Mintegy húszmillió évvel ezelőtt élt a Nílus forrásvidékén egy nonkonformista majom, a Proconsul, amely – számunkra egyelőre ismeretlen okok miatt – hátat fordított a majmok biztonságos fánlakó életmódjának, s a földön kívánta megvívni harcát a felsőbbrendűségért.
Ezzel kezdődik a fejlődési folyamat,amelynek eredményeképpen megjelenik a Föld legproblematikusabb élőlénye: a Homo sapiens. Paradoxális helyzete két tényből adódik: az ember, eredetéből kifolyólag a természetben gyökerezik, egész testi felépítése, fiziológiai folyamatai, ösztönei a természethez kötik; az ember azonban nem csupán benne él a természetben, de tudata révén szembe is száll azzal, igyekszik a természet fölé emelkedni. Ez a kettősség az oka annak, hogy minden, ami vele kapcsolatos – így evolúciója is – sajátos jelleget ölt.
Az élőlények történeti fejlődésében jelentős szerepet játszott (és játszik ma is) a természetes szelekció. A növény- és állatfajok teljes alárendeltjei ennek a törvényszerűségnek. Az emberre azonban az evolúciós tényező specifikusan hat, mert az ember öntudatra ébredése pillanatától igyekezett kiszabadítani magát gyakran „igazságtalannak” vélt hatásköréből. S amilyen mértékben sikerült függetlenné válnia ettől a hatástól, olyan mértékben került egyre inkább előtérbe a további fejlődést biztosító új elem: a tudat, amely az emberi tevékenységnek célszerű jelleget ad – a munka rangjára emeli.
Tevékenységét már a primitív ember előre kigondolt dologra irányította, s ezért fejlődése során elsősorban nem testi előnyös tulajdonságokat szerzett magának, mint a többi élőlény, hanem eszközök készítésével bővítette magát, s vált magasabbrendűvé. Így válhatott a Homo faber – ahogy H. Bergson nevezi az eszközkészítő embert – olyan gazdaggá, amely gazdagsággal többezer állatfaj együttvéve sem rendelkezik. Szárazföldi volta nem akadályozza abban, hogy megközelítse az óceánok mélyét, vagy hogy kilépjen a kozmikus térbe. Számos eszköze működési elvét hasonlíthatatlanul könnyebben szerezte meg, mint a többi élőlény, éppen azoktól lesvén el (évmilliók alatt, óriási áldozatok révén kialakított) szervi hatásmechanizmusaikat.
Az emberré válás folyamatában az értelem az ösztönök fölé kerekedett. Az állatvilágban is fellelhető az értelmi elem, amely azonban csak azon a – szűk határok megszabta – skálán érvényesülhet, amelyet szabadon hagy az uralkodó ösztön. Az embernél az értelem olyan magas fokú kibontakozottságban jelentkezik, amelyet csak az állatvilágból való minőségi kiválás: a “rendszerváltozás” magyarázhat meg. Minthogy az értelem és az ösztönök uralma közötti ellentét magasabb fokon a szabadság és kényszer közötti ellentétben tükröződik, világossá válik az emberegyén szabadsága bármely más élőlényegyedhez képest és vele szemben.
A növény- és állatvilágban a nemzedékek között az információközlés csaknem kizárólag genetikai csatornán történik, ami nagyfokú merevséghez, konzervatív jelleghez vezet. Az embernél a genetikai csatornán kívül kialakult egy másik közlési vonal is, az úgynevezett etológiai csatorna, ami a tudatot a tudattal köti össze. Kialakulása szoros kapcsolatban van a társadalmi környezettel, amely megteremti e sajátos információátadás anyagi hordozóját, legmagasabb fokon a második jelrendszert. A genetikai információnak (kivételszámba menő esetektől eltekintve) minden faj minden egyede teljes birtokosa. Az etológiai információt azonban roppant gazdag és egyre gazdagodó volta miatt az egyén nem vallhatja tulajdonának teljes egészében. Ez az információs anyag az egész emberi faj közkincse. A tény, hogy az egyén csak résztulajdonosa ennek a közkincsnek, bizonyos kötelességgel, felelősséggel terheli őt. Hogy kit-kit milyen mértékben, arra nehéz pár szóban válaszolni. Annyi bizonyos, hogy – a sok tényező mellett – már a szellemi képességek változatossága révén sem minden ember egyformán gazdag részt birtokol ebből a közkincsből.
Íme az értelem variabilitása! – kiálthatnak fel azok, akik a darwini elveket hajlamosak átvinni a társadalomra. Létezik a változékonyság, tehát végezheti munkáját a szelekció. Igen, a szelekció valóban hat az emberi társadalomban is, ám nem mint az alkalmatlant elnyomó, elpusztító elv, hanem mint az ember tudatos cselekvése által érvényre jutó rendezőelv, magas társadalmi funkcióval: a megfelelő embert a megfelelő helyre. Azok a társadalmak, amelyek ennek a figyelembe vételével rendezkednek be, sok nehézségtől, sikertelenségtől mentesítik az egyént, s teszik lehetővé egyéniségének kibontakozását.
Hogyan tovább?
