Lővi Károly: Az ismeretlen ember

Harcolnia kell – ha szükséges, önmaga ellen is.

Alexis Carrel francia fiziológus és sebész harmincéves korában elhagyja Franciaországot, és Chicagóban, illetve New Yorkban működik kutatóként. Harminckilenc éves korában már Nobel-díjjal jutalmazzák az érvarrat, a szervátültetés és a szívoperációk területén végzett munkásságáért.

A fiziológus Carrel filozófiai távlatokat nyit meg Az ismeretlen ember című művében. Döbbenetesen modern ez a mű és aktuális ma, amikor a tőke uralmának alávetett világban az emberek saját bőrükön érzik a civilizációs veszélyeket, amikre Carrel az akkor már nyolcmilliós városban fel akarta hívni a közvélemény figyelmét. Újraolvasom könyvét, és termékeny gondolatainak hatására, szinte bűvöletében gondolom végig az alábbi posztumusz interjút, képzelt párbeszédet a már huszonkét éve halott Alexis Carrellel.

– Vizsgálatának tárgya az ember, ez a szélsőségesen bonyolult, oszthatatlan egész…
– Igen. Nem tudjuk kialakítani az ember egyszerű elképzelését. Nincs módszer, amely egyidejűleg megfoghatná a maga egészében, ré­szeiben és a külső világhoz való vi­szonyában egyaránt. Ha elemezni akarjuk magunkat, kénytelenek vagyunk különféle technikák segítségét igénybe venni, más szóval, föl­használni több tudományt. Termé­szetesen mindezek a tudományok közös tárgyuk más és más felfogásához jutnak el. Az emberből csak azt veszik ki, ami az a külön­leges módszerükkel kivonható belő­le. De ha összeadjuk az elvonatkoztatásokat, együttvéve nem adják a valóságos tárgyat! Valami, ami sokkal fontosabb, semhogy elhanyagol­ható lehetne, kinnreked.
Fogalmaink az emberről tele van­nak metafizikával. Ezek a fogalmak pedig olyan sok és pontatlan adaton nyugszanak, amitől nagy kísér­tésbe kerülünk, hogy azokat válasszuk közülük, amelyek tetszetősek.

– Carthéziánus módszert ajánl ahhoz, hogy vizsgálatának tárgyát meg­közelítse. Miért szükséges ez?
– Mert értelmünk a világegyetem egyszerűségéhez viszonyulni alakult ki, nem pedig az élőlények belső mechanizmusának bonyodalmához. Jeans azt hiszi és tanítja, hogy az Isten, a csillagos világegyetem megteremtője, matematikus. Ha ez így van, akkor az anyagi [szerves] világot, az élőlényeket és az embert nyilván más istenek teremtették.

