Lukács György 1970 decemberének második felében Budapesten nyilatkozott A Hét munkatársának. A közel egyórás beszélgetés egy részét gyorsírással rögzítettük papírra, másik felét magnóval hangszalagra. Ennek a dialógusnak a szövege – némi rövidítéssel – kerül most az olvasó elé. Tudtunkkal ez az első Romániában megjelenő, hosszabb lélegzetű Lukács György-interjú. De az unikátum jellegénél is többet jelent számunkra az, hogy Lukács György, korunk legtekintélyesebb – és egyben egyik legvitatottabb – marxista esztétája, nagyhatású gondolkodója meleg barátsággal fogadott, tett eleget kérésünknek.
Lukács György, aki 1969-ben írt önvallomása szerint „az irodalmi formák lényegének elméleti és történelmi felkutatására való készülődés” jegyében indult el pályájára, és aki ugyanott hangsúlyozza, hogy „ideológiai tevékenységem súlypontját tehát egész idő alatt általános filozófiai problémák teszik ki”, ma, nyolcvanhat esztendős korában is élénk szemű figyelője az irodalmi és társadalmi-politikai jelenségeknek, és életművének betetőzésén dolgozik. Ahogy elöljáróban elmondotta, délelőttönként a látogatókat, a világ minden részéből érkező tudósokat, esztétákat, újságírókat, tévé- és rádióriportereket fogadja Belgrád rakparton levő lakásában, délután és este pedig ír.
Kérdéseinket előre megfogalmaztuk, hogy minél kevesebb idejét vegyük igénybe a nagyon elfoglalt, idős tudósnak. De, ahogy mondani szokás, menetközben mind oldottabbá vált a légkör, kérdést kérdés követett, és így lett elágazóbb, de talán gazdagabb is a budapesti beszélgetés.
KÉRDÉS: Romániában is jól ismerik Lukács György műveit. A magyar, román és német nyelven megjelent könyveinek nagy visszhangja volt nálunk. Az utóbbi időben különösképpen N. Tertulian irodalomkritikus és mások foglalkoznak behatóbban az ön munkáival. Ezekre a tanulmányokra reagáltak a romániai magyar lapok is. Az első kérdésem tehát az lenne, hogy milyen kapcsolatai voltak a román, illetve a romániai magyar szellemi élettel?
VÁLASZ: Az igazság az, hogy én is még a régi Magyarország embere vagyok, megtanultam néhány idegen nyelvet, a németet, angolt, franciát, de sajnos sem szlovákul, sem szerb-horvátul, sem románul nem tudok. Ismétlem, sajnos… így aztán nem volt módomban eredetiben megközelíteni a román irodalmat, csak fordításban jutottam hozzá. Épp ezért túlzás lenne tőlem azt állítani, hogy ismerője vagyok a romániai szellemi életnek. De az is bizonyos, hogy nem áll tőlem távol. Az utóbbi években épp Tertulianon keresztül, aki többször is felkeresett, betekinthettem a román szellemi élet és irodalom egyes kérdéseibe, problematikájának területeire.
Ami a romániai magyar szellemi élettel való kapcsolatot jelenti, az tulajdonképpen egyetlen névbe fut össze: Gaál Gábor. Jól ismertem, a Tanácsköztársaság idején hadsegédem is volt. A közös munkában, a közös célkitűzések szellemében nagyon összebarátkoztunk. Ez a barátság a katonai funkcióktól és az uniformistól függetlenül a bécsi emigráció idején is folytatódott, persze most már irodalmi vonalon. Ez a kapcsolat a Korunk hasábjain történt. Ugyanis Gaál Gábor és én teljes mértékben egyetértettünk abban, hogy a mi irodalmunk egy pártos, szocialista tartalmú irodalom kell hogy legyen. Egyetértettünk abban is, hogy ez korántsem jelent vulgarizált, sekélyes tendenciájú irodalmat. Sőt. Ezen a téren, úgy hiszen, mindkettőnk számára akkor Gorkij jelentette a példaképet. Erre törekedett Gaál Gábor folyóirata.
KÉRDÉS: Körülbelül milyen évben, milyen időszakban jelent meg az első Lukács-tanulmány a Korunk hasábjain?
VÁLASZ: Kérem, én igen öreg ember vagyok, sok minden történt velem az életben, erre pontosan már nem emlékszem. A körülmények folytán később a közvetlen kapcsolatom is megszűnt Gaállal, de ő felkutatta a külföldi folyóiratokban megjelent tanulmányokat, és onnan fordította, közölt részleteket a Korunkban. Egyesekről csak később értesültem.
KÉRDÉS: A mi tájainkon járt-e, Lukács elvtárs?
