Jacques Monod-val nem Párizs utcáin találkoztam, hanem a l’Express hasábjain, márciusban. Mint mindig, most is vitatkozott (mert alkatánál fogva polemizáló egyéniség), ezúttal egy klinikussal. De máskor vitába száll riporterrel, tudóstársaival, tanítványaival vagy pedig – mint ezt könyvében: Véletlen és szükségszerűség bizonyítja – ha kell, önmagával. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy meg ne kérdezzem:
– Jacques Monod, önt André Lwoff és François Jacob kollégáival egyetemben 1965-ben orvosi Nobel-díjjal tüntették ki. Szakja a mikrobiológia. Mondana mindezekről néhány szót?
– Előbb talán tisztázzuk a fogalmakat. Nem először fordul elő, hogy orvosi Nobel-díjasnak neveznek. Ez nem egészen helyes, tekintve, hogy a szóban forgó díj meghatározása: orvosi és fiziológiai díj. Minthogy nem vagyok orvos, és munkásságom csak az orvosi alapkutatással van összefüggésben, gondolom, nekem áll jogomban eldönteni, orvosi avagy fiziológiai díjat kaptam-e. Az, hogy mikrobiológus, már közelebb áll a valósághoz, bár a mikrobiológust maga a baktérium érdekli, míg én a baktériumokkal csak dolgozom, bacilusokat használok kutatásaim során, mivel egyszerű és könnyen tanulmányozható élőlények és rajtuk jobban megfigyelhetők bizonyos sejtstruktúrák és -működések. A bacilus „mint olyan” – nem érdekel. A fiziológus is békákon végzi kísérleteit, mégsem békalógus.
– Miért lett kutató és miért éppen biológus?
– Felháborodásomban! Alig lehettem tizenötéves, amikor elhatározásom megszületett. Egyre azt magyarázták nekem, sőt, komoly tudósok bizonyítgatták, hogy az élőlény: csodálatos alkotás, olyan funkcióknak, kölcsönhatásoknak és törvényeknek alávetve, amik az én fizikámmal nem összeegyeztethetők. Ez hihetetlennek tűnt és felháborított. Persze, a tudós magatartása még saját munkásságával szemben is változik az évek folyamán. Különben az ember sokféleképpen válhat tudóssá és többféleképpen lehet az. Tudóssá válhat, mert egy bizonyos tünet, egy bizonyos struktúra érdekli és foglalkoztatja. Vagy pedig azért, mert felfedezett valamilyen eljárást, kidolgozott egy új technológiát; vagy mert valamely paradoxálisnak tűnő jelenség – azt hiszem, ez az én esetem – nem hagyja nyugton és ezt aztán éveken át kutatni kénytelen.
Kutatásaim tematikájára, a tünetre, ha úgy tetszik, amit azóta is tanulmányozok, egészen véletlenül bukkantam rá, egészen mást keresve. De a jelenség, amit megfigyeltem (amiről közben kiderült, hogy rég felfedezték, csak elfeledték és bizony nagyon is terra cognita) annyira lenyűgözött, annyira sejtelmesnek és egyben meghatározottnak, annyira értékesnek és ígéretesnek tűnt, annyira meg voltam győződve első perctől kezdve, hogy „vallatva”, kifürkészve ezt az egyedi mozzanatot, óriási általánosítási lehetőségek nyílnak majd meg számomra, hogy immár több mint 30 éve, pontosabban 1940 novembere óta, kizárólag csak ezzel foglalkozom.
– Éveken át feszegetett egy kérdést. Mi az érzése: folyamatosan vagy pedig szakaszonként érkezett a megoldásához?
– Ahhoz, hogy eredményeket érjek el, állandó tecnnikai haladásra volt szükség, jobb és tökéletesebb eszközökre, hogy lemérhessem, leírhassam eredményeimet. Egy-egy ilyen technikai felfedezés sokban előrelendítette kutatásaimat, míg máskor évekig egy helyben látszott topogni minden. Ilyenkor, bevallom, elbátortalanodtam, sőt kétségbeestem, és már-már arra gondoltam, hogy helyesebb lenne talán más irányban kutatni. De a felfedezett jelenség annyira lenyűgözött, annyira hatalmában tartott, hogy végül mégis folytattam kutatásaimat.
– Gyakran következett be olyan szakasz, amikor kételkedni kezdett munkássága kivitelezhetőségében?
– Ó, a kétkedés nemegyszer felmerült. Tudnia kell, hogy valamely jelenség megértéséhez szakaszonként érkezünk el. Mihelyt valami eredményt sikerül elérnünk, az optimizmus rögtön visszatér. Jelenleg is, hogy úgy mondjam, éppen egy nem egészen meggyőződéses, pesszimista szakaszomat élem.
– De kutatásait, kutatási területét ennek ellenére sem hagyja el, munkáját teljes gőzzel folytatja?
