Valamikor – nem olyan régen, csak néhány évvel ezelőtt – Shakespeare nagy drámái közül a Lear király volt az, amelyet inkább csodált, mint szeretett a legodaadóbb Shakespeare-rajongó is. 1962-ben megjelent híres könyvében, a Kortársunk, Shakespeare-ben Jan Kott igen jól megmagyarázza, mi volt az oka annak, hogy ez az ótestamentumi formátumú óriás, ez a legendabeli alak nem találhatta helyét a naturalista színpadon, amely Leart tévedésében és megigazulásában egyaránt valószínűtlenné tette. Ám ez nem csak stílustörténeti kérdés, mondhatjuk Jan Kott-tal; a Lear király nagy redivivusa éppen az utolsó évtizedben nem is magyarázható másként, csak úgy, hogy újabb történelmi tapasztalatok után a huszadik századi emberiség számára ennek a tragédiának ismét új mondanivalója van. (Mint ahogy ez a csoda a Shakespeare-művekkel szüntelenül ismétlődik negyedfélszáz éve). És nem egy, hanem szinte tetszés szerinti (a „nyitott mű” elméletéhez is Shakespeare lehet a legfőbb bizonyíték).
Kozincev Lear királya – és körülötte az udvar, a kíséret – nem vetette le középkori jelmezét. De magára öltött valamit, amit talán még nem viselt ez az udvar orosz színpadon. Nehéz pontosan megmondani, hogy mit, nem is ruhadarabokon múlik az a sajátos atmoszféra, amely a szereplőket körülveszi, még ha Goneril fátyollal keretezett kemény arca megdöbbentően emlékeztet is olykor orosz ikonokra vagy a köpenyeken a sok prém keleti udvarok legfőbb díszére és gazdagságára.
Mindez nem pompa, nem fény: soha nyomasztóbb világot. Zord és barátságtalan kastélytermek, a zömök bástyafalak fölött messzire látó őrtornyok, körülkerített kopár várudvarok és hatalmas vasalt kapuk. Nem a rekonstruált középkor ez, hanem „csak” a lelke. És nem csupán színhely vagy díszlet a drámához (sajnos, van úgy is, hogy csak díszletként hat, például a vihar-jelenetben), hanem a képi hatás legfőbb eleme. Néha a színészi játéktól, sőt a cselekménytől önállósuló eleme – s ez természetesen nem válhat előnyére a filmnek.
S itt nem csak arról van szó, hogy más nyelvet beszél a rendező és operatőrje (Jonasz Griciusz) és mást a színészek közül az idősebb évjárat, így a címszerepet játszó Jurij Jarvet is. Hanem arról is, hogy a kitűnően megkomponált, jelentéses metaforikus erejű képeket nem fogja össze elég erős dramaturgiai vezérelv, a képek ilyenkor széttöredeznek, a lendület megtörik, s a nézőtéren lankad a figyelem.
Pedig a filmnek lehetett volna ilyen – méghozzá érdekes és újszerű – vezérmotívuma. Kozincev mindjárt a főcím után megdöbbentő képpel indítja filmjét: a bolond furulyája szól, mint egy régi fájdalmas hangú népdal (Sosztakovics zenéje), s a hegyek közt, meredek és sziklás ösvényeken toprongyos, beteg koldusnép – bélpoklosok, megszállottak és más nyavalyások: valóságos „csodák udvara” – kígyózik végeérhetetlen karavánként a vár felé minden irányból, egyre többen és többen. A vár alatt megállnak, várnak. Talán valami jelre. Talán híre ment, hogy Lear döntésre készül. Hátha valami jobb jön.
A szenvedő és várakozó emberiségnek ez a szép motívuma később is többször felmerül a filmben. Edgar is a poklosok közé vegyül el üldözői elől, Leart is ők kísérik bolyongásában. De csak föl-fölmerül, inkább háttérként. Mégis: Kozincev önálló és eredeti hozzájárulása egy legenda új értelmezéséhez. Ezért érdemes megnézni Lear királyát.
Megjelent A Hét II. évfolyamának 27. számában, 1971. július 2-án.
