A harmadik emeleti blokklakás ajtaján szerény tábla jelzi: Dr. Glück Endre – orvos, mintegy figyelmeztetve a tulajdonost, hogy immár ismét betegeket gyógyít, miután több mint tíz esztendeig kizárólag „laboremberként” működött, s nem állt közvetlen kapcsolatban a betegekkel. Alapfoglalkozása ma is egy kolozsvári laboratóriumhoz köti. Délelőtt mikroszkopizál, délután akupunktúrát gyakorol. Mégpedig sikerrel, amint számtalan hálás páciens írásos köszönetnyilvánításából kitűnik.
– Kezdjük talán mindjárt ezzel: mi is az akupunktúra?
– Ahogy a neve is jelzi, az akupunktúra tűszúrással való gyógyítást jelent. Azon alapszik, hogy minden belső szervnek van egy kivetülése a bőrfelületre. Ez sokszor meglepően távol esik az illető szervtől. Az epehólyag kivetülési pontjai például az úgynevezett meridián hosszán helyezkednek el a kislábujjtól a fejtetőig, szimmetrikusan a jobb és a bal oldalon. Ha ezeken a pontokon (rendszerint több ponton egyszerre) megszúrom a bőrfelületet: befolyásolok – csökkentek vagy fokozok a szervezetben egy folyamatot, egy energetikai potenciált; ennek az energetikai potenciálnak az egyensúlya egészséget, az egyensúly megbomlása pedig betegséget jelent.
– A megfogalmazás mintha kissé metafizikus jellegű lenne.
– Csak látszólag. Ne feledjük, ez a tudomány 5000 évre tekint vissza. 5000 év empirizmus a gyógyítás szolgálatában. Olyan régi, mint maga a kínai kultúra. A kínai medicinában nagy szerepet játszik az energia fogalma. Ami nálunk élettan (fiziológia), az amott a szervek által felszabadított, valamint a meridiánok mentén keringő energiák tanulmányozása. Aki akupunktúrával gyógyít, az nem pótol és nem vesz el, hanem egyensúlyt állít helyre. Módszeresen.
– Ma, gondolom, mindennek tudományos magyarázatát is adhatjuk már.
– Igen, valójában alig ma adhatunk modern értelemben vett tudományos magyarázatot. A feleletet Kim Bong Han, a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságbeli orvos Párizsban megvédett doktori disszertációja adja meg: Le système connectif Kyeung-rak – système connectif de l’organisme (A Kyeungrak rendszer – a szervezetet összekapcsoló rendszer: Kyeungrak a tan régi kínai neve), amely 1964-ben jelent meg. Ö fedezi fel a bőrben a róla elnevezett Bong-han testecskéket, és mutatja ki, hogy ezek egymással összeköttetésben állnak, és behálózzák az egész bőrfelületet. Ezen testecskék pungálása, valamint az összekötő kanálisok érintése a folyó (tehát sejteken kívül levő nuklein-, ribonuklein- és dezoxiribonukleinsavakat felszabadítja vagy leköti, ami aztán a tüneteket, illetve azok elmaradását okozza.
– Nem paradoxon-e, hogy ma, a-mikor egyre újabb és újabb modern módszerekkel dolgozik az orvostudomány, bonyolult apparátusokkal és műszerekkel felszerelve, akkor te egy skatulya steril tűvel, gyógyszer nélkül indulsz betegeket gyógyítani?
– A szenvedő embert igen kevéssé érdeklik a paradoxonok, ö gyógyulni akar. A tűimet pedig ne becsüld le, azok sok mindent tudnak. Más hatást érek el, ha a tűt fentről le, és mást, ha lentről felfele szúrom be. Ismernem kell ehhez a nukleinsavak folyásának irányát (centrifugális vagy centripetális); beavatkozásommal lassítom vagy felgyorsítom ezt a folyamatot. Ha a tűt csak
néhány percig hagyom beszúrva, serkentek, ha sokáig hagyom, nyugtatok. Más hatást érek el, ha lassan húzom ki a tűt, mást, ha gyorsan. Ha moxálom a tűt…
– Ez valamilyen különleges eljárás?
– Tradicionális ez is. Nevét onnan kapta, hogy valamikor az Arthemisia Moxa nevű növény gyökerével dörzsölték a tűt, ami ettől melegedett. Ma egyszerűen villannyal melegítem, ezzel a saját készítésű készülékkel.
