1970-ben ünnepli a világ Lenin születésének századik évfordulóját. Az ünneplésből lapunk is részt kér: az elkövetkező hónapokban a magyar szellemi élet számos kiválóságának Leninről szóló cikkét kívánjuk közölni. Sorozatunkat Lukács György írása vezeti be. Ez a cikk részlet Lukács György Leninről írott tanulmányának utószavából, mely először a Luchterhand Verlag kiadásában, 1967-ben, német nyelven jelent meg. A tanulmány és az utószó teljes terjedelmében, magyarul először a szerző Lenin című tanulmánykötetében – a Magvető Könyvkiadó gondozásában – a közeljövőben lát napvilágot. Cikkünket Bence György fordította. (Élet és Irodalom)
Az újkor demokratikus forradalmainak láncolatában két, polárisan ellentétes típusa jelenik meg a vezérnek; olyan alakok testesítik meg ezeket a pólusokat – a valóságban és a nagy költészetben is (például Georg Büchnernél) –, mint Danton és Robespierre. Még magának a munkásforradalomnak a nagy szónokaiban, mint Lassalle-ban és Trockijban is vannak bizonyos Danton-szerű vonások.
Csak Leninnel jelenik meg teljesen új típus, tertium datur ezzel a két szélsőséggel szemben. Még spontán idegreakcióit is olyan elvhűség jellemzi, amilyen csak a forradalom régi nagy aszkétáiban volt meg – de Lenin jellemében nincs egy csöpp aszkétizmus sem. Életvidám, humora van, élvezni tud mindent, amit az élet nyújt, a vadászattól, horgászástól és sakkozástól Puskin és Tolsztoj olvasásáig, képes átadni magát a valóságos embereknek, azonosul velük. Az elvhűség a polgárháborúban kérlelhetetlen keménységgé fokozódott, de Leninben sohasem volt gyűlölet. Intézmények ellen harcolt, ami természetesen magával hozta, hogy az őket képviselő emberek ellen is harcolnia kellett, akár a teljes megsemmisítésig. Ám mindig olyan szükségszerűségnek tekintette ezt, amely emberileg sajnálatos, bármennyire elkerülhetetlen is, bármennyire nem lehet kitérni előle bizonyos konkrét helyzetekben. Gorkij feljegyzéséből ismerjük Lenin nagyon jellemző szavait, amelyeket egy ízben az Appassionata meghallgatása után mondott: „Semmit sem ismerek jobban, mint az Appassionatát, hajlandó volnék minden nap meghallgatni. Bámulatos, emberfeletti muzsika. Mindig büszkén, lehet, hogy naivul, azt gondolom olyankor: íme, milyen csodákra képesek az emberek! – És hunyorított, nevetett, aztán szomorúan tette hozzá: – De sokszor képtelen vagyok zenét hallgatni, az idegeimre megy, szeretnék kedves ostobaságokat mondani és megcirógatni az embereket, akik förtelmes pokolban élnek és ilyen szépségeket tudnak alkotni. Pedig ma nem kell senkit cirógatni – leharapják a kezünket, ütni kell, sajnálkozás nélkül, bár elméletben minden erőszak ellen vagyunk. Hm, hm —pokolian nehéz kötelesség!”
Világosan kell látni, hogy még ez az olyan spontán, annyira érzelmi megnyilatkozás sem az ösztönök lázadása a rájuk kényszerített „életvitel” ellen, hogy Lenin ebben is csak a maga világnézetileg kidolgozott elveit követi. Évtizedekkel a Gorkij leírta epizód előtt, a fiatal Lenin a narodnyikok és legális marxista kritikusaik ellen írt polémikus cikkeket, s az utóbbiakat elemezve kimutatta, hogy objektivista módon járnak el, amikor azt bizonygatják, „hogy a tények valamely adott sorrendje szükségszerű”, és az objektivizmus azzal a veszéllyel jár, „hogy a tények apologétájának álláspontjára csúsznak le”. Lenin egyetlen kiutat látott e veszély elkerülésére, következetesebben kell alkalmazni a marxizmust a tények megértésére, magukban a tényekben kell felfedezni valóságos társadalmi alapjukat. Ez akövetkeztetés a marxizmus fölénye az objektivizmussal szemben, a marxista „mélyebben, teljesebben érvényesíti objektivizmusát”. Éppen ebből a felfokozott objektivitásból jön létreaz, amit Lenin pártosságnak nevez: a pártosság azt jelenti,„hogy az események minden megítélésénél közvetlenül ésnyíltan egy bizonyos meghatározott társadalmi osztály álláspontjára helyezkedünk.”
