Amikor A Hét 11. számából megtudtam, hogy Cseke Gábor, az Ifjúmunkás főszerkesztője a tudományos cikkekben előforduló (gondolom, megítélése szerint zsargonban írt) mondatokért „csinálná az eszét”, eltűnődtem. Az általam írt mondat elrettentő példaként való kiragadása azonban örömet jelentett.
Lám, nem kell elkeseredni, nem hiábavaló a tudományos ismeretterjesztés. Ha egyesek néha szem elől tévesztik is annak lényegét, legalább érzékenyen reagálnak rá. Ez az öröm buzdít arra, hogy a több „furcsa kérdés” közül, amelyeket Balázs Sándor cikke vetett fel Cseke Gáborban – a negyedikhez hozzászóljak. Nevezetesen ahhoz, hogy ha a sportirodalomban nem tűrjük a zsargont, miért hunyunk szemet fölötte a tudományos írásokban?
Külön szerencsének tulajdonítom, hogy a cikk szerzője a sportíráson keresztül hívja fel a figyelmet a tudományos irodalomban is jelentkező zsargonra. (Hogy mily polivalens ez a sport!…)
A nyelv lényege, hogy jelrendszer; szerepe az információ hordozása. Jellegét a szállított információ milyensége határozza meg, de ugyanazt az információt ki lehet fejezni többféle (lírai, tudományos vagy épp zsargon) nyelvvel. Habár nehéz pontosan eldönteni, azért az tény, hogy egy bizonyos információ jobban idomul a neki megfelelő nyelvhez. Ezért gondolom, hogy a tudományos irodalomban nem beszélhetünk zsargonról. Ha lehet is fogalmazni zsargonban, az valahogy „nem áll jól” a tudományos mondanivalónak.
Watsont, Cricket és a molekuláris genetika még egynéhány Nobel-díjasát vádolják nyelvi lezserséggel. Valóban sajátos nyelvet használnak, de az magas értékű, kifinomult humorral átitatott nyelv.
Zsargonszerűség esetleg a tudományos népszerűsítő írásokban fordulhat elő. Ez azonban távolról sem azonosítható, még csak nem is hasonlítható ahhoz, amit Balázs Sándor fiktív sporttudósítása mutat be.
A tudományos ismeretterjesztésben sokszor igen elvont dolgokat kell szemléletesen leírni, amelyeket nem figyelhetünk úgy meg, mint a helyzeteket a sportpályán, sőt olyan valóságokat is, melyek helyesen csak matematikai képletekben, egyenletekben fejezhetők ki. A másik dolog, amit nem szabad szem elől tévesztenünk, az, hogy a szigorú tudományos nyelv irodalmibb feloldással válik alkalmassá a tudományos ismeretterjesztésre, tudomány-népszerűsítésre.
Tehát az a nyelvi sajátosság, ami A Hét vagy akár más lap hasábjain megjelenő cikkeket jellemzi – szükséges jó!Egyébként a fiktív sporttudósítást helyenként szórakoztatónak találtam, sőt némi humort is véltem benne felfedezni. Az azonban világosan kitűnik belőle, hogy az ilyen sportírás öncélú nyelvi bűvészkedés, amolyan lart pour l’art, mely egyáltalán nem szolgálja az izgalmas fordulat, esemény vagy játékos minél hűbb megelevenítését.
Az „olajozott istennyila”, „falvédőről leszállt védők”, „rúgtunk két olyan kapufát, hogy most is talicskázzák a forgácsot” kifejezések helyett találnék szerencsésebb megfogalmazást is.
Tanári tapasztalatomból annyit, hogy ifjaink körében nem ismeretlen az idézett zsargon, sőt a sportpályáról, sportrovatból átvándorolt az édes anyanyelvbe, ahol megtisztelő helyet kapott. Megvallom őszintén, a tudományról zsargonban beszélő tanulókat még nem találtam. Ha lenne is tudományos zsargon, silánysága révén nem vetekedhetne az olyan könnyen asszimilálódó vitatott zsargonnal. Figyeljünk tehát elsősorban erre.
Megjelent A Hét III. évfolyama 13. számában, 1972. március 31-én.
