Irracionális vitába keveredett Magyar Péter az orosz állam képviselőivel, amelyből előre lehetett látni, hogy nem lehet jól kijönni. Magyar ambivalens viszonyban áll az oroszokkal ezen kívül is, mert egyik oldalról Orbán ideológiai partnere és európai szövetségese abban, hogy Ukrajna uniós támogatását akadályozza, másrészről az oroszok Orbánt választották.
Ugyanez az ambivalencia jelenik meg abban, hogy miközben Magyar eljátssza Ugocsát, s minden hatalom és tekintély nélkül felszólítja Oroszországot, hogy mit tegyen, eközben ő kiegyensúlyozott kapcsolatokat is ígér Oroszországnak, hízeleg is nekik, amire megalázás és kinevetés lett a válasz, amit előre tudhatott volna. Hol van az árnyék-külügyminisztere?
A Magyar Péter által előadott oroszellenes „keménykedés” nem valódi politikai állásfoglalás, hanem nacionalista póz, amely mögött nincs sem politikai súly, sem következetes stratégia, sem erkölcsi hitelesség. Ebből a pózból szükségszerűen következik a megalázó kudarc, ami elkerülhető lett volna, ám Magyar éretlenségét és kispályás alkalmatlanságát bizonyítja.
Magyar saját magát hozta olyan helyzetbe, amelyben elkerülhetetlen volt a megaláztatás. A kudarc nem külső támadás következménye, hanem politikai dilettantizmus eredménye. Magyar súlytalan politikus, s egy lehengerlő birodalommal való szóváltás csak egyféleképp végződhetett: a gyengébb fél nevetségessé válásával és kifigurázásával.
Az orosz fél nem egyszerűen vitába szállt Magyarral, hanem úgy bánt vele, ahogyan egy jelentéktelen szereplővel szokás. Ez a megalázó bánásmód most nem orosz agresszivitás következménye, hanem Magyar maga teremtette meg ezt a helyzetet. Ez figyelmeztetés arra, hogy Magyar nem képes súlyának megfelelően képviselni az országot.
Egyre kínosabb Magyar Péter-rajongónak lenni, miután súlytalan személyiségével egymás után szalad bele olyan pofonokba, amelyek megalázzák nemcsak őt, hanem a közösséget is, amelyet képvisel, s amely rábízta magát. Az oroszokkal kialakult szócsatát elveszítette, de ennél rosszabb is történt: nevetségessé tette magát és bohócot csináltak belőle.
Magyar belekeveredett egy olyan szóváltásba, amelyből nagyon rosszul jött ki, mert annál nincs rosszabb, mint amikor egy politikus fontoskodik, majd nevetségessé válik. Az oroszok úgy bántak vele, hogy az már sértő, ám erre Magyar „kínálta fel” magát. Az oroszok pedig azt éreztették, hogy Magyarország a gyarmatuk, ő pedig egy senki. Erre nem volt válasza.
Fajsúlyos politikus ebben a hepciáskodó, magyarkodó, melldöngető stílusban, amit Magyar előadott, nem beszél. Azt mondta: „mi, magyarok, az 1956-os szabadságharcosok örökösei vagyunk. Magyarországot és a magyar embereket senki nem zsarolhatja és fenyegetheti”. Ezzel csak felkínálta az oroszoknak, hogy megmutassák: de igen, zsarolhatja, fenyegetheti.
Magyar egyetlen elfogadható lépése az lett volna, hogy nem keveredik az oroszokkal egy közvetlen vitába, hanem tényszerűen leleplezi az orosz beavatkozás (vagy előkészület) tényeit, bemutatja valóságosan Oroszország világpolitikai szerepét, és kijelenti, hogy ha az oroszok bábkormánya megbukik Magyarországon, felszámolja az orosz fennhatóságot.
Magyar ehelyett nyílt levelet intézett a gyarmattartókhoz, magyarkodó hőzöngésbe kezdett, majd Orbánhoz hasonlóan hűséget fogadott nekik a diplomáciai nyelvén, megnyugtatva az orosz birodalmat, hogy nem kockáztatnak semmit, ha nem védik meg Orbánt, mert ő is az elődjéhez hasonlóan „kiegyensúlyozott” szerepre törekszik velük. De azért 56-tal hősködik.
Ez nyilvánvalóan ostobaság, mert az 56-os szabadságharcosoknak ehhez semmi közük. Most abba nem mennénk bele, hogy sem Magyar anyapártja, a Fidesz, sem Magyar Péter nem örököse az 56-os szabadsághősöknek, és 1956 kisajátítását Orbán már eljátszotta. Zsarolni és fenyegetni nemcsak 1956 örököseit nem szabadna, hanem senkit.
A „magyar embereket senki nem zsarolhatja”, írta Magyar. Aztán miért nem? Mitől mások a magyarok? Csak a magyarokat nem lehet? Azért nem lehet, mert magyarok? Ez a magyar hetvenkedés főleg az oroszokkal szemben nem áll jól, mert az oroszok levertek minden magyar forradalmat. 1989-ben vesztettek először, de Orbán visszahívta őket, s nem most.
Magyar arra hivatkozott, hogy idén lesz az 1956-os szabadságharc 70. évfordulója, amiről azt írta: „A magyarokat 1956-ban sem lehetett és ma sem lehet megfélemlíteni.” De igen, 1956-ban is meg lehetett félemlíteni, le lehetett győzni, ahogy most is azt csinálnak, amit akarnak, mert Magyarország orosz gyarmat. Akkor lett az, amikor Magyar fideszes volt.
Magyar úgy fogalmazott: „Elvárom a tiszteletet az Önök részéről minden magyar emberrel szemben és hazánk szuverenitása kapcsán is”. Erre a Kremlben nyilván megijedtek, egész napos tárgyalást tartottak félelmükben, mert Magyar Péter a „magyar emberek” nevében elvárja tőlük a tiszteletet és a szuverenitás tiszteletben tartását.
Ez utóbbival már el tetszett késni, akkor kellett volna tiltakozni ellene, amikor Orbán eladta az országot az oroszoknak, Magyar pedig ünnepelte és ájultan tapsolta ezért Orbánt. Vagy az is megtenné magyarkodó szólamok helyett, ha tisztességesen kiállna a megtámadottak mellett, mert Ukrajnával szemben ugyanazt teszik az oroszok, mint Magyarország ellen.
A különbség annyi, hogy Magyarországon van egy bábkormányuk, Ukrajnában pedig nincs. Magyar Péter pedig azt ígérte meg az oroszoknak, miközben „felszólítja őket”, hogy ha ő lenne a miniszterelnök, semmi nem változna. Ahogyan az sem változik, hogy ugyanazt az ósdi retorikát használja, mint Orbán: a „magyarokról” beszél, amikor őt rúgják seggbe.
Mindössze nagyköveti szinten.