Ez a kérdés a tudományos fantasztikus irodalom számára végtelenül tág teret nyit. Sajnos ezen a területen divatossá vált a tudományos gondolat fékevesztett szárnyalása. Tudományos jellegre igényt tartók kipontozzák az emberi test fejlődésvonalát egészen a Homo sapientissimusig, a csupán gondolkodni és komputerekkel dialogizálni képes agykolosszusig, kinek összes szervei, amelyek nem a gondolkodást szolgálják, a végletekig elcsökevényesednek. Így tűnik el az egész mellkas – s a lapockacsont a medencével egyesül. (Elképzelni is hátborzongató.)
Az ember evolúciójának ilyennemű extrapolációja alapjában nélkülözi a tudományosságot. Már Darwin rámutatott, hogy az értelmet nem az agytérfogat köbcentimétereiben kell mérnünk. Ezt igazolja a tapasztalat is.
Mi vár hát az emberre, testére a további fejlődés folyamatában? A vélemények megoszlanak. Legvalószínűbbnek Haldane elképzelése tűnik, aki az emberi test stabilizálódását várja az elkövetkező évezredektől. Ezek szerint lényeges testi változás nem várható.
Ami az ember tudati szférájának alakulását illeti, még több fantazmagóriával találkozunk. Nyugati futurológusok már be is dátumozták az olyan események bekövetkezését, mint „kémiai készítmények az intelligencia növelésére” vagy „a személyiség megváltoztatása kémiai szerek útján” (O. Helmer és Th. I. Gordon), hogy a zseniális lombikbébikről ne is beszéljünk.
Az emberi tudatot ezekhez a több mint merész gondolatokhoz századunk lényeges felfedezései, különösen az utóbbi három évtized genetikai kutatásainak ragyogó sikerei vezették. Az ember megszédült, mikor betekinthetett az élő anyag olyan mechanizmusaiba, mint a fehérjeszintézis és annak önszabályozása. A DNS és az RNS, az aminosavak „beszélgetését” lefülelvén azt hitte, hogy az élet teljes mondanivalóját hallja. A higgadtabb elmék figyelmeztetik, és igyekeznek objektívebb belátásra bírni a tudományos munkában már nem megengedhető fantáziával bírókat: „A DNS a biológiai számítógépek lyukkártyája, semmi több. Persze ez a szerep óriási, biológiai jelentősége alapvető (Gánti T.), de egyenlőségjelet tenni DNS és élet közé nem szabad.”
Ezek szerint a futurológusok előrejelzései utópiák lennének? Ami megvalósíthatóságukat illeti, mégis úgy tűnik: nem. Elképzelhető a laboratóriumi technikák olyan finomságot, akkora pontosságot elérő fejlettsége, amely lehetővé teszi a DNS-be kódolt információ letapogatását és a kívánt csere vagy igazítás megejtését. Ilyen irányban biztatóak Merril, Geier és Petricciani amerikai kutatók emberi sejten végzett kísérletei. A kérdés súlyosabb oldalát nem is a technikai kivitelezhetőség jelenti, hanem az etikai vonatkozások.
Az ezutáni történeti fejlődésben bizonyos ösztönkörben levő atribútumok bizonyára bekerülnek majd a tudat ellenőrzésébe (Konrad Lorenzcel reméljük, hogy az agresszivitásnak is ez lesz a sorsa: a tudat ellenőrzése alatt háttérbe szorul, s átadja helyét – a humornak).
Bizonyos folyamatok irányítását azonban egyelőre nem szabad kiragadni a természet kezéből, mert tudatunk még nem eléggé érett, hogy bánni tudjunk velük. Amit eddig elvettünk a természettől, igen fokozatosan vettük el, és sokszor ez is megbosszulta magát. Bizonyára van egy határ, ameddig elmehetünk az ember károsítása nélkül. Nagyon nehéz ezt megtalálni. Amint azonban az eddigi fejlődés során az emberi elme számos sötét területre szórta fényét, e határ megvilágításának is be kell következnie.
Az ember természet feletti uralmát „gondolkodó keze” által termelt eszközeivel szerezte meg. Ha ma még nem is uralja teljes egészében, bizonyára eljön az az idő, amikor képes lesz mindennek korlátot szabni. S ez alól ő maga sem lehet kivétel, csakhogy megengedhetetlen, hogy az önmaga számára szabott korlátok a civilizáció vívmányai legyenek. A szellemi folyamatokba az embernek nem technikával kell behatolnia, hanem puszta tudatával, ősi gondolat ez, megvalósításának lehetőségét már századokkal ezelőtt felfedezte a hindu jógatan. Ma pedig újrafelfedezését élénk érdeklődés kíséri. A tudati folyamatok fejlődésénél természetesen nem feledkezünk meg a nevelésről, de ez a kérdés már csak komplexitása miatt sem nyerhet helyet itt.
Az elmondottakból távolról sem szabad a rousseau-i elvek kizárólagosságára, annak valamiféle igényére következtetni. Hogy ma ismét időszerűvé vált a „vissza a természethez”, szolgáljon figyelmeztetésül azok számára, akik a természet karjaiból ki akarják tépni húszmillió évig nagy gondoskodással nevelt gyermekét, az embert.
Megjelent A Hét III. évfolyama 10. számában, 1972. március 10-én.