A szubjektív állásfoglalás tehát Leninnél mindig az objektív valóságból ered, és oda is tér vissza. Ez természetesen konfliktusokhoz vezet, ha a valóság ellentmondásai egymást kizáró ellentétekké fokozódnak, s az ellentétek közepette élő embernek magának kell az ilyen konfliktusokat kihordania. De az olyan konfliktusok, amelyekben a valóságban gyökerező, az egyének objektív viszonyain alapuló meggyőződések ütköznek össze, elvileg különböznek az olyanoktól, amelyekben azt kell megérnünk, hogy legbelső emberi mivoltunkat fenyegeti veszély. És Leninnél sohasem fordul elő az utóbbi eset. Hamlet legnagyobb dicsérete Horatióra: „… áldott az, kinek / Vérével úgy vegyült ítélete, / Hogy nem merő síp e sorsujja közt, / Oly hangot adni, milyent billeget.” Vér és ítélet: ellentétük és egységük is csak mint az emberi egzisztencia közvetlenül általános alapja származik a biológiai szférából. Konkrétsággá kifejlődvén mindkettő az ember társadalmi létét fejezi ki: a harmóniát vagy a disszonanciát az ember és a történelmi pillanat viszonyában, éspedig mind elméletileg, mind gyakorlatilag. Leninben jól vegyült vér és ítélet, mert a tudás, amit a társadalomról szerzett, minden pillanatban az éppen akkor szükséges cselekvésre irányult, mert gyakorlata mindig a felhalmozott igaz ismeretek összegének és rendszerének szükségszerű következménye volt.
Leninben nincs semmi, ami akár távolról is emlékeztetne valamiféle önmagába fordulásra; a siker nem teszi elbizakodottá, a kudarc nem letörtté. Tagadja, hogy vannak olyan helyzetek, amelyekre az ember nem képes gyakorlatilag reagálni. Lenin egyik a kevés nagy ember közül, akiknek nagyon sok, a leglényegesebb sikerült, és éppen a gyakorlatban. Mégis – vagy talán éppen ezért – aligha volt még valaki, aki olyan józanul és pátoszmentesen fogta volna föl az elkövethető és elkövetett hibákat: „Nem az az okos, aki sohasem téved. Ilyen ember nincs és nem is lehet. Az az okos, aki nem követ el túl lényeges hibákat, és érti a módját, hogy gyorsan, könnyedén kijavítsa őket.”A cselekvő ember sorsának ez a nagyon is prózai felfogása minden patetikus vallomásnál jobban kifejezi Lenin beállítottságának lényegét. Élete állandó cselekvés, szakadatlan harc, s egy olyan világban cselekszik és harcol, amelyben – legmélyebb meggyőződése szerint – nincs helyzet, ami kiúttalan volna, akár neki, akár ellenfelének. Ezért volt számára az élet vezérelve, hogy mindig felkészülten kell várni a cselekvés, a helyes cselekvés pillanatára. Ebből eredt Lenin józan egyszerűségének magával ragadó tömeghatása. Páratlan néptribunvolt, de a szónokiasság árnyéka sem fért egyéniségéhez; ebben megint csak ellentéte a korábbi nagy forradalmár-típusoknak (gondoljunk most is Lassalle-ra és Trockijra). A magánéletben és a közéletben egyaránt mély ellenszenvvel viseltetett minden iránt, ami frázisszerű, felfújt vagy túlhajtott. S megint csak jellemző, hogy a „túlzásoknak” ez a politikai és egyben emberi elutasítása objektív filozófiai alapokra támaszkodik: „Mert, ha túlhajtják, ha túllépik valóságos érvényességének határait,…minden igazság abszurdummá változhat, sőt, ilyen körülmények között elkerülhetetlenül abszurdummá