– Nem hagyom, nem hagyhatom el kutatási területemet, mert hajlamomnál és koromnál fogva sem tudnék már valamely merőben új területen dolgozni. Ne feledje, a kutatásnak etikája is van. Az általunk feltett kérdések újabb és újabb kérdések felvetéséhez vezetnek, és ma már másképp és más oldalról közelíthetők meg, mint tegnap. Az ember felelős a kérdésekért, amiket megfogalmazott és feltett. És köteles kitartani mellettük. Az is igaz, sajnos, hogy nem mindig azok felelnek a kérdésekre, akik feltették azokat.
Az én kutatási területem a sejt, egészen pontosan: a sejtszabályozás. Minden élőlény komplikált, valóságos automatizált vegyüzem. De míg az ilyen kémiai üzemekben összesen alig negyven-ötven folyamat zajlik le szinte teljesen automatizáltan, elektronikai összekötő és jelzőberendezések segítségével, addig a sejtben több ezer ilyen folyamat játszódik le. Ezeket a folyamatokat össze kell hangolni, a reakciók sebességét pedig szabályozni és viszonyítani kell egyiket a másikához, egyszóval: interkonnektálni. Kutatásaim kimutatták, hogy a legegyszerűbb sejt is rendelkezik ilyen bonyolult interkonnektáló hálózattal. Utóbbi huszonöt évem munkássága során éppen ezt az interkonnektáló hálózatot tanulmányoztam, azokat a jelzéseket, amiket különböző sejtrészlegek leadnak és ismét mások felfognak. Ha általánosítani akarunk, ez a sejtszabályozás azonos, helyesebben mondva szorosan kapcsolódik a többsejtű lények felépítési típusvázlatához. A sejtszabályozás talán jobban ismert (nem merném állítani, hogy jobban is értelmezett) terület.
Tudjuk, bonyolultabb élőlényeknél, amilyen az ember, az idegek és hormonok hálózata végzi az interkonnektáló folyamatot. Az, ami a sejtben lejátszódik – ha úgy tetszik – ennek mikrokozmosza. Végülis a kölcsönhatások lényegében azonosak.
– Ilyen intenzív és szenvedélyes munka közben mivel magyarázható mégis jelenlegi pesszimizmusa?
– Egyrészt azzal, hogy időnként az ember a sebesség folytán menthetetlenül „hangfalba” ütközik. Ezt olykor, néha-néha sikerül áttörni. Néha nem. Most éppen ilyenszerű technikai nehézségekkel állunk szemben. Másrészt a korral, a felelősség megnövekedésével, na meg a különböző tisztségekkel az élet egyre nehezebbé válik. A tudós tevékenysége lényegében az elmélkedés területén zajlik le. A tisztségek pedig éppen ettől az elmélkedéstől szakítják el.
– De a Nobel-díj végeredményben mégiscsak hasznára volt?
– Hasznomra? Miben? Semmi esetre sem abban, hogy újabb felfedezéseket tehessek. Talán abban, hogy szavunk nagyobb nyomatékot kapott, és ennek révén sikerült bizonyos javulásokat elérni, bizonyos változtatásokat és reformokat eszközölni mind tudományos, mind egyetemi szervezési vonalon. Ebben segített tehát a díj és gondolom, ez kellene hogy legyen a valódi, voltaképpeni célja. Mert a személyes elégtétel, bármennyire nagy is, nem lehet szempont.
A valódi tudomány nem ismer határokat. Teljesen hamis az a beállítás, amely szerint létezik külön francia, angol vagy amerikai tudomány. A nemzetköziség különben szakmánk egyik előjoga. Parlamentünk tizenöt-húsz olyan tudósból áll, akik egyben barátok is, és akikkel valóban meg tudom értetni magamat. Megannyi szakember, aki megmondja, hogy jó, amit csinálok – és akkor tudom, hogy valóban jó – vagy óva int valamitől, amiről akkor meg tudom, hogy valóban óvakodnom kell. Ez ténylegesen a magasabb rendű szellemek közössége a világ minden sarkából.
Az alapkutatás, ahova az én területem, a sejtbiológia is tartozik, aránylag új tudományág, amely néhány – nem is túl nagy – laboratóriumban született meg és amit eleinte maguk a rokonszakok emberei is félreismertek. Mióta kirobbanó sikereket ér el, kezd divatba jönni, és ma már a világ minden magasabb tudományos szinten álló országában folytatnak alapkutatást.
– Nyilatkozataiban gyakran tesz említést a tudomány emberének felelősségéről…
– Gyakran? Nem hinném, hogy többször, mint mások. A kérdés mindig is foglalkoztatott, és talán fokozottabban foglalkoztatott azóta, hogy megkaptam a díjat, mert ezáltal megnövekedett a felelősségem a nagyközönséggel szemben. A szerénység illik nagyon a tudóshoz, de nem a gondolatokhoz is, amik benne laknak és amiket köteles megvédem.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 23. számában, 1973. június 8-án.