Kétszázötven éve, 1770 decemberében – vélhetően 16-án, olvassuk – született az egyetemes zeneirodalom egyik óriása. Műve kincs, örök. Szédítő, hogy negyed évezred telt el a születésétől.
Ötven évvel ezelőtt, a még kerekebb (bár szűkebb) évfordulón A Hét Zene rovata – mert lapunkban a zenének is állandó zenerovata volt, a kedves, finom László Ferenc tanár úr vezette – teljes oldalas összeállítást (és még utána is több cikket) szentelt a világeseménynek.
Most nincs szerzőnk, aki megírná a kétszázötvenediket Beethovenről. Közöljük az ötven évvel ezelőtti cikkeket. Meghallgatjuk az Örömódát. És vajon ötven év múlva? Két dolog biztos: mi már nem leszünk; ha a világ, Európa egyáltalán lesz, akkor Beethoven is lesz.
László Ferenc: Beethoveniana 70
„Egy nagyon magányos avantgarde-zenész a távoli Bécsben” – írtam Róla három héttel ezelőtt. Aztán rájöttem, hogy ezt a „távolit’ erősen megkontrázzák a zenetörténeti tények. Mindenképpen messze volt tőlünk kétszáz évvel ezelőtt a császárváros, fizikai távolságban, érzelmeinkben egyaránt – csak éppen a zenében nem. Haydn, Mozart és Beethoven zene-fővárosát szívközelünkbe hozta az ő abszolút nagyságuk – és eleink fogékonysága.
Emlékezzünk. 1799-ben mutatták be a Burgtheaterben Haydn főmüvét, a Teremtést – 1802-ben a mű már Nagyszebent is meghódította. Az 1791-ben írt Varázsfuvolát 1796-ban már több városunkban játszották: Temesváron és Nagyszebenben biztosan, s feltételezhetőén másutt is. És Beethoven? Az ő apropóján ugyancsak meggondolatlanság volt Bécs távolságára hivatkoznom. Ellenzőihez is közelebb állt itt, mint gondolnák! Nem kevesebb, mint hat olyan első kiadású Beethoven-szonáta van a tulajdonomban, mely egykor a Beethoven-égető Caudella kottája volt, amint azt a címlapon Caudella aláírása tanúsítja. Caudella tüntetően megégette Beethoven opus 53-át, mert ő konzervatív volt és volt mersze kiállni a maga credójáért, de lám, megvette (és alkalmasint játszotta is) a meg nem értett kolosszus szonátáit. Bizonyítékunk van arra is, hogy a másik jelentékeny kolozsvári muzsikus, Polz Antal, akit egyik volt tanítványa 1805-ben magától értetődően „antibeethoveniánusnak” aposztrofált, 1806-ban ennek a Bécsbe került tanítványának a közvetítésével Beethoven-vonósnégyeseket rendelt. És bár Polz Beethoven zongoraszonátáit nem szerette, már 1805-ben fejet hajtott a hat évvel azelőtt publikált Sonate pathétique nagysága előtt; ebből joggal következtethetünk arra, hogy a többit is igen jól ismerte. Így lett aztán belőle 1814-re, amikor ama nevezetes kottaégetési szertartás szentesítette a kolozsvári zenevilág Beethoven-pártiakra és Beethoven-ellenzőkre való osztottságát, a Beethoven-párt vezére.
Beethoven kétszázadik születésnapján nem tudok nosztalgia nélkül emlékezni erre a „régi szép időre”. Mert kétségtelen, hogy a közlekedés és a távközlés többszöri forradalmai következtében
ma minden közelebb van hozzánk, mint anno 1800-ban, vagy éppen 1814-ben volt. De szívünktől távolabb van a nagyvilág mai zenéje, mint annak idején volt! Akkor is, ha nem Bécsben komponálják, vagy mondjuk Tokióban, hanem itt, Kolozsvárt vagy Bukarestben.
És az új zene ellenzői sem úgy konzervatívak, ahogy akkor a Beethovent ismerő antibeethoveniánusok voltak azok, hanem sokkal kisszerűbben. Hogy ne mondjam: tudatlanabbul. A múlt vasárnap alig kezdődött meg a televízióban Hencz József Konvergenciáinak a bemutatója, máris jelentkezett telefonon a vétó-jogot igénylő „közvélemény”: hagyják abba ezt a marhaságot.
