelent a nevem mellett a titulusom, azt kértem, legyen ott az is: népművelő. Bármit teszek, ha a forma mindig más is, az a feladatom, hogy szélesítsem azt a spektrumot, amiben az emberek gondolkodnak.
– Volt valaha tudatos polgárság a magyar történelemben?
– Inkább polgárok voltak, például a közelmúltban Montágh Imre, Hankiss Elemér, Ranschburg Jenő. Az ideális az lenne, ha kultúremberekre lehetne bízni a hatalmat azok helyett, akik a hatalmat csak a hatalmaskodásért akarják. Talán nem ezeknek a tudós embereknek való a politika, de a jelenlétük, véleményük nélkül sokkal durvább a kormányzás, a közbeszéd.
– Mostanában lát maga körül ilyen felelős polgárokat?
– Van egy levelezőköröm, a listán nagyjából száz emberrel, akikkel megosztjuk gondolatainkat, beszélgetünk. Egymást alakítjuk, ami ahhoz hasonlatos, mint amikor a szobraimat faragtam: nem csak én csiszolom a szobrot, ő is csiszol engem. Van köztük néhány barát, akik sajnos csaknem vakok, mégis tisztán látják Orbán gazemberségeit. Ahogy Bródy egy dalban mondja: láss, ne csak nézz!
– Van azért ok optimizmusra abban, amit lát?
– Volt két ötletem korábban: az egyik az én LMP-m, a Ludas Matyi Párt, a másik a polgári körök mintájára a polgári négyzetek. Ha ez utóbbit Magyar Péter meg tudná valósítani, és minden kis településen jelen tudna lenni, magyarán a Tisza „újraszabályozása” megtörténne, és sok kis leágazás keletkezne, az okot adna az optimizmusra. Mert a régi ellenzékben én már inkább nem bíznék.
– Gyurcsány Ferenc nemrég fejtette ki, hogy még nagy tervei vannak. És mások a hibásak.
– Őt leginkább úgy szeretném már látni, amint nyugdíjasként otthon ül, esetleg megírja a nagyon jó könyveit a baloldalról. De mindenképpen jelezze, hogy politikusként befejezte. Nézze, ez a kikönyöklős kiállás, ahogy az államférfit játssza, nekem inkább már humoros, ripacs színészi mutatvány. Ha így játszana egy színész, akit én rendezek, szólnék neki: beszélj már úgy, mint egy rendes ember, ne fontoskodj, ne okoskodj, ne akard az államférfit játszani. El kéne fogadni, hogy itt az idő visszavonulni. Most van a foci-Eb, a 39 éves Ronaldo, aki mindig kapura lőtt, most gólpasszt adott egy fiatal srácnak, és sokkal nagyobb ováció övezte, mintha ő rúgta volna be. Rúgott ő már eleget.
– Legnagyobb sikereit a késő Kádár-korszak idején aratta. Lát párhuzamot a jelen és az akkori időszak között?
– A legfontosabb, amit sokan nem vesznek észre: most is egypártrendszer van. Kádárnál az utolsó években a főbb politikusok igyekeztek takargatni a vezér állapotát, menteni a helyzetet. Nem tudom, Orbánnál mi a helyzet, a júniusi választási eredményeket, gondolom, egymás között megbeszélték, de biztos volt némi forrongás. A Ludas Matyi Pártra vonatkozó ötletem a Kádár-korszakban született, akkor Kádár volt Döbrögi, most Orbán az. Megint a focihoz kanyarodva, Orbánnak olyannak kellene lennie, mint egy jó futballbírónak: legyen ott a pályán, de ne vegyük észre. Ne kelljen nekem tudni, hogy mi a hobbija, ne ezért épüljenek stadionok az országban. Csak azt kellene éreznem, hogy jó itt élni. Ugyanakkor hiányzik, hogy tudjam egy igazi egészségügyi miniszter nevét. Akkor képben lennék, kinek kell címeznem a publicisztikát, amikor arról írok, milyen megpróbáltatások érték egy barátomat, aki kórházba került.
