Egy politikai korszak lezárása többet jelent hatalomváltásnál. Különösen akkor, ha egy hosszú időn át kormányzó, központosított politikai rendszer elveszti a társadalom többségének támogatását. Ilyenkor természetes a rendszerváltás érzése. De vajon valóban rendszerváltás történt?
Április 12. mérföldkő Magyarország újkori történetében. A választók tizenhat év után leváltották a Fidesz–KDNP-kormányt. Lezárult egy politikai korszak. Felszabadító érzés megtapasztalni, hogy egy fokozatosan eltorzult hatalom demokratikus választáson leváltható. A változás történelmi jelentőségét azonban hosszú távon nem szükséges egy olyan fogalommal túlértelmezni, amelynek ennél jóval pontosabb történelmi és politikai jelentése van. Éppen ezért különösen fontos, hogy a történelmi pillanat ne váljon történelmi önámítássá.
Kommunikációs szempontból kézenfekvő, ha az új politikai elit a „rendszerváltás” fogalmával írja le a történéseket. Egy új korszak kezdetének erős szimbóluma lehet.
A kockázat akkor kezdődik, amikor ez az értelmezési keret elfedi azokat a társadalmi, intézményi és gazdasági folytonosságokat, amelyek az események megértéséhez éppen olyan fontosak, mint maga a politikai változás. A rendszerváltás fogalma ugyanis nemcsak értelmezi, hanem alakítja is azt a képet, amelyet a társadalom saját múltjáról és jelenéről kialakít.
Az új politikai elit gondolkodásában egyre erőteljesebben rögzül a „rendszerváltás” mint meghatározó értelmezési keret. Ez nemcsak a társadalom múlt- és jelenértelmezését befolyásolhatja, hanem az új kormányzó elit önképét és döntéseit is formálhatja. Ha egy politikai közösség egyre inkább rendszerváltó erőként határozza meg magát, idővel kialakulhat egy sajátos „rendszerváltói póz”.
Ez a szerep egyszerre jelenthet legitimációt és nyomást. A politikus úgy érezheti, hogy történelmi küldetése van. Ennek következtében megjelenik a túlzott önbizalom és kompetenciaérzet. A politikai siker és a társadalmi elismerés könnyen összekapcsolódhat azzal az érzéssel, hogy aki képes „rendszert váltani”, az más problémák megoldására is különleges képességekkel rendelkezik.
Ugyanakkor ez nem feltétlenül egyéni hiúság kérdése. A társadalmi elvárás is ösztönzi ezt a viselkedést. Ha a politikai közösség egy szereplőt rendszerváltóként azonosít, akkor maga a közösség is elvárhatja tőle, hogy minden fontos kérdésben állást foglaljon, megoldást kínáljon, és vezető szerepet töltsön be. Így az egyénben nyomásérzet alakulhat ki: „fel kell nőni a történelmi szerephez”. Paradox módon ez cselekvési horgonnyá válhat, és negatív irányba fordíthatja a produktivitást.
A probléma abban rejlik, hogy a rendszerváltói identitás könnyen átcsúszhat a politikai szerepből személyes önértelmezéssé. Ilyenkor a politikus már nemcsak azt gondolja, hogy részt vesz egy politikai változásban, hanem azt is, hogy személyesen alkalmas és hivatott szinte minden területet irányítani vagy értelmezni. Mindez tovább fokozza a választók elvárásait, amelyeknek egyre nehezebb lesz megfelelni.
Magyarországon történelmi értelemben a rendszerváltás 1989–90-ben történt. Akkor nem egyszerűen egy kormányt váltottak le. Az egypártrendszert felváltotta a többpárti parlamentáris demokrácia, a tervgazdaság helyét a piacgazdaság vette át, és alapvetően megváltozott az állam politikai és intézményi berendezkedése. 2026-ban kormányváltás történt. Történelmi jelentőségű kormányváltás, de ettől még nem változott meg az államforma, nem szűnt meg a parlamentáris rendszer, és nem egy korábbi államrend helyére épült fel egy teljesen új politikai rendszer. A Fidesz–KDNP parlamenti választások útján került hatalomra és parlamenti választáson veszítette el a hatalmát. Ez önmagában annak is bizonyítéka, hogy a társadalom képes választani.