– Miért kell sürgősen, főleg ökológiai szempontból sürgősen újravizsgálni az embert?
– Mert… nincsen tisztában azzal, hogy degenerálódás veszélye fenyegeti. A lakásviszonyokkal egyidejűleg az egész modern élet megváltozott. Ennek az átalakulásnak legfőbb oka a közlekedési módok gyorsaságának fokozódása. Mert nyilvánvaló, hogy a modern vo­natok és gőzhajók, repülőgépek, automobilok, távíró, telefon és rádió az egész világon módosították az emberek és nemzetek egymáshoz való viszonyát. Minden egyén sokkal több dolgot végez, mint azelőtt. A történések sokkal nagyobb számában vesz részt. Minden nap több emberrel kerül érintkezésbe. A csendes, munka nélküli pillanatok szinte kivételek az életében.
Annak a környezetnek a helyét, amely elődeink testét és lelkét annyi ezer éven át kialakította, most egy másik foglalta el. Ez a csendes forradalom úgy ment végbe, hogy szinte nem is vettük észre. Nem voltunk tisztában a fontosságával. Mégis ez a legdrámaibb esemény az emberiség történetében. Mert mindig kike­rülhetetlen, és mélyen zavaró hatás­sal van minden élőlényre, ha a kör­nyezete megváltozik. Ezért meg kell vizsgálnunk, milyen mértékűek voltak azok az átalakulások, amelyeket a tudomány kényszerített rá elődeink életmódjára és a továbbiakban a mi életmódunkra.
Az emberek örömmel fogadták azt a kiváltságot, hogy soha sincsenek egyedül, élvezhetik a nagyváros számtalan szórakozását, naqy tömegekben élhetnek és nem kell gondolkozniuk. De… nem tudják ki­elégíteni a biztonság szükségletét, amely ott él mindegyikünk lelke mélyén. A társadalmi biztosítások ellenére is nyugtalanok, ha a jövőjükre gondolnak. Akik gondolkodásra képesek, azok elégedetlenek.
És mintha csökkent volna az ellenállás a fáradtsággal és nyugtalansággal szemben. Úgy látszik, a természetes testgyakorláshoz, fáradalmak­hoz és az időjárás viszontagságai­hoz szokott egyének (ilyenek voltak az apáink) jobban bírják a kemény, nagy erőkifejtéseket, mint a mi atlétáink. Tudjuk, hogy a modern nevelés „produktumainak” sok alvásra, jó táplálkozásra és rendszeres szokásokra van szükségük. Az a ideg­rendszerük kényes.
Az ember természetesen igyekszik kielégíteni élettani vágyait és mesterséges szükségleteit, amilyen példá­ul az alkohol, a sebesség és a folytonos változások utáni vágy. Ám degenerálódik, ha teljes mértékben kielégíti ezeket a vágyait.
A tudományos civilizáció szerencsétlenséget hozott az emberre azzal, hogy tétlenségre kényszerítette. A modern nagyváros rengetegében az ember elkülönül, mintha elveszett volna. Föladja egyéniségét. Nincsen se felelőssége, se méltósága.

– Tudom, foglalkoztatja a kérdés, mennyire befolyásolja az elmét a szervek állapota. És fordítva. Mit tapasztalt ezen a téren mint orvos?
– Megváltozott a betegségek természete, úgy látszik, hogy a szer­vezet fogékonyabb lett a degeneratív betegségek iránt. Az ember alá van vetve azoknak a szervi és műkö­dési rendellenességeknek, amelyek a túlzott táplálkozással, elégtelen testgyakorlással és túlfeszített munkával járnak.

– Segíthet ezen a mai orvostudomány?
– Az orvostudomány nem az elme diszciplínája. Semmi elfogadható indok nincsen arra, hogy önmagáért műveljék vagy csupán azok előnyére, akik gyakorolják. Minden erőkifejtésünk célja kizárólag a beteg meggyógyítása legyen. Míg a gyermekkori bélhurutot, tüdővészt, difteritiszt, tífuszt felszámoltuk, közben ezek helyét degeneratív betegségek foglalják el. Arról nem is szólva, hogy az elmebeli romlás sokkal veszélyesebb a civilizációra, mint azok a fertőző betegségek, amelyek eddig a higiénikusok és orvosok minden figyelmét lekötötték.
Továbbá, a közönség ne legyen hajlandó olyan orvosokra bízni magát, akik csak a testnek egy kis részét ismerik.

– Hogyan és milyen áron tud az emberi szervezet alkalmazkodni a modern civilizáció támasztotta követelményekhez?
– Úgy tűnik, mintha a test önmagát alakítaná az eseményekhez. Ahe­lyett, hogy elkopna, megváltozik. Szerveink mindig rögtönöznek vala­mi módszert arra, hogy megfelelje­nek valamely új helyzetnek. A testnek bármely eleme a többihez igazodik, a többi meg őhozzá. Tegyük fel, hogy kísérleti személyünk rossz hírt kap. Ez a lelki megrázkódtatás egyidejűleg jut kifejezésre erkölcsi szenvedésben, izgalomban, vérkeringési zavarokban, a bőr beteges elváltozásában, a vér összetételének fizikokémiai megváltozásában stb.

– Ezt mi ma stresszes állapotnak nevezzük.
– A modern ember túl sokat alszik, vagy nem eleget. Nem könnyen alkalmazkodik a túl sok alváshoz. Még rosszabbul jár, ha hosszabb időn át túl keveset alszik. Azonban hasznos megszokni, hogy az ember ébren maradjon, ha aludni kíván. A küzdelem az alvás ellen mozgásba hoz bizonyos szervi készülékeket, amelyeknek erejét fejleszti a gyakorlás. Továbbá megkívánja az akaraterő kifejtését. A lét nyugtalansága, a hamis sportőrület és a közlekedés gyorsasága ellenére is tétle­nül maradnak azok a nagy szervrendszerek, amelyeken alkalmazkodási működéseink múlnak. Röviden: a tudományos civilizáció által meg­teremtett életmód fölöslegessé tett egy sor mechanizmust, amelynek tevékenysége sohasem szünetelt az emberi faj létének évezredei alatt.