– Melyek a korlátai ennek a módszernek, meddig terjednek lehetőségei?
– Meg fogsz döbbenni. Kérlek, olvasd el ennek a német szakkönyvnek a tartalomjegyzékét. Csak az Á betűt. Gondolom, ha neked mint orvosnak „természetesnek” tűnhet, hogy akupunktúrával gyógyítható az angina pectoris, az allergia vagy az asztma, még számodra is meglepő, hogy ugyanakkor ezzel a módszerrel gyógyíthatók olyan gyulladásos folyamatok, mint az abcesus (tályog), az appendicitis (vakbélgyulladás), az afázia (némaság), valamint az asztigmatizmus (a szemgolyófelület egyenetlenségei következtében létrejött látási zavarok). Be kell vallanom, jómagam nem próbálkoztam még ez utóbbiak gyógyításával.
– Hogyan kezdtél közeledni ehhez a tudományhoz?
– Egyetlen kölcsön kapott kis könyvecske elolvasása nyomán. Olvasmányom annyira fellelkesített, hogy három nap és három éjjel alatt sutyiban leírtam magamnak. Aztán fokozatosan (nagyrészt a könyvecskében feltüntetett bibliográfia alapján) belekapcsolódtam az akupunktúra „nagy vérkeringésébe*. Az Association International dAcupuncture székhelye Párizsban van. Innen kapom, hanem is rendszeresen, a folyóiratokat, a szaklapokat. Ezenkívül, átlag kétévenként nemzetközi kongresszusokat rendeznek, amikre anyagot lehet küldeni, az egyéni kutatások eredményeit. 1969-ben két kolozsvári kollégám társszerzőjeként már nekem is megjelent közlésem. Idén a kongresszust Baden-Badenben rendezik meg. Ezenkívül Kínától Dél-Amerikáig, a Szovjetuniótól a Koreai félszigetig tizenhat ország akupunktúrát gyakorló orvosával állok állandó levelezésben.
– Az akupunktúra-terapeutikáról most már tudunk egyet-mást, szólj néhány szót a diagnózisról is.
– Talán nehezebb, mint maga a gyógyítás (bár az sem könnyű!) Két részre tagolódik. Elsősorban a pulzusvételre, ami természetesen nemcsak számlálásból áll, hanem a pulzus beható és sokoldalú tanulmányozásából. Ugyancsak az ütőeret tapintom, de tizennégy meghatározott helyen; és néhány perc múlva, szinte csalhatatlan biztonsággal meg tudom mondani, melyik a beteg szerv, anélkül, hogy a betegtől bármit is kérdeztem volna. A vizsgálat második része a fájó szerv kitapintása. A nálunk klasszikussá vált módszerekkel rendszerint csak ellenőrzőm magamat. Különben nem sokszor van alkalmam diagnosztikai sikereket aratni, mert pácienseim általában olyan betegek közül kerülnek ki, akik nagyon jól tudják már, mi a bajuk, csak éppen meggyógyítani nem tudja őket senki.
– Legnagyobb sikered?
– Legnagyobb? Talán legemlékezetesebb, mert ez indított el a gyakorlati akupunktúra útján. Akkor még a gyéresi kórházban dolgoztam, és bár második éve foglalkoztam a kérdés teoretikus alapjaival, gyógyítótű még nem járt a kezemben. Egyik nap a belgyógyász, aki ismerte ez irányú foglalatosságomat, bemutatta nekem egyik betegét, egy öreg parasztot, akit isiásza se aludni, se pihenni nem hagyott, és aki állandó nyögésével zavarta hálótársait. – Kolléga – mondta –, mindent megpróbáltam már. Minden gyógyszert, minden módszert, a balneoterápiától a fizioterápiáig mindent, amit csak ismertem. Nem segít semmi. Ezen már talán csak maga segíthet, és ha maga sem… Legyintett. Reszkető kézzel és ügyetlenül szúrtam be tűimet, legjobb tudásom szerint. – Mit érez? – kérdeztem tíz perc után az öreget. – Semmit. – Próbálja mozgatni a lábujjait. Tudta. – Keljen fel! Felkelt (két hónap óta először segítség nélkül). – Járjon!
Aztán az öreg megállt a kórterem közepén, és azt mondta: – Nem igaz! Hitetlenkedve rázta a fejét, és egyre motyogta: – Nem igaz!