is kell változnia.” Ez azt jelenti, hogy Leninnek még a legáltalánosabb filozófiai kategóriák sem a kontemplatív, absztrakt általánosság síkján jelentek meg, hanem eszközöknek tekintette őket, amelyeknek minden pillanatban készen kell állniuk a gyakorlat elméleti előkészítésére. A szakszervezeti vitában, amikor Buharin kétértelmű, eklektikus közvetítő álláspontja ellen harcolt, a totalitás kategóriájára támaszkodott. Mélységesen jellemző, ahogy Lenin egy filozófiai kategóriát alkalmaz: „Ahhoz, hogy valóban ismerjük a tárgyat, először is, meg kell ragadni, tanulmányozni kell minden oldalát, kapcsolatát, ’közvetítését’. Sohasem fogjuk ezt teljesen elérni, de a sokoldalúság követelménye megóv bennünket a hibáktól és a megmerevedéstől.” Igen tanulságos látni, hogyan szolgál itt egy absztrakt filozófiai kategória – kiegészítve az alkalmazhatóságára vonatkozó ismeretelméleti fenntartásokkal – tisztán a helyes gyakorlat vezérelveként. Ha lehet, még plasztikusabb Leninnek ez a magatartása a breszt-litovszki béke körüli vitákban. Történelmi közhely ma már, hogy „reálpolitikailag” Leninnek volt igaza a baloldali kommunistákkal szemben, akik – internacionalista meggondolások alapján – az eljövendő német forradalmat akarták támogatni, forradalmi háborút követeltek és ezzel kockáztatták az orosz tanácsköztársaság fennmaradását. De a helyes gyakorlati megoldás Leninnél azon alapult, hogy elméletileg mélyen elemezte a forradalmi fejlődés összfolyamatának pillanatnyi állapotát, éppígy-létét. A világforradalom minden részeseménynél előbbre való, de ez – mondja Lenin – csak akkor lehet valódi (tehát gyakorlati) igazság, „ha nem hagyjuk figyelmen kívül, hogy milyen hosszú és nehéz út vezet a szocializmus teljes győzelméhez”.S az akkori konkrét helyzetet tekintve hozzáteszi: „Minden absztrakt igazság frázis lesz, ha bármely tetszőleges konkrét helyzetre alkalmazzák.” Az igazság miatt a gyakorlat alapja tehát abban különbözik a forradalmi frázisoktól, hogy elméletileg eltalálja a mindenkori – szükségszerű és lehetséges – forradalmi helyzet éppígy-létét. A legemelkedettebb érzés, a legönfeláldozóbb odaadás is frázissá lesz, ha a helyzet elméleti lényege (éppígy-léte) nem teszi lehetővé a valódi forradalmi gyakorlatot. Ami korántsem jelenti, hogy a valódi forradalmi gyakorlatnak feltétlenül sikeresnek kell lennie. Az első forradalom idején, a moszkvai fegyveres felkelés leverése után Lenin szenvedélyesen viaskodott Plehanov álláspontjával, mely szerint „nem lett volna szabad fegyvert ragadni”, mert szerinte a levert felkelés is előbbre vitte az összfolyamatot. Minden analogizálás, az absztrakt és a konkrét, a világi történelmi és az aktuális minden felcserélése frázisokhoz vezet, így az 1792/93-as Franciaország összehasonlítása az 1918-as Oroszországgal, ami gyakran felmerült a breszti béke körüli vitákban. Ilyen hamis általánosítás volt, amikor a német kommunisták a Kapp-puccs (1920) után igen okos és önkritikus téziseket állítottak föl, amelyekben kidolgozták az irányelveket a puccs megismétlődésének esetére. Leninnek megint csak meg kellett kérdeznie: Honnan tudjátok, hogy a német reakció egyáltalán meg fogja ismételni?
