Darabja tíz lej volt, így jó vásárt csináltam, hisz a Kolozsvári Állami Magyar Színház egyéb trash-élményei rendszerint ötven lejtől kezdődnek. Sikeres befektetésem tálcán kínálná az alkalmat, hogy – az irónia-vonatra felkapaszkodva – arról a bennem élő fantáziaképről beszéljek, mely a színházat több mint harminc éve igazgató, az Európai Színházi Uniót pedig harmadik ciklusa óta elnöklő Tompa Gábort ábrázolja, amint egy zaklatott éjszakán, az internet sötét bugyraiba alámerülve szörföl a különböző „leleplező” anyagok és „eltitkolt tudások” között, lázasan küldözgetve a nagy összefüggésekre rámutató linkeket barátoknak, beosztottaknak és ki mindenki másnak.
Szóval látható, adná magát a helyzet, hogy ironizáljak, de itt és most többet nem fogok. Annál sokkal tragikusabb az a probléma(jég)hegy, melynek Drábik János és Patrubány Miklós meghívása csak a kivilágló csúcsa, s amely elsüllyesztette a KÁMSZ hajóját – kapitányával együtt. Ha meg akarjuk érteni, hogy mi történik a KÁMSZ-ban, az említett probléma(jég)hegy csúcsától indulva kell a mélybe ereszkednünk. Vigyázz, kész, mély levegőt, süllyedünk!
Nem példa nélküli, hogy a világban végbemenő, bonyolult folyamatokat sajátos módon értelmezni próbálók színházi keretek között nyernek bemutatkozási lehetőséget. A budapesti Új Színházban például a Drábik-színvonalú Bogár Lászlónak volt – Dörner Györggyel és a Hungaro együttessel kiegészült – zenés közgazdasági estje, s ennek ismeretében csak remélni lehet, hogy a kolozsváriakra váró beszélgetés, ha már elkerülhetetlen, legalább megmarad a szokványos keretek között.
Az azonban mindenképp dicséretet érdemel, ha egy színházi alkotó, mi több, egy kiemelt figyelemnek örvendő kulturális intézmény vezetője arra törekszik, hogy a rendelkezésére álló erőforrásokat a világ megértésének és megértetésének szolgálatába állítsa. Mi más lenne a kortárs színház feladata, ha nem az, hogy értelmezze önmaga kortárs – és egyre inkább megismerhetetlennek vélt – környezetét.
Ám e folyamatban az alkotó és igazgató felelőssége hatványozott. Tompa Gábor pedig vagy nincs tisztában ezzel a felelősséggel, és így vétett komoly hibát Drábik meghívásával, vagy most hall róla először, akkor viszont jó eséllyel alkalmatlan tisztsége betöltésére.
Drábik János ugyanis, ha tetszik ez Tompa Gábornak, ha nem, az összeesküvés-elméletek felkent pápája. A Transtelex cikkére adott, a KÁMSZ Facebook-oldalán megjelentetett válaszában a színházigazgató hiányolja a tényszerű bizonyítékokat erre vonatkozóan, noha épp a Transtelex cikke az, mely ismerteti Drábik zavaros elméleteit. Az ezekkel kapcsolatos kritikákat Tompa Gábor mintha meg se hallaná, neki további bizonyítékok kellenek arra vonatkozóan, hogy a jogi végzettséggel rendelkező, ám történészi és világértelmező szerepkörben mutatkozó Drábik megszólalásai hemzsegnek a konteóktól. Az a Tompa Gábor, aki előszeretettel (már-már görcsösen) hivatkozik megszólalásai során szakmai elismeréseire, megfeledkezik arról (vagy nem tud róla?), hogy Drábik Jánost épp a történészi (hogy mást itt most ne is említsünk) szakma utasítja el egyként, mi több, annak egyik jegyzett képviselője – Ablonczy Balázs – hosszabb anyagban is reagált a konteódoktor egyik-másik kijelentésére.
Nehéz helyzetbe hozza az embert Tompa Gábor, amikor tényszerű bizonyítékokat követel arra vonatkozóan, hogy Drábik János az összeesküvés-elméletek egyik fő forrása. (Arról nem is beszélve, hogy mindeközben saját magát milyen vállalhatatlanul kínos helyzetbe sodorja a direktor, de ezért talán aggódjon – bár tenné! – ő maga.) Tényszerű bizonyítéknak ugyanis ott van bármelyik Drábik-féle sufnivideó. Ha ezeket látva bárkiben felmerül a gyanú, hogy a világ – a maga összetettségében és tragikus válsághelyzetei közepette – mégsem egy szabadkőműves-zsidó-bilderbergiánus háttérhatalom ármánykodása miatt tart ott, ahol, nos, az minden elismerést megérdemel, ha veszi az időt, erőt és fáradtságot, hogy pontról pontra cáfolja az elhangzó sületlenségeket.