– Ezt mi ma generális adaptációs szindrómának nevezzük.
– Az alkalmazkodás sokféle eljárást vesz igénybe, hogy elérje a cél­ját. Sohasem korlátozódik egy tá­jékra vagy egy szervre. Egyszóval: a szervezet azzal válaszol a külvi­lág változásaira, hogy azonnal működésbe lépteti minden mechanizmu­sát. Az alkalmazkodó működések gyakorlása éppen olyan szükséges a test és tudat fejlődéséhez, mint a fizikai erőkifejtés az izmok fejlődéséhez.

– Ezt Selye is így tanítja.
– Tudjuk, hogy a szerveket és működésüket alkalmazkodási folyamatok ingerük, s hogy a szövetek és az elme javításának legjobb módja, ha szüntelenül tevékenységben tartjuk őket.

– Mi a véleménye az Egyesült Álla­mokban elért általános értelmi színvo­nalról?
– Rossz. Noha roppant összegeket költenek az Egyesült Államok gyermekeinek és fiatalságának nevelésére, úgy látszik, mintha a kiemelkedő szellemi képességűek száma nem növekedett volna. Kétségtelen, hogy az átlagférfi és -nő jobb nevelésben részesült és (legalábbis felületesen) finomodott. Az emberek többet ol­vasnak. A közönség több folyóira­tot és könyvet vásárol, mint a régebbi időkben. Megnövekedett azoknak ez embereknek a száma, akik érdek­lődnek a tudomány, a szépirodalom és a művészet iránt. De ezeknek leg­nagyobb részét csak a legalsóbbrendű irodalom érdekli, a tudománynak és művészetnek csak az utánzata. Úgy látszik, azok a kitűnő közegészségügyi feltételek, amelyek között a gyermekeket nevelik, az a sok gond, amit az iskolában rájuk pazarolnak, nem emelték értelmi és erkölcsi színvonalukat.

– Az elmondottakból pesszimista következtetések kínálkoznak.
– Téves lenne. Minden egyénnek lehetősége van arra, hogy megváltoztassa életútját, hogy olyan környezetet teremtsen maga körül, amely kissé eltér a nem gondolkozó átlag környezetétől. Bizonyos mértékben képes arra, hogy meghatározott élettani és szellemi fegyelmet kényszerítsen magára, bizonyos munkát, bizonyos szokásokat. De ha egyedül áll, nem tud a végtelenségig ellenállni anyagi, szellemi és gazdasági környezetének. Ám ez a küzdelem kemény lesz, mert a technika által megteremtett életmód éppen olyan kellemes, mint az alkohol, ópium vagy kokain élvezete.
Az ember fejlődése akkor optimális, ha ki van téve az évszakok viszontagságainak, ha néha nem alszik, néha meg sokat alszik, ha néha bőségesen étkezik, máskor meg soványan, ha nagy erőfeszítések árán jut ennivalóhoz és hajlékhoz. Mozgatnia kell az izmait, kifárasztania magát és pihenni, küzdeni, szenvedni, boldognak lenni, szeretni és gyűlölni. Szüksége van a megerőltetésre és elernyedésre, fölváltva. Harcolnia kell. Ha szükséges, maga ellen is. A nélkülözhetetlen erőkifejtés akadályozza meg a degenérálódást.

– Hol keressük a hibákat?
– Abban, hogy az ember erősebben küzd a létért az elméjével, mint a testével. Abban, hogy az anyagi világ meghódítása, ami szüntelenül elfoglalta az emberek figyelmét és akaratát, azt okozta, hogy a szervek és a lélek világa majdnem teljesen feledésbe merült. Végül pedig abban, hogy a lelki élet tanulmányozása vagy a filozófiai elmélyülés nagyobb embereket vonzott, mint az orvostudomány.

Megjelent A Hét II. évfolyama 28. számában, 1971. július 9-én.