A Magyar Hang cikke. A szerző a kiadvány lapigazgatója.
Tamási Áron emlékhelyétől kevesebb mint száz méterre van a hétfői székelyudvarhelyi tragédia fiatal áldozatának, az alig tizennyolc éves Sipos Dávidnak a sírja. Szombaton, amikor ott jártunk, a farkaslaki temetőt tízcentis hó borította, és viharos, jégdarás szél tombolt – csütörtök délután itt kísérték utolsó útjára azt a diákot, akit utolsónak mentettek ki a hétfő délután a Tamási Áron Gimnázium részben összedőlt kollégiumának romjai alól. A fiatalembert még megpróbálták a mentősök újraéleszteni, de nem jártak sikerrel. Egy ugyanonnan kimentett diáklány kómában fekszik Marosvásárhelyen az egyetemi klinikán kritikus állapotban, két másik, könyebben sérült társa hazamehetett a székelyudvarhelyi kórházból, így a családdal tölthetik a karácsonyt.
A halálos áldozat nem a gimnázium, hanem a Palló Imre Művészeti Líceum diákja volt. Évtizedek óta szokás, hogy a gimi kollégiuma (vagyis ahogy annak idején mi is neveztük, az „intri”, vagyis internátus) befogadja a város többi középiskolájának diákjait, ha az adott intézmény nem rendelkezik elegendő kollégiumi hellyel.
Nem csak a várost, hanem az egész Székelyföldet megrázta a tragédia. A Tamási Áron Gimnázium a környék elit iskolája – nincs olyan ember Udvarhelyszéken, akinek ne lenne olyan rokona, barátja, ismerőse, aki most vagy korábban abban a kollégiumban lakott. E sorok írója sem kivétel: négy évet töltöttem el az életemből abban az épületben, ráadásul egy teljes iskolai évet az omlással érintett hálótermek egyikében. Legutóbb kilenc hónappal ezelőtt jártam a bentlakásos épületében (akkor egy helyi internetes újság, az Udvarhelyi Hírportál szerkesztői videót is készítettek velem), és az 1989-es érettségi tablónk ma is ott lóg az iskola három épülete közül valamelyiknek a falán.
Egy eltűnt tábla
Székelyudvarhely központjában karácsony előtti a forgalom, hatalmas dugókkal, de a türelmetlen sofőrök nem dudálnak és káromkodnak. Valahogy minden csendesebb és visszafogottabb – ha ismerőssel találkozom, akkor sem örülünk látványosan egymásnak, csak halkan megkérdezzük egymástól, hogy van a másik. Egész éjjel havazott és most is esik – a tragédia környékét is jótékonyan elfedi a hó. A helyi sajtótudósítások során megakadt a szemem az uh.ro egyik fotóján. Egy tábla látszik rajta, az építkezések környékén kötelező módon kitett informáló szöveggel. Végig román nyelven írták, csak a legvégén van pár magyar szó: „Megvalósult a Magyar Kormány támogatásával”, majd címeres logó, alatta „Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkárság”, tőle jobbra pedig a Bethlen Gábor Alap logója.
A táblát most szombaton hiába kerestem, eltűnt. Legyünk jóhiszeműek: lehet, csak elfújta a viharos szél. A fotó alapján lefordítottam a román szöveget:
Munkaterület
A Tamási Áron Gimnázium bentlakásos iskolaépület kerítésének és kapuinak felújítása, az épület belső hálózatainak, valamint külső területének felújítása
Kedvezményezett: Római Katolikus Érsekség Gyulafehérvár
Főtervező: 4Zet Architects SRL
Építtető: Lareno Fa SRL
Építési engedély: 140/2023.10.26.
Kiadta: Székelyudvarhely önkormányzata.
Kivitelezési időszak: 36 hónap
Az építkezés kezdete: 2023. december.
Befejezés időpontja: 2026. december.
Bár havazik, és advent utolsó szombatja van, most is ég néhány mécses a kollégium főbejárata előtt. Kedden, a tragédia másnapján diákok százai jöttek ide elhunyt társukra emlékezni. A helyszínt egyébként a helyi rendőrség sárga szalaggal körbekerítette, rajta felirat, amit nem kell lefordítani: „Stop! Politia Locala!” Most is áll egy rendőrautó járó motorral a beomlott épületrész közelében, hogy ne mehesennek az emberek túl közel.
Az óvatosság indokolt: a megbomlott, ingatag állapotú tető recseg-ropog a hó súlya alatt, és amikor feltámad az erős szél, néhány cserép csörömpölve esik le a téglahalomra. Nem vagyok egyedül, időnként jönnek fiatalok és idősek, hogy megnézzék a helyszínt. A sáncot sem takarták vissza, ami miatt nagy valószínűséggel leomlott az épület – két-három méteres árok fut végig az épület hosszanti oldalán egészen a végéig. – Itt mindenki hibás – mondja egy idősebb úr – nem csak a vállalkozó, aki a sáncot kiásta, hanem az iskolaigazgató, az egyház és a polgármester is.
