Tanács Zoltán – bemutatkozása a Facebookon: a TISZA kormányzati programalkotásért és kormányzásra való felkészüléséért felelős vezetője. Budapest 01 OEVK országgyűlési képviselőjelöltje. Közgazdász, CMC, CISM, IPMA „A” portfolió igazgató., három csodálatos gyermek édesapja – érdekes, mozgósító elemeket is tartalmazó bejegyzést tett közzé George Orwell 1984 címú regényének „nyelvi és nyelven túli fikcióiból” kiindulva. Azokból a meghökkentő fogalmakból, amelyeket az utóbbi időben az angol szerzőtől legtöbbször idéznek.
Ennek kapcsán, ha már van apropónk, érdemes akár vázlatosan felidézni a „geopolitikai keretet” is, amelyben az 1984 cselekménye játszódik. Az alábbi áttekintés a legintelligensebb barátunk felvetéseinkre adott válaszai alapján készült.
George Orwell 1984 című regényében a geopolitika, a világ tömbökre szakadása nem mellékes háttérelem, hanem kiindulópont, a mű egyik strukturális alapja. Bár Orwell nem klasszikus geopolitikai regényt írt, a világfelosztás logikája világos, és szorosan kapcsolódik a hatalomgyakorlás mechanizmusaihoz.
A regény szerint a világ három szuperállam között van felosztva: Óceánia (Amerika, Brit-szigetek, Ausztrália és Dél-Afrika); Eurázsia (Európa és Oroszország); Kelet-Ázsia
(Kína, Japán és a környező térségek). Ez a felosztás nem etnikai vagy kulturális alapon alakult ki, hanem katonai–ipari kapacitás és hatalmi potenciál szerint.
Már itt megjegyezhető, hogy a nagy utópia/disztópia-alkotók közül Orwell és például Huntington (hogy egy kortárs geopolitikai gondolkodót vegyünk) ugyanazokról a nagy kérdésekről beszélnek, de eltérő szinteken és eltérő céllal. Huntington műve (A civilizációk összecsapása) leíró geopolitikai modell, azt állítja, hogy a hidegháború után a fő törésvonalak kulturális–civilizációs alapon húzódnak, a konfliktus külső: civilizációk összeütközéséről van szó. Huntington elemez és előrejelez, kérdése: „Hol és miért tör ki konfliktus a világban?” Orwell (1984) modellje normatív–kritikai, nem civilizációk, hanem hatalmi gépezetek működnek, struktúrák ütköznek, a konfliktus mint eszköz belső: az egyén és a hatalom között lép fel. Orwell megközelítése kritikus, filozófiai célja figyelmeztetni, kérdése: „Hogyan lehet egy embert úgy uralni, hogy már ne is akarjon mást?”
Orwell alapelgondolása: az örök háború geopolitikai funkciója. A három nagy világhatalom állandó háborúban áll egymással, de a frontvonalak alig változnak, egyik fél sem tud döntő győzelmet aratni, a háború nem a győzelemről, hanem a belső rend fenntartásáról szól. „A háború nem azért folyik, hogy megnyerjék, hanem hogy folytassák.” Geopolitikai értelemben ez tudatos erőforrás-elnyelést jelent (ne legyen jólét), a személyekben meg állandó fenyegetésérzetet (belső fegyelem), célja bárminemű kételkedés megelőzése, lehetetlenné tétele.
A „vitatott zónák” szerepe nem kevéssé emlékeztet a modern proxy-háborúk és perifériák geopolitikájára. A nagyhatalmak közti harc nem a magterületeken zajlik, hanem az úgynevezett vitás övezetekben, Észak-Afrikában, a Közel-Keleten, Délkelet-Ázsiában stb. Ezek soha nem válnak igazán valamelyik hatalom részévé, folyamatos pusztítás, lepusztulás a sorsuk, lakosságuk teljesen érdektelen a hatalom szemében.
Lényeges geopolitikai elem a szövetségek önkényes váltakozása. Óceánia időről időre szövetségest vált: egyik nap Eurázsia az ellenség, másnap Keletázsia – és fordítva. Döntő mozzanat azonban, hogy ilyen váltásokkor a múltat azonnal átírják, a lakosságnak el kell hinnie, hogy „mindig is így volt”. Ily módon, a geopolitika és az információuralom összeolvadása révén nem csak a teret, hanem az időt is uralják.
A regényben szereplő Goldstein-féle könyv látszólag tudományos geopolitikai és társadalomelméleti elemzés, amely megmagyarázza a háromhatalmi rendszert, racionalizálja az örök háborút, racionálissá, „érthetővé” teszi a világot, valójában azonban manipuláló, a rendszer által gyártott magyarázat, amely a kielégíti a lázadó értelmiség igényét, de nem vezet valódi cselekvéshez.
Mi tehát Orwell üzenete geopolitikai szempontból? Ő nem azt állítja, hogy így van a világ felosztva, hanem azt, hogy ilyen logikák mentén lehet egy világot uralni, és hogy a geopolitika nem önálló cél, hanem az ember feletti totális kontroll eszköze. (Ezért figyelmeztetnek gyakran kritikusok, hogy Orwell regényt írt nem használati utasítást…) A valódi hatalmat nem a területek birtoklása jelenti, hanem az észlelés, az emlékezet és a jelentés birtoklása. Tehát Orwell geopolitikai világfelosztásta nem realista térkép, hanem politikai–filozófiai modell, amely azt mutatja meg, hogyan válik a geopolitika a belső elnyomás szolgálólányává.
