AZ ELSŐ SZÁMÚ KÖZELLENSÉG
állandóan változik. Jelen esetben nem Al Caponera gondolunk, sem Hasfelmetsző Jack-re, hanem az egészségünket veszélyeztető és a közegészséget támadó tényezőkre.
Az antibiotikum-korszak előtt a fertőző betegségek okozta letalitás vitte a pálmát halálozás terén; az antibiotikum-korszak után az influenza és egyéb virózisok léptek helyükbe. A hatvanas évek táján a staphylococcus pályázta meg rövid időre a „Szülőotthonok Réme” éppen üresedésben levő állását, de uralma csakhamar véget ért. Napjainkban az elektronikus számológépek és a nemzetközi statisztikák segítségével újabb triászt sikerült kimutatni: a rákot, a szív- és érrendszerbetegségeket, valamint a genetikai hibák következtében létrejött anyagcserezavarokat. Kétségtelen, hogy a felsoroltak nem véletlenül korunk legelterjedtebb betegségei. Egyikük esetében sem beszélhetünk kórokozóról, legfeljebb a kedvező és kiváltó okok sokaságáról és ezeknek talán 80 százaléka belefér egyetlen szóba:
Urbanitisz
Azaz civilizáció-betegség. Valamelyik párizsi urbanisztikai kongresszuson dobta be valaki ezt az „új” szakkifejezést, amit azóta sokan említenek. Pedig már ötven évvel ezelőtt használta Huldschinsky német orvos, aki az angolkórra vonatkoztatta. Ő még csak a város hideg falaiban látta a veszélyt és a város felett szállongó fekete füstben, amely elzárja a kisgyermek elől az éltető napsugarat. Akkoriban a szennyeződés viszonylag csekély volt. Ki álmodhatta volna meg például a detergenseknek, ezeknek a látszólag ártalmatlan mosószereknek a hatását, amelyek feldúsulása az élő vizeket csakhamar holt vizekké változtatja? Igaz, a vízi élőlényekre mérgezőek, az emberre nem. Ez megnyugtató. De Borneff kísérletei már nyugtalanítóak. Ez a német kutató négyszáz napig etetett egereket rákokozó szénhidrogénekkel. Különösebb elváltozást nem észlelt, ami érthető is, mert ezek a rákokozó anyagok csak zsírokban oldódnak. De ha az egerek ivóvizébe detergenst is juttatott, a rákokozó anyagok egyszerre oldékonnyá váltak, és az egerekben nagy számban jelentek meg rosszindulatú daganatok. Ugyancsak Huldschinsky idejében sok kárt okoztak a mezőgazdaságban a rovarok, különféle gombák és egyéb paraziták.
NEM LÉTEZTEK MÉG PESZTICIDEK
Ezeknek a növényi és állati kártevők ellen alkalmazott mérgező hatású vegyi anyagoknak az odüsszeiája 1940-ben kezdődik a DDT felfedezésével. 1944–46 között a DDT még megmenti Európát a kiütéses tifusz fenyegető veszélyétől, de 1948-ban már rendre fejlődnek a DDT-vel szemben ellen álló rovartörzsek. Ördögi kör alakul ki, mert a rezisztens rovarok elterjedése újabb, hatásosabb mérgek előállítását követeli meg a gyáraktól. A peszticidek termelése 1947 és 60 között megötszöröződik. Ezt követően kimutatták, hogy a peszticid hatásának közvetlenül ki nem tett egyén zsírszövete 12 mg/kg DDT-t tartalmazott az Egyesült Államokban, és 2 mg/kg-ot Nagy-Britanniában és Nyugat-Németországban. Lefogyás esetén a zsírszövetek egész DDT-mennyisége felszabadul és súlyos mérgezést okozhat. A zsírszövetekben felhalmozott DDT belekerül a tejbe. 1953(!)-ban, New York-ban a szoptatós anyák 80 százalékának tejében mutattak ki DDT-t. Meghatározták az egyes élőlények peszticidtartalmát és a következőt tapasztalták: a plankton (apró vízi növények és állatok összessége) peszticidkoncentrációja huszonötször nagyobb mint a vízé, amelyben él. A halaké már harmincszor nagyobb, mint a planktoné, amelyet fogyasztanak, a ragadozó halaké pedig ismét nyolcszor nagyobb, mint azoké a halaké, amelyekkel táplálkoznak. Ha tehát egy év múlva a peszticidek el is tűnnek a vízből, a planktonban változatlan mennyiségben maradnak meg. A méreg nemzedékről nemzedékre vándorol, A halak és rákok nagyfokú pusztulását követi a madarak hullása. Egy példa. A földi giliszták emésztő- és idegrendszere, valamint a bőre annyi DDT-t koncentrál, hogy tíz darab már elegendő a vörösbegy elpusztításához. A madár viszont néhány perc alatt tíz-tizenkét darabot fogyaszt el. Azok a madarak, amelyek nem pusztulnak el, terméketlenné válnak. Kiderült, hogy mind a herék, mind a petefészek nagy mennyiségű DDT-t halmoznak fel. Ha pedig a tojás ennek ellenére megtermékenyül, az utódok későn vagy egyáltalán nem bújnak ki.)
