A Dühösödő ország? című bejegyzés továbbgondolása.
Az erkölcs lényegileg konszenzus, a jog viszont (ha betölti a funkcióját, szelíd) erőszak. Viszont a jog alapja (ha az igazi jog) tulajdonképpen az erkölcs.
Komlós Attila Dühösödő ország? című bejegyzése is utal rá, fura ez az angolszász esküdtszéki joggyakorlás. Általában, ha összejön „tizenkét dühös ember”, és elkezdi a tárgyaláson hallottak, az érvek és ellenérvek alapján vizsgálni, hogy mi is az „igazság”, valahogy és többnyire helyes következtetésre jutnak. De nem mindig és nem feltétlenül.
A drámák mindig a kivételekből fakadnak, és nem a „normális ügymenetből”. Az irodalom és az annak nyomán megalkotott hollywoodi filmek mindig és kizárólag a kivételekkel, a téves ítéletekkel foglalkoznak, a rendszer sérülékenységére és nem az amúgy döntően működőképességére hívják fel a figyelmet.
Szálazzuk szét!
Az erkölcs azt mondja, hogy ne lopj. De ha a lopás az egyetlen módja a magam, a családom, a szeretteim fennmaradása biztosításának – és ezt a helyzetet nem én idéztem elő, hanem maga a társadalom –, akkor is erkölcstelen lopnom? Mert a krisztusi tanításban az is benne van, hogy adj oda mindent, ami a fennmaradásodat nem veszélyezteti azoknak, akik erre jobban rászorulnak, és ha te ezt nem teszed, akkor egyrészt megtagadod az erkölcsöt, másrészt (a jog ellenében) legitimálod a lopást.
Amikor a közkeletű történeti emlékezet szerint Szent István (de akár már Hammurabi) azt rendelte, hogy a tolvajok kezét le kell vágni – helyesebben különböző testi csonkításokat rendel el büntetésként –, akkor nem foglalkozik azzal, hogy azok, akiktől el kell venni, hogyan és miért jutottak a vagyonukhoz, és azzal sem, hogy a tolvaj miért kényszerült a tolvajlásra.
Itt egyértelműen megjelennek már az osztályérdekek: a gazdagnak joga van a gazdagságához, mindegy, hogy hogyan jutott hozzá, milyen kényszereket használt ki, hogyan vette el másoktól azt, ami nekik járt volna, a lényeg, hogy az, amije van, az az övé. Ha ezt a helyzetet használja ki a jog, akkor a kialakult társadalmi-gazdasági viszonyok szolgálójává válik.
Ezzel együtt a jognak mégis van egy potenciálisan nagyon is pozitív szerepe. Kijelöli, hogy a győztesek, tehát az uralkodók meddig és hogyan mehetnek el az erőfölényük alkalmazásában. Vagyis
kijelöl olyan kereteket, amelyek, bármennyire is gúzsba kötik a kiszolgáltatottakat, már nem léphetők át a fölöttük lévők által pusztán azért, mert fölöttük vannak.
Ezért a jog legnagyobb értéke, ha stabil. Ha nem visszamenőleges. Ha az erre (legtöbbször pusztán látszólag) felkentek nem igazítják úgy szíre-szóra, ahogy úri kedvük tartja. A jog addig értelmes, amíg önkorlátozást is elfogad.
Nos, innen kell mérni a mai magyarországi viszonyokat.
A szándék azonnal „joggá”, vagyis törvénnyé válik, ha az ezt megtenni tudók érdeke úgy diktálja. Innentől viszont már nincs jog, következésképpen nincs erkölcsi alap sem.
Ha a társadalom ezt felismerné, nyugodtan és bőszen föllázadhatna, hiszen minden „joga” meglenne rá. Ilyen helyzetben született meg a reformáció, győzött az angol és a francia forradalom, ilyen alapokon ment előrébb a világ, amely eljutott a liberális demokráciához, anélkül, hogy felismerte volna: ez a politika, a népfelség érvényesülésének látszólagos módszere, de egyáltalán semmi köze nincs a gazdasági viszonyok legitimálásához.
Viszont, mivel a politikát mégiscsak a gazdaságilag legerősebbek uralják, innentől a jogot a maguk szolgálatába tudják állítani. Az erkölcsöt meg félrelökik. Így aztán lopni (meg nem szolgált javakat elsajátítani a gazdaság működésén belül) szabad, ha olyan törvényt hozok, hogy szabad.
A kígyó a farkába harapott.
Kinek a kezét kell tehát levágni?
A szerző Tükör által… blogbejegyzése 2025. június 11-jén.
