Furcsa érzéseim vannak, amikor a húsvét hétfőn elhunyt katolikus egyházfő kapcsán született megemlékezéseket olvasom. Néha ugyanazok tollából, akik pár éve még ellenpápáztak, vagy éppen „Apage satanas!”-t (távozz, sátán – a szerk.) kiáltottak a Ferenc pápa csíksomlyói látogatása kapcsán.
Induljunk el kicsit távolabbról. Évszázados vágya a katolikus székelyeknek, hogy a Kárpát-medence legfontosabb búcsújáró helyén, a csíksomlyói nyeregben fogadják a pápát. II János Pál 1999. május 9-i, történelmi romániai látogatása idején (az 1054-es egyházszakadás óta először ment katolikus egyházfő ortodox többségű országba) a magyarok nagy bánatára csak Bukarest fért bele a programba. Történelmi jóvátétel kellett volna legyen tehát, amikor kiderült: 2019 június elején (pontosan egy héttel a hagyományos búcsú előtt) ott lesz Ferenc pápa a csíksomlyói nyeregben. Igen ám, de akkoriban a magyar kormány közeléből igen kemény kritikák jelentek meg: „migránssimogatónak”, „demens vénembernek”, Soros- vagy éppen református pápának, „genderben hívő marhának”, „argentin libsinek” titulálták. Cikkek tucatjai születtek arról, hogy megszentségteleníti a helyet, és abból is összeesküvés-elmélet született,hogy miért viszik ki a kegytemplom Mária-szobrát a nyeregbe, ahelyett, hogy bemenne a Szentatya a templomba. A propaganda kútmérgezése nem volt hatástalan: még a Csíksomlyóról posztoló államelnök vagy miniszterelnök-helyettes posztja alatt is vállalhatatlan kommentek ezrei jelentek meg, és sokan a lejáratókampány miatt döntöttek úgy, hogy nem vesznek részt a történelmi eseményen. Szerencsére sokan elmentek – az igazi híveket a hideg és a zuhogó eső sem tántoríthatta el a Szentatyával való találkozástól.
Az erdélyi Transtelex jegyzetírója, Vig Emese azt írta a halálhír után született publicisztikájában: „most már mindenki szereti Ferencet. Csak akkor zavart, amikor még itt volt. (…) A politikai elit pontosan tudja, hogyan működik az emlékezet. Tudják, hogy a kollektív felejtés a politikai túlélés egyik legbiztosabb eszköze. Ha elegánsan, csöndesen, a kellő áhítattal búcsúznak valakitől, akit korábban lejárattak, akkor a gesztus maga elég lesz a közvéleménynek ahhoz, hogy »le legyen tudva az ügy«. A kegyeleti pillanatot védő reflexek működésbe lépnek: most nem illik visszamutogatni, nem illik szóvá tenni, mi hangzott el éveken át. Pont erre számítanak.”