Ebben a betelefonálásban nem az az elszomorító, hogy az illetőnek nem tetszik a preparált zongorával való zenélés vagy az aleatorika, sőt még az sem, hogy neki a korszerű távközlés arra jó, hogy eleve korszerűtlen művészetszemléletét tudomásunkra hozza, hanem az, hogy meg sem hallgatta a művet, máris fel volt háborodva. Természetesen senki sem akarja Hencz Józsefet 1970 Beethovenjének kikiáltani (ó, bár volna kit kikiáltanunk 1790 Beethovenjének!), de mondjuk ki most, ezen a bicentenáriumon is: senkitől, aki komolyan, becsülettel és tehetséggel komponál, nem szabad eleve megtagadni a bizalmat! Vélekednünk szabad, sőt kötelességünk, de a döntés joga a jövőé.
„Minden közlegény a tarsolyában hordozza a marsallbotot.” Lám, annak az iszákos bonni énekesnek és mindig-beteg feleségének a fiából, abból az izgága, tizenéves udvari segéd-zenészből is mi lett: Ludwig van Beethoven! Szinte hallom a jó öreg bonni polgárokat, ahogy seritaluk mellett elmerengenek: „ki hitte volna!”
Megjelent A Hét I. évfolyama 8. számában, 1970. december 11-én.
Vermesy Péter: Beethoven és a közönség
Ha Beethovenről őszintén akarok beszélni, két indiszkréciót is el kell követnem. Az első csak a nagyközönség előtt az. Céhbelieknek afféle „családi” titok: hogy Beethovennek aránylag sok rossz műve van. A másik – és ha lehetne papíron suttogni, akkor most azt tenném –, hogy bőven van olyan Beethoven-mű vagy részlet, ami nekem nem tetszik. Ahogy most látom a dolgot: még nem tetszik. Mert előfordult az is, hogy zenéjéből valami már nem tetszett. (Belátom, ez alkalommal nekem kell vállalnom a rossz közönség szerepét…)
Alig hiszem, hogy lenne olyan zenész vagy zenebarát, aki ne Beethovennel kezdte volna. Rendszerint megtetszik valamelyik a „nagy” szimfóniák közül – többnyire az Ötödik, és többnyire kamaszkorban. Kamaszkoron nem feltétlenül életkort értek, szellemi pubertást is. S hogy ez mennyire így van, bizonyítékul mázsaszám hozhatnék fel Beethovenről szóló könyvet, filmet egyaránt. (Lám csak, ezek szerzői is joggal szerepelhetnek a rossz Beethoven-közönség kategóriában: bővül a kör…)
A következő lépés: a nagy vonzalom elkoptatja mindazt, ami könnyen kopik. Kopnak a grandiózus finálék, kopnak a Leonóra-fanfárok és kopnak a gyászindulók. Maguktól? Vagy a másfél évszázada Beethovenből élő kommersz-zene koptatja őket, amelybe lépten-nyomon beleütközünk: az indulók, szignálok, rádiójelzések – és meddig követhetnénk ezeket a nyomokat! … Gondolom, ezzel már meg is feleltem saját dilemmámra, hogy vajon Beethovennek, aki hihetetlen műgonddal hetekig, hónapokig csiszolt egy-egy témát, voltak-e banális gondolatai, vagy a „zene” gazdálkodott-e rosszul Beethovennel.
Annyi bizonyos, hogy ezt a kiábrándulást minden esetben egy belső Beethoven-reneszánsz követi: felfedezzük őt, mint forma-művészt. Azt, akinek kezében a zenei anyag valóban csak anyag, időnként szimbólum-hordozó elem – vagy egyszerűen ürügy a tökéletes forma felépítésére.
És itt vissza kell térnem a rossz Beethoven-művek kérdéséhez, ugyanis ezek többségükben éppen formailag félresikerült művek. Hogy is van ez?
A zenei formálás zsenije önmagával szembeni elégedetlenségében háromszor ír meg egy operanyitányt? Ha emiatt újra csalódik (azaz ismét rossz közönséggé minősül) a Beethoven-rajongó, Beethoven akkor sem ereszti. A hallgató kezdi elölről, de egyre igazibb Beethovent ismer meg.
Sajnos nem csak a „banális” Beethovent koptatták, de az őt illető jelzőket is. És csak kopott jelzőt találok a megsejtett, de igazán még mindig nem ismert beethoveni lényegre: isteni. Minden „félresikerült” beethoveni gesztus egyszerű nyelvbicsaklás: az Isten szólal meg az emberek nyelvén – és nem mindig sikerül…
Beethoven rossz közönsége vagyunk mindannyian.
Megjelent A Hét I. évfolyama 8. számában, 1970. december 11-én.