Ha valaki úgy érzi, hogy a fentiek közül némely mintákat ma is azonosíthatunk, valószínűleg nem téved. (Bár akár Ukrajna, akár Grönland „esetében” nyilván vannak fontos eltérések, a hódítás célja főleg a harácsolás, mint a régi jó háborúkban…)
De ha már mintákról van szó, könnyen eszünkbe juthat, hogy a valóságban a hidegháború nagy része is „nem-háború” volt, de óriási katonai kiadásokkal, állandó fenyegetettséggel, sok éve alatt a hadiipar és a politika mintegy önfenntartó rendszerré vált, amelynek – a hangzatos és perverz „békediskurzus” ellenére – nem volt érdeke a béke. Vagy tekintsük a kérdést a proxy-háborúk és a perifériák szempontjából. A hidegháborúban: Korea, Vietnam, Afganisztán, Közel-Kelet, Afrika, Latin-Amerika; az 1984-ben: Észak-Afrika, Közel-Kelet, Délkelet-Ázsia – a minta azonos: a nagyhatalmak nem otthon harcolnak, a perifériák lakossága „feláldozható”, a konfliktus lokális, a hatalom globális. Az információuralom és propaganda szempontjából a hidegháborúban: cenzúra, propaganda, ideológiai narratívák, Orwellnél: a múlt is változtatható, a tényeket nem egyszerűen elhallgatják, hanem pervertálják, átírják (hazugságözön), az ellentmondás (doublethink) kimondottan elvárás. Ez már túlmutat a hidegháborún: Orwell nem a Szovjetuniót írja le, mint sokan hiszik, hanem egy potenciális végállapotot.
Mit tapasztalunk ma? Ma a nyilvánosságban túl sok az egymásnak ellentmondó, érzelmileg túlfűtött. információ, és az eredmény hasonló: az ember feladja az igazság keresését, és különböző célzatos narratívákhoz csatlakozik.
Miért félreértett mű az 1984? Mert túl gyakran „diktátor-portrévá” egyszerűsítik. „Az 1984 a gonosz vezetőkről szól” – felszínes olvasat. Orwell nem személyeket, hanem rendszerszintű mechanizmusokat és pszichológiai–nyelvi struktúrákat ír le. A Nagy Testvér, Big Brother nem karakter, hanem funkció, ha eltűnne, a rendszer majdnem változatlanul működne tovább. A hatalom célja a belső autonómia felszámolása, eljuttatni az embert arra a pontra, ahol már nem is akar igazat gondolni. Az 1984-hez O’Brien mondata a kulcs: „A hatalom célja a hatalom.”
Sokan hihetik, hogy a fentiektől egy ugrás, és a mai valóság és geopolitikai világhelyzet központi alakjával, fő alakítójával folytathatjuk szervesen a gondolatmenetünket. Nos, intelligens barátunk szerint Donald Trump alkalmaz orwelli mechanizmusokat, de nem struktúrák átvételében, hanem a retorikában és valóságkezelésben. Ilyenek:
– Az igazság relativizálása: „fake news”, „alternative facts”, a sajtó delegitimálása; és ez nem cenzúra, hanem az igazság bizalmi alapjának lerombolása. Ami orwelli – de modern módon.
– A nyelv érzelmi felülírása: Trump nyelvezete leegyszerűsítő, bináris ( jó–rossz, győztesek–vesztesek), énközpontú, érzelmi. Ez nem az orwelli „újbeszél” (Newspeak), bár hasonló hatású: csökkenti az árnyalt gondolkodás terét, ösztönre cseréli az elemzést.
– A múlt újrakeretezése, saját kijelentések tagadása („soha nem mondtam ilyet” típusú állítások), dokumentált események átértelmezése. Ami nem totális történelemhamisítás,
de mindenképpen – és ez a célja – állandó bizonytalanságot hoz létre.
A döntő különbség: Trump káoszt termel, nem rendet. Orwell rendszere fegyelmez, stabil, steril, minden eltérést elnyel. Trump politikai stílusa polarizál, fragmentál, kaotikus, inkoherens, nem képes zárt rendszert létrehozni. Inkább a valóság széteséséhez, nem megszilárdulásához vezet. Ezért Trump nem az említett orwelli végállapot, hanem alkalmasint az orwelli előszobához (más irányból) közelítő jelenség.
A valódi orwelli veszély ma nem Trump személye (aki, egyre inkább látjuk, hatalmas emberiség-léptékű károkat okozhat, de nem orwelli módon, erről talán később, ha még lesz alkalom), hanem az, amikor az igazság kérdése „ízlés dolgává” válik, amikor valamennyi oldal „hazudik, tehát minden mindegy” lesz, amikor az ember kivonul a valóságból, mert az túl zajos. Ez már nem diktatúra, hanem ha lehet, annál is rosszabb: önkéntes kognitív lemondás, sötét közöny. És Orwell ettől félt a legjobban.