Lenin egész élete szakadatlan tanulás volt, különben nem tudott volna így cselekedni és ítélni. 1914-ben, a háború kitörése után, különböző rendőrségi kalandokat átvészelve, Svájcban kötött ki, s megérkezvén azt tekintette első feladatának, hogy a „szabadságot” jól kihasználandó, Hegel Logikáját tanulmányozza. Vagy amikor az 1917-es júliusi események után egy munkásnál lakott illegálisan, szállásadója így dicsérte ebéd előtt a kenyeret: „Már nem mernek rossz kenyeret adni!” Lenin megrendült, és el volt ragadtatva „a júliusi napoknak ettől az osztályszerű értékelésétől”. Elgondolkodott a maga bonyolult elemzésein és a belőlük következő feladatokon. „A kenyérre – írja olyan ember lévén, aki személyesen nem ismerte a nyomort – nem gondoltam… A gondolkodás a politikai elemzés révén szokatlanul bonyolult és kanyargós úton jut el a kenyérért vívott osztályharchoz, amin minden alapul.” Így tanult Lenin egész életében mindig és mindenütt, akár Hegel Logikájából, akár egy munkásnak a kenyérről mondott véleményéből. Az állandó tanulás, a készség, hogy újra és újra hagyja magát tanítani a valóságtól, abból adódik, hogy életvitelében a gyakorlaté az abszolút elsőbbség. Ez önmagában is, de még inkább ennek a tanulásnak a jellege, áthidalhatatlan szakadékkal választja el Lenint minden empiristától és reálpolitikustól. Ő ugyanis nemcsak vitatkozó vagy nevelő célzattal emlékeztet arra, hogy mindenben a totalitást kell alapnak és mércének venni, önmagának sokkal szigorúbb követelményeket állít föl, mint akár legjobban megbecsült vitapartnereinek. A valóságnak, amelyben cselekedni kell, az egyetemesség, totalitás és konkrét egyszeriség a döntő meghatározásai, s minden praxis abban a mértékben válik valóban hatékonnyá, amennyire képes ezeket megközelíteni.
A történelem természetesen mindig teremt olyan helyzeteket, amelyek ellentmondanak minden eddig ismert elméletnek. Sőt, olyan helyzetek is adódnak, amelyekben lehetetlen az – igaz és igaznak tudott – elvek szerint cselekedni. Lenin már 1917 októbere előtt tudta, hogy a gazdaságilag elmaradott Oroszországban valami olyasfajta átmeneti formára lesz szükség, mint a NEP. Ám a polgárháború és az intervenciók az úgynevezett hadikommunizmust kényszerítették rá a szovjetállamra. És Lenin meghajolt a ténybeli szükségszerűség előtt – anélkül azonban, hogy elvi meggyőződését feladta volna. Keresztülvitte a „hadikommunista” intézkedéseket, amelyeket a helyzet megkövetelt, amennyire csak lehetséges volt, de – kortársainak többségével ellentétben – egy pillanatra sem ismerte el, hogy a hadikommunizmus valódi formája volna az átmenetnek a szocializmushoz, és szilárdan eltökélte, hogy vissza kell térni a NEP elméletileg helyes vonalához, amint vége szakad a háborúnak és intervenciónak. Nem volt sem empirista, sem dogmatikus, hanem a gyakorlat teoretikusa, aki az elméletet ülteti át a gyakorlatba.
A Mi a teendő? nemcsak szimbolikus címe lehetne Lenin egész írói produkciójának, hanem magának a műnek az elméleti alapgondolata is, mintegy előrebocsátott összegezése egész világszemléletének. Megállapítja, hogy a sztrájkok spontán osztályharca, még a pontosan és jól szervezett sztrájkoké is, csak a csíráit ülteti el az osztálytudatnak a proletariátusban. Pusztán a sztrájkok révén a munkások még nem jutnak el a felismeréshez, hogy „érdekeik kibékíthetetlen ellentétben állnak az egész jelenlegi politikai és társadalmi rendszerrel”. Megint a totalitás szabja meg a forradalmi gyakorlatra törő osztálytudat helyes irányát; nincs valódi gyakorlat, amely ne a totalitásra irányulna. A totalitás megismerése azonban sohasem lehet spontán. Mindig „kívülről”, vagyis elméletileg kell bevinni a cselekvők tudatába.