Rónai István: Félút és végállomás
Két zongoraszonáta – kettő a harminckettőből: opus 53. és opus 100. A beethoveni zongorastílus robbanékony átváltozásainak feleútja és végállomása. Anélkül, hogy a kolozsvári nyilvános rádióhangverseny műsorának szerkesztőit holmi számmisztikával gyanúsítanánk, kifejezőnek, találónak és tömörnek érezzük ezt a műsorösszeállítást. 106 : 2 = 53.
A közismert Waldstein-szonátát selymes-sóhajos érzékenységgel szólaltatta meg a kolozsvári Konzervatórium megmagyarázhatatlanul ritkán hangversenyző tanára, Nina Panieva-Sebesi.
A legritkábban hallható Hammerklavier-szonátát Panieva kollégája, Száva György, a zongorázás mívességének ez a magakelletés nélkül munkálkodó kézművese játszotta. Panieva zongorázása bővelkedik a szovjet iskola erényeiben, és a művésznő ezt a százszázalékos biztonságot nyújtó technikai vértezetet egy szerénységében és megalapozottságában is tiszteletre méltó, hangzásában előkelően visszafogott zeneiség szolgálatába állítja. Száva olyan fokra érkezett el „kalapácszongorájának” megművelésében, hogy – Bach Goldberg-variációihoz, Beethoven és Brahms legkockázatosabb csúcsaihoz közelmerészkedve – bizalommal vetheti magát alá a zongorairodalom istenítéletének. Száva György az a zongorista, aki vallja, hogy Beethoven a kalapácszongoránál is többre tart valamit: a vonósnégyest és benne a szűk értelemben vett hangszeres gondolkodás nyűgét lerázó, beethoveni fúgát. Mondják, hogy Liszt a zenekart kereste a zongorában, Chopin magát a zongorát.
Száva ezen a Beethovennek ajánlott december estén a vonósnégyesre talált rá hangszerén, sőt, olykor az orgonára. Nemcsak az Adagio körmondatainak mellérendelő és alárendelő szövevényét hajtotta uralma alá, hanem a fúga iszonyatos mesterséggel kitenyésztett háromfejű sárkányát is.
A rádióterem kopogó zongorája és a metronom-mód ketyegő Siemens-órák nem szerették az előadókat.
Megjelent A Hét I. évfolyama 8. számában, 1970. december 11-én.
Seres István: „Ludwig van…”
A bécsi Ünnepi Heteken zenei események mellett a filmművészet is a közvélemény mérlegére került. Beethoven életéről szóló filmet már láttunk eleget, de amilyet Mauricio Kagel készített a Westdeutscher Rundfunk közreműködésével, olyat eddig még senkinek sem volt alkalma „végigélvezni”.
A dél-amerikai származású Mauricio Kagel, a modern zenei törekvéseknek ez a jelentős alakja a bicentenárium alkalmából hadat üzent a konvencionális reklámhadjáratnak, mely szerinte nem méltó Beethoven zenei hagyatékához. A film szándéka szerint leleplezi azokat az olcsó kommersz-fogásokat, amelyekkel a zenekedvelő közönséget úton-útfélen becsapják. A beethoveni hagyatékot azonban kissé szokatlan eszközökkel népszerűsíti.
A hagyományok elleni tiltakozás úgy jut benne kifejezésre, hogy a film Beethoven muzsikájának legismertebb részleteit a legelképesztőbb képekkel hozza kapcsolatba. A Mondschein-szonáta a szennycsatorna lefolyójának a hangulatát idézi, a legismertebb kamarazeneművek, szimfóniák, versenyművek lehetetlen torzításban hangzanak el, hogy minél jobban kiemeljék a naturalistán fényképezett szemétdomb, trágyahalom s hasonló környezetbeli elemek sugallatát.
Az állatvilág sem marad ki a megnyerő felsorakoztatásból. Az Öröm-óda hangjaira majmok ugrálnak a fákon, elefántok marháskodnak a dzsungelben. Sajnos a szerző-rendező még itt sem áll meg: fénykép- és zene-kollázsaival a világhírű Beethoven-játékost, a kilencvenéves Elly Ney-t is kigúnyolja.
A film a célját teljes mértékben elérte. Felháborította a közvéleményt, felhívta magára a figyelmet, botrányos módon gázolt bele az elítélendőnek vélt hagyományokba és valóban rendkívül kellemetlen perceket szerzett a közönségnek. A manapság divatos tiltakozásnak ez a megnyilvánulása valószínűleg nem sok barátot szerzett a film készítőinek.
A film mindenesetre jó volt – ünneprontásnak.
Megjelent A Hét I. évfolyama 8. számában, 1970. december 11-én.