Ma is keresem a válaszokat – Beszélgetés Markó Bélával

Papp Sándor Zsigmond interjúja

Erdélyi magyarként, a diktatúrát megélőként talán a szokottnál is többször felteszi magának az ember a költői kérdést: ha van haza, akkor az milyen? Markó Béla az új kötete (itt olvashat róla kritikát) címévé emelte a politikusként, költőként, civilként is nyugtalanító, olykor nem kevés kreativitást igénylő problémát. A lehetséges hazákról, az újfent kisajátított nyelvről és arról beszélgettünk, hogy a román kormány tagjaként mikér érzékenyült el utoljára.

– A címadó versben, akár egy új élet, úgy születik meg, tágul hatalmassá, majd fájdalmasan zsugorodni kezd a haza. És van benne egy – a mi fülünknek igencsak kesernyésen hangzó – igen találó mondat: „Ha szerencséd van, hazád lesz a haza is.” Neked szerencséd volt?
– Néhányszor már-már igen, aztán mégsem. De nekünk legelébb azzal kellett megküzdenünk, hogy egyáltalán kimondható legyen az a szó, hogy haza. Az 1989 előtti Romániában, mint minden diktatúrában, a nyelvet is kisajátította a hatalom. Nemcsak olyan értelemben, hogy akkor és ott volt használható nyilvánosan a magyar nyelv, ahol ezt megengedték, hanem akár románul, akár magyarul, csakis egyetlenegy jelentéssel bírhatott a haza, és ezt himnikus versekben kellett volna kifejezniük a költőknek. Már a kisiskolások olvasókönyvében is így volt ez. Te is emlékezhetsz rá, mintha lett volna valahol egy titkos értelmező szótár, amelyben megadták bizonyos szavak kötelező értelmezését.

– Számunkra a haza egyszerre volt tabu, és mindenféle gyűlések előszeretettel szajkózott szava.
– Abban az időben elképzelhetetlen lett volna, hogy egy verseskönyvem címébe még kérdőjellel is belefoglaljam. Ezt a szót elvették tőlünk, és hosszú időbe telt, amíg visszaszereztük. Legalábbis nekem nagyon nehéz volt eljutni oda, hogy egyáltalán elkezdjek beszélni erről a zavarodottságról. Románia nem lehetett az igazi hazánk, mert nem szeretett minket, magyarokat, és volt ugyan egy képzelt hazánk, a hajdani Magyarország, de ez már csak történelem volt akkor. Sóhajtoztunk egy olyan Magyarország után, amely nekünk is hazánk lehetne, de tudtuk, hogy mégis Erdélyben kellene megteremteni az otthonunkat.

– Erdély lehetne haza?
– Lehetne, de ma csak szülőföld. Szülőföldem van, otthonom is, de azt a címadó kérdést – A haza milyen? – még mindig nem tudtam megválaszolni. Talán nem is fogom. Azzal kezdtem, hogy már-már szerencsém volt mégis, és ezt meg kell magyaráznom.

– Igen, ezen majdnem túlléptünk.
– A nacionálkommunista Románia nem lehetett a hazám, de utána volt esély arra, hogy hazámmá legyen az egész ország. Nem szégyellem, hogy amikor először lettem tagja a román kormánynak, és a bukaresti elnöki palotában letettük az esküt, egy pillanatra én is elérzékenyültem. Hiszen magyarként a kormány második embere voltam, és úgy éreztem, végre lesz hazánk. Lett is, nem is. Hamar kiderült, hogy nem olyan könnyű a történelmet más irányba fordítani. De a kérdéseket már meg lehetett fogalmazni, a szavakat ismét lehetett eredeti rendeltetésük szerint használni. Aztán volt egy másik pillanat, az Európai Unióhoz való csatlakozási szerződés aláírása, ott voltam én is, és akkor meg úgy éreztem, hazánk lehet egész Európa. Ma is ebben bízom, de ez is még csak kérdés.