Sokáig folytathatnánk a káros mellékhatásuk szempontjából kivizsgált vagy kivizsgálás alatt álló anyagok felsorolását, melyekkel a vegyipar eláraszt bennünket. Ennek ellenére a kemizálás nem megállítható és a megoldásokat más irányban kell keresni. Nem lehet csökkenteni a műanyagok gyártását sem, és egyelőre a gyógyszerekét sem.
EGYETLEN ESTE EGYMILLIÓ TABLETTA
– ennyi Anglia altatófogyasztása.
Ennyit követel meg a zajok, a stressz, az információzápor által megviselt idegrendszer megnyugtatása. De vajon a bántalmak hány százaléka származik sugárártalomból? Az emberi faj különösen sugárérzékeny, kiváltképp a terhesség korai stádiumában. Az ilyenkor besugárzott magzat károsodik, és később fejlődési rendellenességgel jön világra. A Lethal Dosis (halálos dózis) R-ben (Röntgen) kifejezve az embernél 400-500, a baromfinál 1000, a teknősbékánál 1500… míg az amőbánál 100 000 R.
Kiszámították, hogy az 1945 óta végzett atomkísérletek következtében a mostani nemzedék annyi sugárzást kapott, mint az összes természetes sugárzásnak (tehát a kozmikus sugárzásnak, a földkéreg sugárzásnak stb.) a fele. Ez pedig nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy a következő generációban kétmilliárd utód közül félmillió születik öröklött betegséggel, csak azért, mert szüleik atombombát robbantottak. A sugárhatás nem kíméli a központi idegrendszert, a szemlencsét és egyéb szöveteket sem. A stroncium például, a cézium és a jód mellett a leglényegesebb károsító izotóp, előszeretettel rakódik le a csecsemő és a kisgyermek csontjaiban és ott hosszú évekig sugároz. Szomorú, hogy a légkör, a vizek és az élelmiszerek radioaktív szennyezettségének súlyosságát éppen a csecsemők és gyermekek csontjainak radioaktív stronciumtartalmán lehet a legjobban lemérni. A fejlődési rendellenességek legnagyobb százaléka sugárártalom hatására jön létre.
A genetikai hibák következtében négy és félszer annyi jövendő élet pusztul el, mint szívbetegségek következtében, nyolcszor annyi, mint a rák, és tízszer annyi, mint mondjuk a gutaütés következtében. A genetikai katalógus jelenleg nyolcszáz domináns, hatszáz recesszív (olyan öröklött tulajdonság vagy gén, mely csak a domináns gén hiányában nyilvánul meg), valamint 120 szexuális kromoszómakárosodással társult bántalmat tart nyilván. Egyetlen, a reneszánsz idején élt, genetikailag károsult egyén – ha nemzedékenként átlag két leszármazottal számolunk – napjainkig 16 284 genetikailag terhelt utóddal árasztotta el a világot. Nem kell matematikusnak lenni ahhoz, hogy belássuk: ez a szám csakis egyre rosszabbodó tendenciát mutathat. A „talpig egészséges” génekkel rendelkező egyének száma egyre csökken, a károsodottaké rohamosan nő. Érthető tehát, hogy egyes biológusokat erősen foglalkoztat már az ipari mennyiségekben tárolt, klónolt (a sejtek ivartalan szaporítással létrejött utódsora), feljavított ivarmirigyek kérdése.
A két ivarmirigyet kémcsőben hozzák össze (in vitro – innen az Invit elnevezés), a megtermékenyített petét pedig, amely (az anya számára) ismeretlen donortól származik, mind anyai, mind apai ágon, belehelyezik annak a nőnek a méhébe, aki kilenc hónappal később meg fogja szülni a gyermeket.
ÚTBANAZ ELSŐ INVIT
Tudott dolog immár, hogy hol, mikor és ki fogja világra segíteni a minden genetikai terheltségtől – legalábbis elméletileg – mentes gyermeket. Mint minden új és merész gondolat, ez utóbbi is pokoli vihart kavart mind tudományos, mind erkölcsi, mind vallási vonalon. Számtalan elvi kérdés merült fel ezzel kapcsolatban. A leglényegesebb három kérdéscsoport a következő:
Szükséges-e? Erre a kérdésre a genetikusok, a fenti érvelések alapján, határozott igennel válaszolnak. Elérkezett a pillanat, amikor – egyelőre kísérletképpen – el kell kezdeni. Hogy maradjon idő a pozitív és negatív jelenségek kiértékeléséhez.
Erkölcsös-e? – kérdik mások. Elvben, hangzik a válasz, minden olyan tevékenység, amely az élet és egészség megmentésére irányul, eleve erkölcsös.
Lehetséges-e? Erre egészen rövidesen megkapjuk a kézzelfogható választ.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 52. számában, 1973. december 28-án.
