Véletlen találkozás során ismerkedtem meg a pszichokirurgiával és annak vásárhelyi kezdeményezőjével. dr. Komjátszegi Sándor idegsebész szakorvossal. Orvosi tanulmányait Kolozsváron kezdte, Marosvásárhelyen fejezte be – kitűnő eredménnyel doktorált, öt esztendeig dr. Haranghy László, majd Miskolczy Dezső professzor mellett volt tanársegéd.
Huszonkét esztendő óta az idegsebészeti klinika szakorvosaként dolgozik. Nyolc évvel ezelőtt a marosvásárhelyi Elmegyógyászati Klinika vezetőjének, dr. Csíky Kálmán professzornak a biztatására kezdett pszichokirurgiával foglalkozni. A pszichokirurgia – magyarul „léleksebészetnek” nevezhetnénk – az idegsebészetnek olyan ága, amely bizonyos elmebetegségek súlyos, kínzó vagy veszélyes tüneteit műtéti beavatkozással megszünteti.
Nem vagyok híve annak – kezdi magyarázatát Komjátszegi doktor –, ha tudományos kérdésekről nem szaklapban nyilatkoznak. A nagyközönség sok mindent félreérthet: vagy túlzott reményeket táplál egy-egy eljárással kapcsolatban, vagy mindazt, amit hall, magára vonatkoztatja.
Hogyan is állunk ezzel a „léleksebészettel”? E műtéti eljárással tulajdonképpen kóros lelkiállapotokat, kóros lelki működéseket igyekszünk megszüntetni. Olyan esetekben vállalunk ilyen műtéteket, amikor már minden elképzelhető gyógyszer eredménytelen, és konzílium is javaljja. Tapasztalati úton eljutottunk oda, hogy bizonyos agyi pályák átmetszése – tulajdonképpen erről van szó – olyan kóros összeköttetéseket szakít meg, melyek azelőtt bizonyos lelki zavarokat, például búskomorságot, nyugtalanságot, támadókészséget – tartottak fenn.
Anélkül, hogy szakmai magyarázatba bonyolódnék, előre kell bocsátanom; a módszer maga nem új, 1936 óta végeznek ilyen műtéteket. A kiindulópont az volt, hogy olyan balesetek után, ahol mindkét homloklebeny zúzódott, vagy ezen a területen például az agydaganat miatt nagyobb agyállományt kellett eltávolítani, az azelőtt nyomott hangulatú, gátolt viselkedésű beteg, adott esetben teljesen megváltozott: vidám, gátlásoktól mentes, az élet nehézségeivel vagy bajaival kevésbé törődő egyéniséggé alakult. Érdemes megemlíteni, hogy ennek a fordítottja ritkán és csupán átmenetileg következett be.
Hogyan folyik le a műtét?
Röviden és nagyon tömören fogalmazva: a homloklebeny megfelelő helyén három-három furatlyukkal visszahelyezhető csontlebenyt készítünk, majd 6-7 centiméter mélységbe behatolunk az agyvelő fehérállományába, ezáltal a kéreg alatti összeköttetéseket a kívánt területen megszakítjuk.
A szelektív műtét óriási előnye, hogy beavatkozáskor a tudattartalmat, az értelmet, tehát a megszerzett tudást nem érinti, nem befolyásoljuk az emlékezetet, sőt azzal, hogy megszüntetünk gátlásokat, aktívabbá válik a személyiség, kikapcsoljuk a szorongásokat, a búskomorságot. Persze, ismétlem, nem mindig kell műteni. Ott vannak a kitűnő gyógyszerek és az elektrosokk. Sajnos azonban ezek használata után fennáll a visszaesés lehetősége, míg a leukotomia (a fehérállomány átmetszése) után alig van visszaesés, mert az agyi pályák nem regenerálódnak.
Pszichokirurgiai beavatkozás különösen háromféle kórképben javallt. Leggyakrabban a búskomorság, a szorongással párosult kényszer-neurózis esetében. Másodszor agresszív nyugtalansági állapotban, amikor a beteg bizonyos belső hangokra figyelve, vagy kínzó hallucinációkra hallgatva agresszívvé válik. Harmadszor: a pályákat átmetszve és kikapcsolva megszűnnek a különösen erős fájdalmak.
Hogy mit érez az ember, illetve az orvos műtét közben?
Ilyenkor valahogy minden egyéb kikapcsolódik az ember életéből. Amikor bemosakodva belépünk a műtőbe, itt már külön világban élünk. Nyilván bizonyos fokú aggodalom bennünk is van. De korántsem olyan, mint ez regényekben olvasható, filmekben vagy színpadon látható. Ha minden tőled telhetőt megtettél, ha tudásod javát nyújtod, akkor a műtétnek sikerülnie kell! Persze, egy ilyen három-négy órás agyműtét közben vannak apróbb bosszúságok is; nem jó a műszer, szakad a szál, amivel varrunk… apróságok.
Utána az ember elsősorban fáradtságot, megkönnyebbülést érez; aggodalmat a betegért, akit már ki is toltak a műtőből. Es itt lép föl egy kis szorongás az ismeretlentől. (Ez természetesen attól is függ, milyen központok közelében jár az ember.)
Utazások? Tanulmányutak?
Első pszichokirurgiai műtéteimet (homloklebenyi szelektív leukotomiát) egy szaklap leírása alapján végeztem, s az eredmény depressziós esetekben igen jó, két-három más kórképben is biztató volt. Ez bátorított fel arra, hogy a kérdést tanulmányozzam, és ösztöndíjat kérjek Párizsba, Le Beau professzorhoz, aki a kérdés egyik legismertebb szakértője. Ezt meg is kaptam, és 1972 októberétől három hónapig a párizsi Salpetrière-ben, a Le Beau vezette idegsebészeti klinikán dolgoztam, ahol különböző műtéti eljárásokat és azok eredményeit volt alkalmam látni. Meg kell említenem, hogy negyven évvel ezelőtt a Salpetrière idegkórtani osztálya a hazai orvostudomány olyan nagy alakjait látta falai között – több-kevesebb ideig –, mint Marinescu, Niculescu, Parhon, Bagdazar és Miskolczy professzorok.
Mindannyian meglátogatták az akkoriban megnyílt idegsebészeti klinikát is, ahova – mint mondottam – negyven évvel később, eljutottam én is.
Lehet-e szebb feladata egy orvosnak, mint az, hogy a nagy elődök példáját követve, szerény képességeivel és a rendelkezésére álló eszközökkel igyekszik szakmájának előrehaladását és a köz javát szolgálni. Egyszóval – gyógyítani?!
Megjelent A Hét V. évfolyama 27. számában, 1974. július 5-én.