– Költőként sem könnyebb?
– Versekről beszélünk, és a költő dolga többek közt az is, hogy ne engedje kiszolgáltatni a szavakat. Ne mások mondják meg nekünk, hogy mi a haza szó jelentése, és hogyan kell érteni azt például, hogy nemzet, és mit jelent Európa.

Látom, megint van valahol egy szakrális szótár, és azt kellene használnunk mindannyiunknak. Hát nem. Ki-ki döntse el, van-e hazája, és ha igen, melyik az, Magyarország, Románia, netán Erdély. Esetleg Európa.

Vagy például a magyar irodalom. Én a magyar irodalomban és a magyar nyelvben érzem igazán jól magam. Ha Csokonait, Arany Jánost vagy Ady Endrét olvasom, végre otthon vagyok.

– Sokáig kötött formákban szólaltál meg, leginkább szonettekben, a mostani kötetet viszont jobbára már szabad verseket tartalmaz. Mi vezetett el ehhez a másképpen szigorú lazasághoz?
– A szonettben is az volt az egyik nagy kihívás számomra, hogy meg kell tisztítani a pátosztól, és be kell vinni a mindennapi beszédet ebbe a nagyon feszes, nagyon zárt formába. Ezt egyébként Szabó Lőrinc tudta a legjobban. Ma is szeretem a szonettet, de egy költő számára nagy veszély a rutin. Amikor már kezd túl könnyen menni, mint kés a vajban, ahogy mondani szokás, akkor gyorsan abba kell hagyni. A vers ugyanis akkor ér valamit szerintem, ha érződik rajta, hogy éppen most leltünk rá valami újra, éppen most hajlítottuk magunkhoz a formát. Másrészt azért is írok újabban szabadverset, mert a szonett üzenete egészen más, mint egy látszólag oldott szabadversé.

A szonett zárt világ, talán egy körbekerített kerthez hasonlít, a határtalan lét behatárolt modellje. A szabadvers mindig egyedi, nemcsak az üzenete, hanem a formája is.

– Melyik igényel több munkát?
– A szabadversnek is nagyon-nagyon szigorú szabályai vannak, szinte többet dolgozom rajta, mint egy szonetten, csak ez nem vevődik észre. Újra meg újra belehallgatok a mondatokba, változtatok a sorok tördelésén, keresem a mondatrészek legtermészetesebb sorrendjét. Közben pedig ezek az újabb verseim tényleg egészen mindennapi emlékekből indulnak ki, néha politikai vagy közéleti pillanatokról szólnak, de úgy, hogy megpróbálom felfejteni, mi van mögöttük. Ma már tudom, hogy mindenről lehet beszélni a költészetben, nincsenek jelentéktelen témák, mert az értelmezéstől függ minden. Ilyen értelmező verseket írok mostanában, és szeretném a megírás módját is érzékeltetni, nekifutok, megtorpanok, aztán ismét nekieredek.

– Itt is, de leginkább a korábbi kötetben – Egy mondat a szabadságról – sok vers foglalkozik a romániai forradalommal, annak utóéletével. Ennyi év kellett ahhoz, hogy tisztábban lásd az akkori eseményeket?
– Talán ennyi év kellett az illúziókkal való leszámoláshoz. Nem vagyok én ma sem pesszimista, de miután nagy lendülettel nekifogtunk a diktatúra nyomait eltüntetni, és valami újat, valami maradandót felépíteni, egy adott pillanatban rá kellett jönnöm nekem is, hogy építeni nehéz, bontani könnyű. Közhelyet mondok, de attól még igaz. Most éppen inkább bontanak körülöttünk, nem építenek. De ettől függetlenül a romániai forradalom olyan fordulópont volt az életünkben, amit utólag sem szabad lekicsinyíteni. Az a forradalom vagy népfelkelés, nevezhetjük sokféleképpen, önmagában is egy hatalmas költemény volt néhány napig. Véres és felemelő vers.