A gyakorlat mindent átfogó uralma tehát csak akkor valósulhat meg, ha olyan elméleten alapul, amely célja és iránya szerint mindent átfogó megismerés. A lét objektíve kibontakozott totalitása azonban, ahogy ezt Lenin nagyon jól tudja, végtelen, s ezért sohasem ismerhető meg teljesen. Úgy látszik tehát, hogy circulus vitiosus keletkezik: a megismerés folyamata végtelen, de állandón aktuális a követelés, hogy most rögtön kell helyesen cselekedni. Gyakorlatilag mégis megoldható, ami absztrakté és elméletileg megoldhatatlannak látszik. A magatartást, amely képes erre, újra csak Shakespeare szavaival tudjuk a legjobban jellemezni: „the readiness is all” (a készenlét: minden). Lenin legtermékenyebb jellemvonásainak egyike, hogy sohasem szűnt meg tanulni a valóságtól, s egyben mindig készen állt a cselekvésre. Ebből következik elméleti működésének egy figyelemre méltó és látszólag paradox sajátossága: sohasem gondolta, hogy már nincs mit tanulnia a valóságtól, de amit már megtanult, azt mindig úgy rendezte el, hogy bármely pillanatban fel tudja használni a cselekvésiben.
Abban a szerencsében volt részem, hogy tanúja lehettem a számtalanul sok pillanat egyikének, amelyben Leninnek hirtelenjében mozgósítania kellett még alakulóban levő ismereteit. 1921-ben történt a dolog. A Komintern III. kongresszusának cseh bizottsága ülésezett. A kérdések fölöttébb bonyolultak voltak, a vélemények összebékíthetetlennek látszottak. Hirtelen betoppant Lenin. Mindenki arra kérte, hogy nyilvánítson véleményt a cseh problémákról. Először elutasította a kérést, azt mondta, hogy igyekezett rendesen tanulmányozni az anyagot, de olyan sürgős államügyek jöttek közbe, hogy csak azt a két újságot tudta futólag átlapozni, amelyet a kabátzsebébe dugva magánál is hordott. Csak sok kérlelés után szánta rá magát, hogy legalább a benyomásait közölje a két újságszámról. Elővette őket a zsebéből, és egészen rendszertelen, rögtönzött elemzésbe fogott, a vezércikknél kezdte és a napi híreknél fejezte be. Mégis, ezek a hevenyészett gondolatok adták a legmélyebb elemzést az akkori csehszlovák helyzetről és a kommunista párt feladatairól.
Magától értetődik, hogy Lenin, aki az állandó készenlét embere volt, mindig a gyakorlat elsőbbsége mellett döntött az elmélet és a gyakorlat kölcsönhatásának kérdésében. Különösen kézzelfogható módon tette ezt a forradalom első szakaszában írott elméleti fő művének, az Állam és forradalomnak a lezárásakor. Illegális rejtekhelyen írta a könyvet, a júliusi napok után, s az 1905-ös és az 1917-es tapasztalatokról szóló utolsó fejezetét már nem tudta befejezni, a forradalom fejlődése nem hagyott rá időt. „Kellemesebb és hasznosabb dolog írta az utószóban – ’a forradalom tapasztalatait’ végigcsinálni, mint írni róluk.” Mély őszinteség van ezekben a szavakban. Tudjuk, hogy mindig igyekezett pótolni, amit elmulasztott. Az eseményeken, nem rajta múlott, hogy ez nem sikerült.
Fontos fejlemény volt az emberi magatartás történetében az utolsó századok során, hogy a sztoikus-epikureus „bölcs” eszményképe – az akadémikus filozófián túl is – erősen kihatott etikai, politikai és társadalmi nézeteink alakulására. De hatása során maga az eszménykép is átalakult: sokkal erőteljesebbekké váltak a típus aktív, gyakorlati vonásai az eredetihez képest. Ennek a fejlődésnek a legutóbbi, eddig legmagasabb és legfontosabb szakasza a Lenin magatartását jellemző állandó cselekvési készség. A világtörténelem menetéhez mérve csak múló epizód, hogy manapság – amikor a manipuláció szétszaggatja a gyakorlatot és a dezideologizálás felbomlasztja az elméletet – a „szakemberek” köreiben nem sokra tartják ezt az eszményt. Tetteinek és műveinek jelentőségén túl Lenin alakja mint az állandó cselekvési készség megtestesülése is elpusztíthatatlan értéket képvisel: a lenini magatartás új példamutató típusa az emberi cselekvés és a valóság viszonyának.
Megjelent az Élet és Irodalom XIV. évfolyama 1. számában 1970. január 3-án. A kiemelt képet beillesztette: u7szerk.
