Milyen szépen tudtak régen meghalni az emberek. Összegyűlt a család a szenvedő ágyánál, illően elbúcsúztak egymástól, jutott egy simogatás az unokának, egy kézfogás a fiúnak, egy csók a feleségnek. Délben a mezőn, kaszálás után, hirtelen szívrohamban, ott meg az anyaföld közelsége volt az ajándék, és a kék búzavirágok. Nem hangzanak el utolsó jótanácsok, szaftos átkozódások, hogy például „Julis, hét generáción át nyomorék lesz az elsőszülött, ha halálom után hozzámész Bekő Pistához!” Buba néni utolsó sóhaját is idézhetnénk: „Várjátok már, mi, hogy feltúrjátok a ládámat?”
Aztán ott voltak az élethez elengedhetetlen tanácsok: „Ne felejtsétek reggel a Borist megfejni, mert szétszakad a tőgye, olyan mohón legel!” Valamint: „Ne hagyjátok rászáradni az ételt az edényre, mert visszajövök mosogatni, s abban nem lesz köszönet!” Vagy: „A kenyeret mindig a szegett felével befelé tegyétek, mert csak úgy lesz csendes az álmom!” Végül: „Ne apátok, hanem Bekő Pista mellé temessetek!” És még folytathatnánk.
Hajdanán a koccintásoknál is úgy szólt a köszöntő, hogy „Éljünk soká, haljunk meg hamar!” A legszebb kívánság, amit életemben valaha hallottam. Nem mondom, hogy nem voltak kútba fúlások vagy vasvillás gyilkosságok, mérgezések, magzatelhajtások, korai gyermekhalálok, de statisztikailag mégiscsak idős korban, természetes módon haltak meg az emberek, emlékezetes, szép szavakkal. Aki mégsem tudott már szólni, legalább egy ünnepélyeset nyökkentett.
Most tartós ápolási osztálynak hívják az utolsó állomást. Aki idekerül, nem tudja, hogy soha nem térhet vissza a saját otthonába. Csak sejtenek valamit, látszik a szemükben, amikor megérkezünk hozzájuk és kioldjuk kikötözött kezüket, mert éjjel haza akartak indulni, letépték az infúziót és a pelenkát, összekentek mindent a cselekvés utolsó paródiájaként. Még ámítjuk őket, hogy megerősödnek, csak még egy kanállal, hogy lábra tessék tudni állni, mikor már két hete csak ágyban, párnák között. Közben vigasztaljuk egymást hazugságokkal, rettegünk, és próbáljuk kifésülni összegubancolódott hajukat, beszélünk, apróságokról fecsegünk folyamatosan: majd hozunk olyan bébisampont, azt ágyban is lehet használni. Amikor elmegyünk, kábán kísérnek szemükkel, már nem mondják, hogy „vigyetek haza”, csak várják, hogy hazatérjenek.
Ha most megmondanám az igazat, ugyanúgy ennéd a vacsorát, azt az egy szelet kenyeret felvágottal és egy kis tégelybe zárt margarinnal. Felvágnám egyenlő kis négyzetekre, hogy könnyebben lenyelhesd, miközben arról beszélnék, hogy mindez csak átmeneti. A kést aztán hazavinném, könnyen elvágnád a gézt, amivel éjszakára kikötöznek, mások évekig gyakorolják ezt a mutatványt. A fiad ott ülne melletted és simogatná a hátadat, hogy nehogy felfekvést kapj, mert most otthonod lett az ágy. Idegenek vesznek körül, kicsi öregasszonyok, akik már tudják az igazságot, pokrócból kivillanó tekintetek sűrűjében keresnéd az ösvényt. Ha megmondanám az igazat, nem hinnéd el, mert csak a fiadnak hiszel, és öt perc múlva megkérdeznéd, hogy mit is mondtam, ami olyan rossz volt?
Ha most megmondanám az igazat, a rokonok hálásan pislognának, amúgy is csak vasárnapi látogatók, de a fiad lenne a leghálásabb, hogy elviszem a balhét.
Talán sírnál egy kicsit, és én biztatnálak, hogy ha sikerül járókerettel kimenned a vécére, hazamehetünk. Ez nem is lenne akkora hazugság. Ha megmondanám az igazat, hogy bekerültél egy rendszerbe, amiből csak egy kiút van, már nem ennéd meg a felvágottat a kis tégelybe zárt margarinnal. Csak ülnél az ágy szélén, szomorúságodat felitatná a gumimatrac. Eltenném diszkréten a fekete kukazsákba dobott szennyesedet, és otthon gumikesztyűben fertőtleníteném, mielőtt beteszem a mosógépbe, külön mosom a mi ruháinktól, kilencvenfokos programmal. Aztán kivasalnám, jó illatú csomaggal mennék be hozzád, talán már nem fogsz emlékezni, hogy tegnap mit mondtam. A reménynek mindig jó illata van – gondolom.