VÁLASZ: Igen. Már diákkoromban, tehát 1900 körül nagyon összebarátkoztam az erdélyi Benedek Marcellel. Vele és Bánóczi Lászlóval együtt mi hárman létesítettük a Tháliát, amely azt a célt tűzte maga elé, hogy a realizmus irányában forradalmasítsa a színjátszást. Ebből vajmi kevés valósult meg akkor, de a barátság fennmaradt. Benedek Marcell meghívott egy vakáció alkalmából a székely vidékre, pontosabban Kisbaconra. Kolozsváron is jártam.
KÉRDES: Ha megengedi, még visszatérnék az előbbi problémához: noha közvetve ismeri a romániai szellemi életet, de, tudom, nagy figyelemmel kísérte a kelet-európai népek társadalmi, szellemi fejlődését. Nem kísérelné-e meg, ha vázlatosan is, felvillantani néhányat a közös problémák lényeges vonásaiból?
VÁLASZ: Már mondtam, hogy nem vagyok ismerője ennek a szellemi területnek. Épp ezért engedje meg, hogy néhány szót szóljak a magyar valóságról, a magyar múltról. A nemrég megjelent Magyar irodalom, magyar kultúra című gyűjteményes kötetemben már utaltam a Lenin által elnevezett „porosz útra”.
KÉRDÉS: Ismerjük ezt a tételt, ha jól tudom, A magyar irodalomtörténet revíziója című tanulmányban is beszélt róla.
VÁLASZ: Igen, ott is kifejtettem azt, hogy Magyarország, és nemcsak Magyarország, a kapitalizmus fejlődésében „a porosz utat” követte, azaz a hűbéri viszonyokat fenntartva, konzerválva, ezekre építette a tőkés rendet. Tudjuk azt, amit erős hittel vallok, hogy a valóságot felfedni, az igazi fejlődést és annak helyes ideológiai vetületét megragadni csak úgy lehet, ha a történelem alapvető társadalmi kérdéseihez térünk mindig vissza. Ez az alapvető kérdés pedig gazdasági és társadalmi elmaradottságunk realitása volt, amelynek törvényszerű következménye a kulturális elmaradottság; a fejlődés „porosz útja” törvényszerűen kettősséget szült a kultúrában, az irodalomban, a szellemi élet sok más területén. Van egy elmélet, amely szerint eltér a német és az orosz irodalmi fejlődés. A német alávetette magát a porosz út kívánalmainak. Ami nem jelenti az egész német irodalmat. Ezzel szemben az orosz fejlődésben Puskintól Csehovig egy olyan irodalom van, amely minden ízében tiltakozik a „porosz út” ideológiája ellen. A magyar irodalom egy tekintélyes része többé-kevésbé behódolt a „porosz útnak”. De volt egy fontos vonulat, Csokonai, Petőfi, Ady, József Attila, Bartók, hogy csak néhányat említsek, akik tettekkel, művekkel tiltakoztak a „porosz út” ellen. Szerintem a magyar irodalomban még most is megtalálható ennek a kettősségnek a maradványa. Véleményem szerint nem pusztán irodalmi kérdés, hanem a magyar kultúra jövőjének a problémája az, hogy milyen energiával vagyunk képesek felszámolni a feudális maradványok utóhatásait, és ezzel vissza is térnék a kérdésre. Nagyon kevéssé tartom valószínűnek, hogy Romániában ne lettek volna feudális maradványok, ne lett volna „porosz út”, annak minden szellemi kivetülésével, hogy ergo ne létezne – persze, sajátos módon – az irodalom tendenciájának ez a kettőssége. Ezt azonban önök sokkal jobban tudják, mint én, az ottani kutatók feladata előítéletektől mentes marxista szellemben tisztázni a kérdéseket.
KÉRDÉS: Most min dolgozik és készülő műve miként egészíti ki, teszi még teljesebbé életművét?
VÁLASZ: Az én egyéni fejlődésem, tapasztalatom oda vitt, hogy a marxizmus módszerének a lényegét akarom kidolgozni.
KÉRDÉS: Úgy hallottuk, hogy egy új ontológiáról lenne szó.