A sáncról mindjárt bővebben, előtte még pár szó a helyszínről: szívszorító látvány a beomlott épület nyitott belseje. A felső, lányok lakta szinten a fogason még ott vannak a diákok ruhái, a másik oldalon is láthatóak személyes tárgyak, fotók a megmaradt épületrészben. Az omlás hangjára kimenekülő diákok értékeinek nagy része bent maradt, és – érthető módon – nem mehettek vissza kihozni azokat a veszélyes falak közül. Erre kell találni valami biztonságos megoldást a közeljövőben, mert sokuk laptopja, telefonja, iratai bent maradtak az épületben.
A helyi rendőrök kiszállnak az autóból, és egy civil ruhás, kutyás férfival járőrözni kezdenek az épület előtti útszakaszon. Megszólítom őket, udvariasan, magyarul válaszolnak, hogy az elszalagozott területre csak különleges engedéllyel lehet bemenni, én sem mehetek közelebb fotózni vagy megkeresni a magyar állam szerepvállalását biztosító táblát.
A Tamási Áron Gimnázium mellett kiásott sánc
És most vissza a sánchoz: az uh.ro-n egy alapos anyag jelent meg pénteken „Minden, amit tudunk a tragédiát okozó gyilkos sáncról” címmel. A kolléga, Egyed Ufó Zoltán udvarhelyi újságíró már az alcímben jelzi, hogy ugyan próbálják elvitetni a balhét a kivitelezővel (akit egy időre őrizetbe is vett a rendőrség), de szinte biztos, hogy nem magától állt neki kiásni a sáncot, hanem valaki kérte tőle. „Mindenki, aki foglalkozott már régi épületekkel, tudja, hogy az alapjukat nem szabad bolondul megpiszkálni. Ezek legtöbbször gubacs- vagy másféle kőből meszes habarccsal összerakott alapok, teljesen másképp viselkednek, mint a mai vasbeton alapok, más a tartásuk. A habarcsból száz év alatt a mész nagyjából eltűnik, a homok marad csak, ami nem köt annyira, mondja egy régész. Jól áll, amíg az eredeti helyén van és oldalról a föld tartja, de könnyen szétesik, ha elvesszük az oldaláról az őt tartó földet” – olvashatjuk a cikkben.
Az épület alapja alá is lenyúló sáncot a tragédia előtt már két héttel kiásták, ráadásul téli, nedves, éjjel megfagyós – napközben felengedős időszakban, ami nem tesz jót a sáncfalak stabilitásának. Nehézgéppel dolgoztak, ami a rezgés miatt ellenjavallott, ráadásul a helyi polgármesteri hivatalból kikért építési engedély közel száz oldalán a kolléga nyomát sem találta a sáncnak. „A kivitelező nem magától állt neki ennek a munkának. Egy ekkora sánc megásása, a föld elhordása, a fal lepucolása, a fólia megvásárlása, a föld visszarakása olyan nagy munkát és költséget jelentenek, hogy ebbe senki nem fog bele anélkül, hogy kérnék tőle. Tehát szinte biztos, hogy kérték tőle. Papírok nélkül, csak úgy, baráti alapon, esetleg azzal az ígérettel, hogy később majd tervmódosítással kifizetik. Lepapírozva ebből semmi nem volt, sőt, az egész munkálat nagyon hadilábon áll papírok szempontjából” – írja Egyed, aki szerint nincs is aláírt szerződés a munkára.
Hasonló információk jutottak el a ProTv-hez is, a román kereskedelmi csatorna szerint Veres Stelian, az érsekség gazdasági igazgatója elismerte nekik, hogy nincs szerződésük. A tragédiával végződött ügy számtalan kérdést felvet az iskola, az egyház és a magyar állam felelősségéről is – most három munkaszüneti nap következik, de szerdára mi is több kérdéssel készülünk a Nemzetpolitikai Államtitkárság és a Bethlen Gábor Alap részére – reméljük, szokásukkal ellentétben most veszik a fáradtságot a válaszadásra. Kötelességük ezt megtenni Sipos Dávid halála, és a többiek sérülése miatt is.
Lukács Csaba Székelyföldön született, és egy kis faluban nőtt fel nem messze Székelyudvarhelytől. Magyarországon a kilencvenes évek eleje óta él. Tizennyolc éven át volt a Magyar Nemzet munkatársa, 2018 áprilisában távozni kényszerült a laptól. Azóta a Magyar Hang lapigazgatója, ahova a mai napig számos témával kapcsolatban publikál is. Rengeteget utazik a világban, több könyve is megjelent.