– Hát ha a forradalom vers volt, akkor mi…
– Igen, akkor egy rövid időre mindenki költő lett, és amint utaltam rá, használni kezdtük eredeti értelmükben az olyan szavakat, mint például a szabadság. Az addig a könyvtárszobájukba visszahúzódott értelmiségiek egyszerre csak lelkesítő politikai szónoklatokat tartottak többezres tömegek előtt. Ezt az élményt én aztán rögtön utána nem versben dolgoztam fel, hanem a politikában. Más lett az életem, és ez tényleg olyan volt, mintha újjászülettem volna. Nem túlzok, azt hiszem, az újjászületés pátoszában éltünk mindannyian. A pátoszból lehet politikai program, lehet egy-két induló is, de tartós költészet kevésbé.

– Pedig a laikus azt gondolná, hogy épp a pátosz a legtöbb vers alapköve.
– Ahhoz, hogy erről verset írjak, el kellett jutnom oda, hogy hol keserű, hol groteszk, hol érzelmes hangon új meg új értelmet adjak annak a fordulatnak. Kétségtelenül egyfajta misztérium volt az a forradalom, de a születés misztériumát is másképpen látja az anya, az apa, a bábasszony, az orvos, a kistestvér vagy netán a szomszéd néni, aki tyúkhúslevest hoz a gyermekágyas asszonynak. Évtizedek múltán is keresem a válaszokat.

– Tőled szinte szokatlan szenvedéllyel reagáltál az Amanda Gorman fordításai körüli anomáliákra. Kiderült, hogy milyen idegenül festenek az irodalomban az irodalmon kívüli, még oly nemes szempontok is. Létezhet egyáltalán költészet teljes belső szabadság nélkül?
– Valóban indulatosan utasítottam vissza azt az eszement elképzelést, hogy az ifjú amerikai költőnő, a fekete Amanda Gorman verseit csakis egy hozzá hasonló műfordítóra lehessen bízni. Azért szóltam ehhez hozzá, mert úgy éreztem, hogy veszély van. És ez a veszély pontosan arról az oldalról jön, amellyel én szívvel-lélekkel szeretnék egyetérteni. Ugyanis a tolerancia a huszonegyedik század legnagyobb kihívása szerintem, és nekünk Erdélyben igazán nincs is más választásunk, mint toleránsnak lenni és toleranciát követelni. Csakhogy az a történet arról szól, hogy én ne is próbáljak toleráns lenni, mert úgysem fog sikerülni.

– Mármint fehérként és férfiként.
– Fehérként, férfiként és így tovább, ne akarja bárki is lefordítani a fekete költőnőt, mert úgysem lesz hiteles úgymond. Holott az irodalom valami olyasmi, hogy bele tudunk helyezkedni mások életébe. Mi lenne, ha Ottlik Géza katonaiskolás regényét csak kamaszfiúknak adnák a kezébe, és Szabó Magda Abigéljét csak serdülő lányokkal olvastatnák? Igazad van, irodalom nem létezhet belső szabadság nélkül. És ez nemcsak az író, hanem az olvasó belső szabadsága is. Hát nem azért olvasunk, hogy átéljük képzeletben, amit a valóságban nem élhetünk át? Empátia nélkül a tolerancia csak üres szólam.

– Az aktív politikusi időszak alatt leginkább gyermekversekkel és haikukkal jelentkeztél. Ezek passzoltak leginkább azokhoz az évekhez? Egyáltalán összeegyeztethető a politizálás és a költői lét?
– Hosszú távon nem egyeztethető össze, de nem azért, mert ugyanaz az ember nem lehet hol politikus, hol költő. Bármennyire is furcsa, amit mondok, törvényszöveget fogalmazni vagy verset írni bizonyos szempontból nagyon hasonlít, ugyanis egyik esetben sem sorolhatok fel minden lehetséges értelmezést, mégsem lehet félreérthető a szöveg. Viszont a politika is, a költészet is egész embert kíván, ezt a kettőt nem lehet úgy váltogatni, hogy reggel politikai programokon töröm a fejem, este meg verset írok. Másrészt van a magyar irodalomban egy ellentmondás, mert nálunk például a költészet fősodrában a nagyon erős társadalmi érdeklődésű költők vannak Petőfi Sándortól Ady Endréig, de azt már nem szeretjük, ha egy ábrándos lelkű poétából hivatásos politikus lesz. Vagy fordítva.