Ha most megmondanám az igazat, a fiad mégis meggyűlölne engem, és te megmakacsolnád magad, kitépnéd a branült a karodból, kék-zöld foltos karodból, nem kérnél az infúzióból többet, csak azt hajtogatnád, hogy jobb lenne már nem lenni. Kitéped a branült a karodból, és azt hajtogatod, hogy jobb lenne már nem lenni. Aztán nem emlékszel semmire, a frissen vasalt hálóing illata megnyugtat.
Ha meghalnál, könnyebb lenne a szemedbe nézni és a fiadat megvigasztalni. Ha most megmondanám az igazat, úgy tennél, mint aki már rég tudja. Felvágom a kenyeret és megkenem a tégelybe zárt margarinnal, a kést elteszem, amikor nem figyelsz már a mozdulataimra, mert a fiad simogatja a hátadat.
Már tíz éve dolgozik az Alapítványnál, a háttérintézmény palliatív részlegén, de házakhoz is kijár segíteni. Sokan szeretik vidám természetéért, örökké mosolygó arca, puszta lénye is enyhülést hoz a közelében lévőknek. Már gyerekkorában is fura megnyugvást érzett a siratóasszonyok szoknyája mellett, csodálta a pompát, ami a halottat körülvette. Ilyenkor felszedik a szőnyegeket a szobában, a ravatal sima deszkapadlón magasodik a színpad közepén. Míg más gyerekek a kertben játszottak, szánkóztak vagy labdáztak, ő felvette az ünneplő, fehér szoknyáját, fekete hárászkendővel kötötte át a derekát, és kezében a zsoltároskönyvvel kísérte a gyászolókat. Először csak a rokonokhoz járt, később egyre tágult a kör, és olykor a szomszéd faluba is elhívták helyettesíteni. Az iskolában csak úgy hívták, hogy a Fekete Teri. Pedig ő csak szeretett vigasztalni. Volt, amikor szóval, volt, amikor öleléssel, volt, amikor éneklő sírással. De ebből sajnos nem lehet megélni, mondták a szülei, így már a tíz osztály után elvégezte a szakápolóit, és a kötelező gyakorlat után rögtön az Alapítványnál helyezkedett el. Albérletre nem volt pénze, az intézményvezető megengedte neki, hogy az ügyeletesszobában berendezkedjen, amúgy sem volt sok motyója.
A hospice-házban voltak állandó lakók, és átutazók, akik csak valamilyen kezelésre jöttek, vegyesen férfiak és nők minden korosztályból. Meg gyerekek. De itt mintha a gyerekek is öreg, komoly, fáradt felnőttek lennének. Onnan lehet tudni, hogy mégsem azok, hogy sokkal türelmesebbek.
Fekete Teréz keresett valamit. A közelében akart lenni minden elmúlónak, úgy hitte, hogy egyszer valaki visszajön és elmondja. Összegyűjtötte a tekinteteket, belenézett a szemekbe, akár egy kaleidoszkópba, aztán leengedte a szemhéjfüggönyt.
Munkaidejének minden percét, vagy még többet, a másik ember töltötte ki. Most már fizikailag is tudta enyhíteni a fájdalmat, bekötött egy infúziót, megmasszírozott egy hátat, beadott egy injekciót. Fogta a haldokló kezét, vigasztalta a hozzátartozókat. Sokféle betegséget látott, de mindegyik a rák valamilyen formája volt. A halál nem hirtelen érkezett, szívroham vagy baleset nem volt jellemző az intézményben, bár ez némi ellentmondás, hiszen a halál kilencvenévesen is meglepi az embert. A test romlásának összes fokozatát ismerte a végső szennyes és véres befejezésig. Egy kivétel volt csupán a tíz év alatt, ő volt a példaképe. Tankönyvet is írhatott volna Hogyan kell távozni címmel. Mert itt is számít a stílus.
Béla bácsi rettegett középvezető volt egy áruházlánc vidéki telephelyén, sokat zihált, kikapta a karjából az infúziót, és üvöltött, hogy nem akar egy polcra kerülni a tejtermékekkel.
Özvegy Szalai Richárdné mosolyogva, kezét kecsesen nyújtva, mintha néhai dr. Szalai Richárd karján lépne táncba az ügyvédbálon.
Marika csendesen, észrevétlenül, amikor a szülei már hazamentek. Trükkös volt, mert előző nap jobban lett, mintha használna neki a kezelés, így a szülők nem fogtak gyanút és nem vitték haza. Hosszú idő óta ez az eset most megviselte. Szabadságot kért volna, ha lett volna hova mennie. Különben is várja az időpontját. Postán értesítik a vizsgálatról, hogy hány hónap múlva. Nem mondta senkinek. Akkor is fogja majd a másik ember kezét. Nem fogják tudni, hogy ki hal meg előbb.
Megjelent az Élet és Irodalom LXIX. évfolyama 13. számának Próza rovatában 2025. március 28-án.
