(Írta: M. Lengyel László) Á la guerre comme á la guerre. Oroszul (ráadásul tükörfordításban) На войне, как на войне. Szó szerint: a háborúban, mint a háborúban. Magyarul inkább: a háborúban és a szerelemben sok minden megesik. Olyannyira, hogy később, a győztesek büszkeséggel, a vesztesek a veszteség okaként részletesen elősorolják azokat a hátországi akciókat, diverzáns-cselekményeket, partizán-hőstetteket, titkos műveleteket, amiket (főleg, ha sikerrel) a háború idején végrehajtottak. Legenda lesz ezekből, szinte mese a nép száján. Addig viszont, amíg nincs győzelem, nincs „írott történelem”, minden ilyen cselekmény egyszerűen „terrorcselekmény”.
Ma tehát terrorcselekmény lényegében minden híradásban, elemzésben, hírmagyarázatban az, ami március 22-én Moszkva Krasznogorszk nevű elővárosában, az ott létesített Kiállítási Terület (Expo) Krokusz Szityi Holl (Crocus City Hall) nevű arénájában, koncerttermében történt.
Négy fegyveres, mintegy kétszáz méterre az épülettől hagyta a gépkocsiját, behatolt, és onnantól automata fegyverekből folyamatosan lövöldözve, már az előcsarnokban gyilkolva betört a koncertterembe, ahol a Piknyik nevű, népszerű orosz rockzenekar előadása zajlott.
Az embernek nem nevezhető támadók lövöldöztek fegyverük tárjainak utolsó golyójáig, majd gránátokkal robbantottak. A tömegben (a lövésektől, robbanásoktól vagy a leomló tetőszerkezet alatt rekedve) a mostani adatok szerint 133 ember életét vesztette, 154-en megsérült, közülük sokat még helyben láttak el a mentők, másokat már hazaengedtek a kórházból, de továbbra is vannak súlyos, illetve kevesen válságos állapotú sérültek.
Az ilyen, a háttérben zajló háborús cselekményekhez semmilyen módon sem kapcsolódó ártatlan áldozatok halála és szenvedései csak együttérzést keltenek minden jószándékú emberben… Ezt és minden hasonló cselekményt csak elítélni lehet. Ezzel a moralizálás szintjén meg is állhatunk, nincs mit többet mondani. Megértjük a gyásznapokat, a virágokat, tiszteljük a gyászolók fájdalmát. Emberek vagyunk.
A háttérben viszont ott van az embertelenség. Kezdve onnan, hogy 2014-ben az oroszok elfoglalták a nemzetközi jogi értelemben megkérdőjelezhetetlenül Ukrajnához tartozó Krím-félszigetet. Aztán két ukrán terület (szokás őket megyének is hívni), aminek valóban orosz többségű a lakossága, hirtelen felismerte, hogy neki Oroszországhoz kell tartoznia, és Moszkva, láss csodát, a keblére ölelte mindkettőt. De még mindig csak Ukrajnán belüli feszültségekről és azokat megjelenítő cselekményekről beszélhettünk. És akkor, 2022. február 24-én Oroszország nyíltan, több irányból, több fronton fegyveresen megtámadta a független és szuverén Ukrajnát. Attól kezdve nyílt, a világ nagyon sok országát (főleg Európában és az atlanti térségben, továbbá a különböző gazdasági és biztonsági tömörülésekben jelen lévőket) érintő és állásfoglalásra, bizonyos mértékig cselekvésre késztető háború tört ki.
Ebben a háborúban sok minden történt, sikerek és kudarcok mindkét oldalról, de leginkább kegyetlenségek a harctéren és a polgári lakosság ellen, és ezekben – megint csak vitathatatlanul – az orosz felet érhette és érte több bírálat, neki nagyobbak a bűnei. Ráadásul olyan bűnök ezek, amelyekhez mérhető konkrét hadisikereket Moszkva nem tudott felmutatni. Mert azt mindenki tudta, hogy itt a medve harcol a – na, jó, nem nyúl, de legfeljebb – farkas ellen, előbb-utóbb eldől ez a küzdelem. Hacsak… Szóval a világ reakciója, a külső támogatás, az előre nem felmért hazafias érzelmek és elkötelezettség, meg sok más tényező.
Jött egy pont, ahol Moszkva számára világossá vált: csak minden erkölcsi fenntartás feladásával, a polgári lakosság elleni kíméletlen bánásmóddal, a gyönyörű Kijev és Odessza szétbombázásával és más, hasonló (a háborúban egyébként racionális, de a megítélés szempontjából végtelenül aljas) cselekedetekkel fog tudni a honi közönség számára is meggyőző sikereket felmutatni. Vagyis a világ szemében bekerül a kegyetlen rosszfiú szerepébe.
És láss csodát, éppen akkor, akadt négy őrült, önmagát még feláldozni sem képes, de nagyon sok ártatlan embert halálba küldő férfi, aki beront egy koncertre, és ott mészárlást „rendez”. El is fogják őket, megállapítják, hogy sok pénzt ígértek nekik mindezért, és orosz törvényhozási szinten nyilvánítják ki, hogy itt bizony az ukránok mocskos keze „tette be a lábát”. Úgy gondolhatjuk, maguk az elkövetők ezt hamarost be is fogják vallani.
Közben maga a hivatalos Ukrajna határozottan cáfol. Próbálja bizonygatni, hogy ezzel, ilyesmivel semmit sem ért volna el, mert annak a szélfútta ökörnyálnak, hogy mi ilyenekre is képesek vagyunk, tehát ti, gonosz oroszok nem vagytok biztonságban a semmi katonai sikert nem hozó üzenetén kívül miért is volna mindennek ukrán szempontból értelme? Hogy okot adjunk a Kijev és Odessza meg más (építészetileg és kulturálisan is kiemelkedő értékű) ukrán városok barbár lerombolására. Na, nem! Ukránok vagyunk, ostobák „az oroszokhoz mérten”, na, de ennyire?
Mindez persze elemzői spekuláció, a tények és vélemények önkényes csoportosítása. Mondhatná az olvasó: oda sem kell figyelni rájuk.
Csakhogy van itt egy „kifizetetlen vacsoraszámla”!
Semmit sem szólnék, ha 1999 őszén nem lett volna egy állítólag csecsen „terrortámadás” a moszkvai Varsavszkoje sossze (Varsói sugárút) kiemelt lakóháza ellen, sok polgári áldozattal. És ha utána nagy hirtelen nem találtak volna a biztonsági szolgálatok mindenféle gyanús autókat több helyen is, hamis rendszámmal, vagy anélkül, és állítólag robbanóanyaggal vagy annak látszó tárggyal megtöltve. Ráadásul 2002. október 23-án vagy kilencven csecsen fegyveres ne foglalta volna el a moszkvai Dubrovka Színházat, 912 nézőt, köztük 62 külföldit túszul ejtve. Három nap múlva valami ismeretlen gázzal mindenkit ártalmatlanná tettek, köztük a túszok többségét is – halálosan. És mindezek közben és után Putyin hatalomra került, jött is második csecsen háború, a maga kegyetlenségével, könyörtelenségével, Putyin diadalával és az igazán „humanista” diktátor gazember, Kadirov felemelkedésével.
Szóval majd ötven év múlva megtudjuk (megtudják, akik élnek, de nem emlékeznek), hogy mi volt is valójában Krasznogorszkban – ha egyáltalán megtudják. Mert azért ne feledjük: a Kennedy-gyilkossággal kapcsolatban is van egy kicsinyke kétely, mindmáig.