– Neked nehéz volt a visszatérés?
– Nehéz volt, nagyon nehéz. Azzal kezdtem, ami azelőtt a legjobban a kezemhez állt, gyerekverssel meg szonettel. A haiku pedig valamiféle mérnöki munka, tulajdonképpen sűrítmény, vagyis esszencia. Miközben egy-egy haikut írtam, bele tudtam merülni teljesen, el tudtam vonatkoztatni attól, ami körülöttem van. Aztán lassan-lassan rájöttem mégis, talán éppen az teszi eredetivé a verseimet, hogy az olvasó látja, politikai tapasztalat van mögöttük. Tetszik, nem tetszik, ez hozzám tartozik, hiába akarnék szabadulni tőle. Ma már nem is akarok.

– Hiányzik a politika? Vagy másképpen: van olyan része, ami hiányzik?
– Van, ami hiányzik. De nem a sok protokoll, ceremónia, öltöny, nyakkendő, unalmas beszélgetések unalmas bürokratákkal. Hiányoznak az éles viták ellenfelekkel, ellenségekkel vagy akár barátokkal. Hiányzik az öröm, amikor sikerült kitárgyalni egy-egy fontos megoldást, és aztán ebből törvény lett, intézmények lettek. Figyelem a mostani közéletet, sokszor érzem úgy, hogy még mindig lenne mondanivalóm. Mégsem bántam meg, hogy visszavonultam és ismét verset írok. A politikában elsősorban az eredményt szerettem, az irodalomban mindent. Ez a különbség.

– Hogyan érint az, amikor Demeter Szilárd meghatározásokat gyárt arra, hogy ki a magyar író?
– Rosszul érint. Úgy érzem ilyenkor, hogy semmit sem tanultunk a saját történelmünkből. Befogadó nemzetből kirekesztő nemzet leszünk, ha így folytatjuk. Éppen mi, akiknek ebben a szétdaraboltságban egyetlen esélyünk a tolerancia. Lám, ismét a toleranciához jutottam. Transzilván író vagyok, transzilván politikát műveltem, azt hiszem, és nem mondhatom azt, hogy nincsenek sajátosságai az erdélyi magyar kultúrának az egész magyar kultúrán belül, sőt, valószínűleg az itteni mentalitás is más. Tudnám ezt hosszan magyarázgatni. Most nyilván újfent a nyelv kisajátítása zajlik, hogy mások akarják eldönteni, magyar írók vagyunk-e, és magyarok vagyunk-e egyáltalán.

A magyarországi kultúrpolitikáról kellene beszélnünk, nem arról, honnan származik az aktuális megmondóember.

– És arról mit gondolsz, amikor az erdélyieket kezdik szapulni, megbélyegezni a közösségi oldalakon? Ez már a teljesen összezsugorodott haza?
– Ez a másik oldalról jövő erdélyizés azért nem tetszik nekem, mert önfelmentést érzek ki belőle: ha ilyenek az erdélyiek, akkor nem is érdemes foglalkozni velük. Egyesek ilyenek, mások nem. Mint egyébként Magyarországon is. A haza pedig tényleg egy kérdés. Nap mint nap válaszolnunk kell rá.

MARKÓ BÉLA legutóbbi művei: Egy mondat a szabadságról; Amit az ördög jóváhagy; A költészet rendeltetésszerű használatáról.

Forrás: Könyvterasz