Vannak sokan befolyásos fideszesek, akik kiszolgálják a rendszert. Ők ezért nem fizetést kapnak, hanem meg vannak vásárolva: azért dolgoznak, hogy ott maradhassanak, abban az állásban, a hatalomban. Ez az, amire Hamvas Béla azt mondaná, normális ember ilyet nem csinál. Bemegyek a boltba, és nem értem, mi került a kosárban húszezer forintba. Mint annak idején Márkus Laci az ismert darabban: „mi került ezen a fotelon 7200 forintba”? Ők meg a kisemberek problémáját nem értik, osztalékot vesznek fel, milliókat, milliárdokat. Miközben én a boltban szentségelek, ők jachtot vásárolnak. Nincs bennük szégyenérzet. A bennem őrlő malom ezeket a dolgokat aprítja.
– És közben elkedvetleníti, vagy épp ellenkezőleg, ezekből születnek a poénok?
– A minap beszélgettem egy barátommal, Holoda Attilával, említettem neki, néha elmegy a kedvem, és nem is tudom, írjak-e még, van-e értelme, vagy a szellemi elvonulást válasszam. Attila azt mondta, figyelj, András, amíg HofiGéza élt, a barátaim gyakran megjegyezték: na erről vajon mit mondana a Hofi? Mostanában viszont azt mondják, erről vajon mit mondana a Bandó? Egészen elérzékenyültem. Egész életemet arra tettem fel, hogy szóvá teszem, ami rossz, ami gazemberség, ostobaság. De az is igaz, ami bosszantott, abból képes voltam humort csinálni. Megírtam például az Eltartási szerződés című darabomat, amelyben azt mondtam, ha az állam szerint ki lehet jönni ebből a minimálbérből, akkor én ezt odaadom neki, és tartson el engem. Fizesse ki ezt, azt, amire szükség van, amit megtakarít, megtarthatja.
Olyan ez, hogy sírunk, nevetünk rajta. Mint Móricz Hét krajcár című novellája, amely a magyar irodalom egyik gyöngyszeme.
– Új darabokat viszont már ritkán ír, mi ennek az oka?
– Hetvenéves koromra készítettem el a Két óra múlt hetvennel című előadásomat, ami egy kétórás közéleti kabaré volt. Bemutattam Pécsen párszor, Pesten, a Fészek Klubban is volt néhány előadás. Eljöttek politikusok, művészek, Puzsér is ott volt. Utána Farkasházy azt mondja, ha most valamelyik ellenzéki pártnak esze lenne, megvennék tőled a műsort, és körbeutaznák vele az országot. Olyan erős, hogy ezzel választást lehetne nyerni. Az ATV is meg akarta venni szilveszteri műsornak, de nem adták meg azt az árat, amit kértem, így az enyém maradt. Időnként aktualizáltam, újítottam rajta, de aztán belefáradtam. Minek üljek állandóan a tévé előtt, böngésszem folyamatosan a sajtót, az internetet, hogy naprakész legyek, ha nincs kinek, nincs hol előadni. A fideszes vezetésű városokban a népművelők rettegnek, eszükbe sem juthat, hogy engem hívjanak, hisz tudják, az én narratívám nem egyezik azzal, amit nekik követniük kell. Az ellenzéki városkák kulturális vezetői sem túl bátrak. Ezért úgy döntöttem, letészem a lantot, a magam részéről itt befejeztem. Retro darabjaimat, amelyek áthallásosak, még előadom, sajnos a legtöbb bitangul igaz ma is. „Ezek ugyanazok” – mondja Bródy, és milyen igaza van! Vagy ahogy egy versemben a 90-es években írtam: „Volt egy kéglink, falán kép. Kéglink még van, mondjam még? Volt villanyunk, nem is rég. Kikapcsolták. Mondjam még? Fűtöttünk, ha jött a tél. Most ráfáztunk. Mondjam még?” A középréteg, amelyet én a legfontosabbnak tartok, kénytelen volt föladni megannyi dolgot.
– A közelmúltban azért lehetett hallani pár emlékezetes előadásáról, például Szegeden, ahol májusban Pro Urbe Díjjal tüntették ki.