VÁLASZ: Én nem szeretem az ilyen igényes megfogalmazásokat, de ha úgy kívánja, használhatjuk ezt a kifejezést. Ugyanis az ontológia nem más, mint a létről szóló tudomány. A marxizmusnak pedig az a lényege, hogy a létből kell kiindulnia, és ebből kell az elmélet felé mennie, nem pedig fordítva. Nagyon leegyszerűsítve azt mondhatnám, ha valaki nyúlpecsenyét akar enni, akkor léteznie kell egy nyúlnak. Semmiféle elmélettel nem lehet a valóságos nyulat pótolni. Márpedig voltak ilyen kísérletek… Egy híres osztrák származású, Amerikában élő tudós ezt a kérdést tagadólag válaszolta meg. Azt állította, ha a mérnökök mérnek egy hegyet, akkor ma már mindegy, hogy ezt a hegyet valóságosnak vagy nem valóságosnak tartják. Én is elismerem, hogy a mérnök, aki egy valóságos hegyet mér, közben azt is gondolhatja, hogy a hegy nem létezik. De mégis szeretném látni azt a mérnököt, aki egy nem létezőt mér. Mert nem az a fontos, hogy mit gondol, hanem adva van egy hegy – amit mérni akar. Tehát egy mindenki számára érthető alaptényállásról van szó. A marxizmus ezt a alaptényállást fejlesztette ki tudománnyá. A marxizmus, mint minden emberi gondolkodás, a munkából nőtt ki, és a munka folyamán kényszerültünk rá arra, hogy a valóságot mint realitást megismerjük. Az emberek egyénileg és tömegében is feledékenyek. Sokszor kiderül, hogy harminc-negyven évvel ezelőtt tudták azt, amit ma már vagy még nem tudnak… Szükségessé vált tehát ismét visszatérni a valósághoz, és a tényekből kiindulva minden területen kísérletet tenni az igazi marxizmus helyreállításáért.
KÉRDÉS: Milyen fázisban van ez az egyetemes jellegű és nagy érdeklődéssel várt marxista szintézis?
VÁLASZ: Remélem, hogy belátható időn belül megleszek vele. Az anyagot összegyűjtöttem, nagy részét papírra vetettem, most egy olyan formát kell adnom, hogy az olvasó számára meggyőzően hasson.
KÉRDÉS: Figyelembe véve Lukács elvtárs gazdag szerkesztői tapasztalatait, véleménye szerint a modern sajtó hogyan hathat a mai értelmiségre és általában a kortárs olvasóra?
VÁLASZ: Sokszor és sokat dolgoztam lapnál. Még a Tanácsköztársaság kikiáltása előtt a Vörös Újság munkatársa voltam. Kis lap volt. de elég nagy hatású. Kevesen voltunk, négy-öt ember szerkesztette, Alpári Gyula, Bolgár Elek, Révai József és én. Minden egyes szám megjelenése előtt kiosztottuk magunk között az azonnali teendőket. A diktatúra idején Rudas László szerkesztette a Vörös Újságot, de akkor már más beosztásban dolgoztam. Az emigráció idején Moszkvában a magyar nyelvű Új Hang redakciójában munkálkodtam, itthon pedig a Fórum főszerkesztője voltam. Amióta, 1950-ben lemondtam a Fórumnál betöltött funkciómról, azóta belső kapcsolatban semmilyen újsággal nem állok. Ez nem jelenti azt, hogy nem közlök cikkeket, tanulmányokat.
KÉRDÉS: Ebből a rövid felsorolásból is kitűnik, hogy Lukács elvtárs jól ismeri a szerkesztői munkát, ezen a téren is sokat és eredményesen munkálkodott. Szeretném hallani véleményét a fejlődés távlatairól.
VÁLASZ: Talán az előbbiekben már tulajdonképpen feleltem is erre a kérdésre. Mélyen meg vagyok győződve, hogy lehetséges a további fejlődés, átalakulás, csak hát bizonyos területeken ez lassan halad. Tehát csak hosszú perspektívában vagyok optimista, húsz, harminc, negyven éven belül fognak a komoly változások bekövetkezni. Nem szabad azt képzelni, mint ahogy azt a fiatalok gondolják, hogy holnap, holnapután minden megváltozik. A társadalmi rend tökéletesítése állandó folyamat. A szocialista országokban ma már látják, hogy a reformok egyik sarkalatos pontja a magasabb rendű minőségre való törekvés. Minden marxista lapnak a haladás irányában kell munkálkodnia, ezeket a változásokat elősegítenie. Szükséges a marxizmus tanulmányozása, egy valóságos, helyes álláspontról elemezni a társadalmi kérdéseket. A másik kérdés, s ez paradox módon hat, hogy mi tulajdonképpen kapitalista szomszédságban élünk, de nagyon keveset tudunk a kapitalizmus mai valóságos helyzetéről. A dogmatikus időszakban elmulasztották ennek a kapitalizmusnak az elemzését. Ennek a hiánya most abban is érződik, hogy az úgynevezett harmadik világhoz szintén nem vagyunk képesek tudományosan állást foglalni. A dogmatizmus ugyanakkor eltorzította a szocialista államokon belül levő egyes kategóriákat is. Ennél fogva a marxistáknak elsőrendű feladatuk a marxizmus igazi princípiumait kidolgozni.
KÉRDÉS: Úgy érzem, hogy ezzel beszélgetésünk végéhez értünk, hálásan köszönöm. Valamit kíván-e üzenni Lukács György nagy számú romániai tisztelőinek, olvasóinak?
VÁLASZ: Köszönetét a bizalomért és jó munkát kívánok mindannyiuknak.
Megjelent A Hét II. évfolyama 1. számában, 1971. január 1-jén.