Egy választást meg lehet nyerni, egy kormányt le lehet váltani, egy politikai korszakot le lehet zárni, de egy tizenhat év alatt kialakult gazdasági, intézményi és társadalmi örökséget nem lehet egyetlen választási éjszaka alatt felszámolni. Ennek megértéséhez azonban nemcsak azt kell látni, hogy mi változott, hanem azt is, hogy mi az, ami változatlan. A Fidesz–KDNP választási vereségével az Orbán-kormány hatalma megszűnt, de a NER befolyása egyik napról a másikra nem tűnt el. A kiépített politikai, gazdasági és kulturális rendszer a választási vereséggel sérült, azonban a hálózat szervezetei és szereplői továbbra is meghatározó pozíciókat tölthetnek be. A vezetők mérgező hatása a szervezetekben és a társadalomban továbbra is jelen van.
Az elmúlt tizenhat évben jelentős gazdasági erő és befolyás koncentrálódott politikailag kedvezményezett körökben. Nem feltétlenül a tulajdonosi összetétel a döntő, hanem az, hogy ebben az időszakban a társadalom egészének gazdasági önállósága nem erősödött. A magyar társadalom mély mentális krízisbe került. Ezeknek a folyamatoknak a feltárása és értékelése időt, szakértelmet és társadalmi türelmet igényel. Mindeközben a kormányzati cselekvés nem kerülhet a múltidézés örvényébe, és működését a jövőorientáltság kell, hogy meghatározza.
A rendszerszintű intézményi reform, az elszámoltathatóság, a közvagyon sorsának tisztázása és a politikai-gazdasági összefonódások feltárása szakmai háttér nélkül nem valósítható meg. Az egyik legnagyobb kihívás olyan szakemberek megtalálása és helyzetbe „engedése”, akik a versenyszférában és a közigazgatásban egyaránt tapasztalatot szereztek. A pályázati rendszer jó irány lehet, de önmagában még nem jelent garanciát a megfelelő kiválasztásra. A közmédia vagy a kulturális szektor átalakításának eddigi tapasztalatai azt mutatják, hogy a hitelesség szempontjainak következetes érvényesítése gyakran megbillen.
A „rendszerváltói póznak” ugyanakkor van egy másik kockázata is: kialakulhat egy zárt szakmai-politikai kör, amely meghatározhatja, kit tekint hitelesnek, és ezzel akaratlanul is szűkíti a merítési bázist. Ennek negatív hatása karakteresen megmutatkozik a már említett kulturális szektorban – a fővárosi Operaház és Operettszínház, a Soproni Színház, a Nemzeti Színház, valamint a közmédia történései mellett hosszan lehetne sorolni a példákat.
Magyarország történelme nem 2026-ban kezdődött. Nem 2010-ben, nem is 1989-ben. A magyar társadalom több mint ezeréves múltja olyan tapasztalatokat, sikereket, kudarcokat, alkalmazkodási kényszereket és társadalmi mintákat hordoz, amelyek mind részei annak az országnak, amelyet ma alakítani próbálunk. 1989–90, az azt megelőző évtizedek, a rendszerváltás utáni időszak, az Európai Unióhoz való csatlakozás, majd a NER tizenhat éve ugyanannak a történetnek a részei.
Ezért 2026-ot nem újabb rendszerváltásként, hanem rendszerváltó kormányváltásként érdemes értelmezni: olyan politikai fordulatként, amely nem új államrendet hoz létre, de lehetőséget teremt a tizenhat év alatt kialakult autoriter politikai rendszer mélyreható átalakítására. Hankiss Elemér egykori gondolatát idézve: „Találjuk ki Magyarországot!”