– A 75. születésnapom előtti estén a szegedi Agórában három és fél órás műsorom volt, szünet nélkül. Én jól bírtam, de képzelje el azokat, akik prosztatával küzdenek! Az előadás végén vastapsot kaptam, elénekelték a happy birthday-t, emlékezetes este volt. A kitüntetésem alkalmával is felléptem az Agórában, ott, a rám jellemző formabontó módon a kabaré zárásaként elszavaltam Babits Mihálytól a Jónás könyvét. Tavaly Szardíniára hívtak Tiripolszky Károly barátomék, ahol sok magyar is él. A kabarém olyan sikeres volt, hogy kitalálták, a következő napon is rendezzünk egy előadást. Egy ezeréves templomot választottunk helyszínül, ahol bemelegítésként, szellemi irányként elszavaltam pár versemet, majd ismét a Jónás könyvét. Ez olyan, semmihez nem fogható lelki élményt adott mindannyiunknak, amit azóta is emlegetünk. Az biztos, hogy életkortól függetlenül kell a szenvedély, a tenni akarás mindennap.
– A humor mellett ezt miben találja meg mostanában?
– Mindenekelőtt itt van a tizennégy éves kislányom, aki célt és értelmet ad az életünknek. Örömmel festegetek, mindennap sportolok, olvasok, és hálás vagyok, hogy van olyan felület, ahol az írásaim megjelenhetnek. Nekem mindez olyan beteljesülésélmény, amire mindig is vágytam: azt érzem, így soha nem fogy ki belőlem az ambíció, egészségesen, ép elmével azt tudom tenni, ami nekem és másoknak is örömet szerez. Azt vallom, amit a régi kínaiaktól tanultam: napi két órát olyasmivel tölts el, aminek nincs köze a pénzkeresethez.
– A napi mókuskerékben őrlődve sokan csak álmodozhatnak erről.
– 1987-ben Zoránnal, Zalatnayval, Németh Marikával és Marik Péterrel amerikai turnén jártunk, Herskovits Tamás szervezésében. Ahogy az autóval egy sztráda végére, a fizetőkapuhoz értünk, a fülkében egy termetes színes bőrű nő állt, dalolt, dúdolt, öröm volt nézni, mint egy egyszemélyes gospelkar. Mondtam Tamásnak, kérdezze már meg, mitől ilyen jókedvű. Azt válaszolta, ha rossz kedvem lenne, akkor is itt kellene lennem. Mennyire igaza volt, érdemes erre időnként emlékeztetnünk magunkat! A másik alapelvem, ne kritizáljuk úgy a másikat, hogy nem ismerjük, nem tudunk semmit a küzdelmeiről. A Veszprémben meggyilkolt kézilabdás, a szegény Marian Cozma édesapja nyilatkozta: ha ismerték volna a fiamat, sose bántották volna.
– Ez lenne az a normalitás, amire Hamvas Bélát idézve korábban utalt?
– Így van, tedd azt, amit egy normális embernek tennie kell. Hadd mondjak két példát. Budapest, pizzéria, a lányommal, Natáliával kettesben vacsoráztunk egy négyszemélyes boxban. Érkezik egy fiatal pár, de a pincér el akarja küldeni őket, mondván, nincs több hely. Én odaszóltam nekik, jöjjenek hozzánk, összébb húzódunk, itt pont elférnének. Leülnek, s a srác megjegyezi: Pesten ez a kedvesség nem szokás. Akkor mostantól tegyük szokássá! – mondom nekik. Mi, négyen akkor, ott elkezdtünk terjeszteni valamit, és azzal, hogy most ezt elmesélem, bízom benne, más is követi a példánkat. A másik: amikor még Orfűn laktunk, egyik este tíz után autóztam Pécsről hazafelé. Az út mentén battyogott egy srác, megálltam mellette, hogy: „Nem szállsz be?” Azt mondja, „Bandó, te vagy az?” Mondom, „Igen, de miért nem stoppoltál, hogy felvegyen valaki?” Azt mondja, úgysem áll meg senki. Kiderült, bádogos volt a fiú, Bélának hívták, esti iskolából tartott hazafelé Abaligetre. Majd elágazáshoz értünk, ahonnan másfelé tartott volna az utunk, azt mondja, itt tegyem ki, hazasétál. De azt már nem engedhettem, onnan még legalább két kilométert kellett volna sétálnia az éjszakában. Kérdezi: „Bandó, hogy háláljam ezt meg neked?” „Úgy, hogy egyszer, majd te is jót teszel valakivel.” Ha holnaptól így cselekszünk, jobb hely lesz ez az ország.
Forrás: A Magyar Hang VII. évfolyama 27. számának (2024. július 5–11.) nyomtatott változata.
