Umberto Nobile tábornok neve, amely a húszas évek végén hosszú ideig szerepelt az újságok vastagbetűs címeiben, ma jóval halványabban él a köztudatban, mint az Amundsené, aki pedig már negyvenhárom éve halott.
Amikor Nobilét az 1928-as sikertelen északi-sarki expedíció után Olaszországban perbe fogták, a vádak között még az is ott szerepelt, hogy Amundsen dicsőségére vágyott. Amilyen rosszindulatú ez a vád, éppen olyan primitív is; hiszen ha sikerül az expedíció… A gondolatot nem érdemes folytatni, mert az expedíció nem sikerült. Nobile léghajója lezuhant és a vállalkozásnak ettől kezdve más célja nem lehetett, mint az, hogy az életben maradt legénység valahogy visszajusson a Spitzbergákig.
De a parancsnoknak, Nobile tábornoknak ebbe a második vállalkozásba is bele kellett buknia. Ami emberileg lehetséges volt, mindent megtett, egy hónapig állt ellen fagynak, éhségnek a legreménytelenebb helyzetben, s néhányadmagával végül vissza is jutott a kontinensre. Később mégis szembe kellett néznie a legfőbb váddal, hogy embereit cserbenhagyta, mivel elsőnek szállt fel a kis norvég repülőgépre, amely megtalálta őket, ám azzal a meggondolással, hogy a megmentésükre indult szovjet jégtörő parancsnokával minél sürgősebben felvegye a kapcsolatot. Nobile erkölcsileg is bukott emberként fejezte be vállalkozását és utóbb már inkább azzal foglalkozott, hogy „maga mentségét” papírra vesse.
Erről a második bukásról, nem a felfedező, hanem a parancsnok erkölcsi tragédiájáról szól Mihail Kalatozov filmje, a szovjet-olasz koprodukcióban készült Vörös sátor, Peter Finch-csel, Sean Conneryvel, Claudia Cardinaléval a főszerepben. A film Nobile feljegyzéseire támaszkodik mint hiteles dokumentumra. Nyilván ebből is következik, hogy a legérdekesebb benne maga a drámai riport, a sikertelen expedíció története, amelyhez Kalatozov és operatőrje – Kalasnyikov – nemcsak a helyszín hitelességét adta hozzá, hanem helyzet és cselekmény mindvégig lebilincselő belső dinamikáját is.
Ez a cselekmény önmagában tökéletesen elég lenne ahhoz, hogy „elmondja” mindazt, ami Nobile tábornok sorsában jelentős, művészileg „jelentéses” lehet. Az igaz, hogy efölött – akár kimondjuk, akár nem – tragikus mottóként ott lebeg a „Sors bona, nihil aliud”. Főleg ha összevetjük Nobile sorsát az Amundsenével, akiben már régen nem lobog a felfedező becsvágya, visszavonult ember, amikor – részben kötelességtudásból, részben a hírnévből következő erkölcsi presszióra – elindul megkeresni gépével a szerencsétlenül járt expedíció életben maradt tagjait és – lezuhan, „hősi halált hal”, így válik tökéletessé élete és dicsősége.
És mégis: Umberto Nobile szürkébb glóriája – amelyet még gyanúsítással, vádaskodással is megtépáztak a sikertelen vállalkozás másnapján – művészi szempontból tagadhatatlanul értékesebb és sokatmondóbb, s emberi sorsa példája lehet a reménytelen helyzetben való helytállásnak is – a dicsőség jutalma nélkül.
Nagy kár, hogy a film nem elégszik meg ezzel a gondolattal. S amit hozzáad – Nobile lelkiismereti drámája a felelősségrevonás után – inkább mesterkéltté teszi a történetet, mintsem a hitelét növelné. Színpadiasan megkonstruált helyzet ez, amelybe a forgatókönyv (Robert Bolt, Enniode Concini, Jurij Nagibin közös munkája) a kitűnő cselekményanyagot mintegy fiktív tárgyalási keretbe belekényszeríti, s amelyben élők és holtak (az expedíció tagjai és mások) nyilatkoznak pro és kontra, hogy hibás-e Nobile vagy sem.
De hát Nobile, nem volt „hibás”, s drámája nem lelkiismereti, hanem sorsdráma, ha úgy tetszik. Jobb lett volna meghagyni annak, ami valójában volt.
Megjelent A Hét II. évfolyama 28. számában, 1971. július 9-én.