Tompa Gábor jól érzi, hogy széles tömegek szomjazzák a válaszokat a joggal felmerülő és a világ bonyolult folyamatait érintő kérdésekre. De Tompa Gábor nem is követhetne el nagyobb hibát annál, mint hogy olyanoknak biztosít megjelenési lehetőséget, akik néhány egyszerű válasszal és vélt háttérhatalmi ügyködéssel képesek leírni a világ dolgait.
Tompa Gábor nem szakértőket, történészeket, szociológusokat, filozófusokat, víruskutatókat hív meg, hanem a mindenhez is értő, Mi Hazánk-tag Drábik Jánost, valamint azt a Patrubány Miklóst, aki néhány nappal ezelőtt még az előbb említett párt március 15-i ünnepségén beszélt a világhatalomra törő Egészségügyi Világszervezetről (WHO), valamint arról, hogy egy „olyan világ készül ránk köszönni, ahol törvényt készülnek elfogadni arról, hogy lehet gyermeket csinálni asszony nélkül.”
A KÁMSZ – szokás mondani – az erdélyi magyar és a romániai színházi élet egyik kiemelkedő intézménye. Megkülönböztetett pozíciója pedig – minisztériumi fenntartású lévén – nemcsak kiemelt költségvetésbéli lehetőségeiből ered, hanem döntően köszönhető annak a művészi munkának is, melyet Tompa Gábor a rendszerváltást megelőzően és azt követően elvégzett. Biztos vagyok benne, hogy színházunk igazgatóját a legkevésbé sem érdekli a róla alkotott véleményem (miként bármilyen más kritikával szemben is rendre immunisnak mutatkozik), én mégis fontosnak tartom leszögezni: Tompa Gábort megkerülhetetlen alkotónak gondolom, akinek elévülhetetlen érdemei vannak színházi formanyelvünk megreformálásában, aki jónéhány színháztörténeti jelentőségű előadást jegyzett, s akinek a legnehezebb időszakban sikerült európai színvonalú társulatot verbuválnia, a kolozsvári magyar színjátszást pedig nemcsak megőrizte, hanem feltette a világszínházi térképre. Mindezek fényében csak még tragikusabb mindaz, ami az elmúlt években a KÁMSZ falai között történik.
A legutóbbi időkben még csak az egymást követő kolozsvári Tompa-rendezések szolgálatattak kínos pillanatokat nézőinek, de íme, mára elérkeztünk arra a pontra, amikor a járulékos programok (a színházi beszélgetések) is egyre cikibbé válnak. Aki látta a Hamletet vagy a Prométheuszt, az a kétségbeesett rendezői ötlettelenség mintázatait fedezhette fel. Egy egyszer volt nagy alkotó abbéli, fáradtságában is görcsös szándékát érezhettük, hogy valami nagyon progresszívet, fiatalost, valami nagyon kritikait fogalmazzon meg a jelenről, melyben létezni kényszerül.
Ám ezekből sem köszönt vissza egyéb, mint a Drábik-meghívásból: Tompa Gábor, úgy tűnik, feláldozta művészetét az ideológiai árnyékbox oltárán, a küzdelemben pedig alulmaradt. Előadásaiban rendre kardot ránt az úgynevezett Covid-diktatúra vagy épp a média ellen (a Hamletben az öreg királyt álmában beoltják, ebbe hal bele, a Prométheuszban pedig a lehető legolcsóbb és legleegyszerűsítőbb módon igyekszik állítást megfogalmazni – egyebek mellett – a média egyébként joggal kritizálható tevékenységéről). Arról nem is beszélve, hogy az igazgatása alatt bemutatott egyéb előadások (például a Tamási-örökséget ezerszer is megcsúfoló Ősvigasztalás, vagy a nyíltan oltásellenes Állatfarm) milyen súlyos színvonalbéli mélyrepülésről tanúskodnak.
Tompa Gábor eddig csak előadásaiban és nyilatkozataiban harcolt – korábbi önmagához képest alacsony színvonalon – az általa károsnak vélt jelenségek ellen. Drábikék meghívása azonban fordulópont, mely azt is jelzi, hogy a kolozsvári direktor – kétségbeesésében talán – rossz társaságba keveredett.
Mélyen hiszem, hogy égető szükség van a globális kapitalizmus, a járványkezelés, a gender-kérdések, a woke, a média szereptévesztésének vagy épp az eltörlés-kultúra csontig ható kritikájára. A szekértáborok és ideológiai lövészárkok századában kellenek leginkább az olyan terek, amelyek vállalják, hogy fórumai lesznek a nyílt, őszinte és szakmai vitának. De amikor mindezt Drábik Jánossal és Patrubány Miklóssal kell elképzelni, akkor megáll az ész és körbenéz.
Félek, hogy Tompa Gábor nem érti: nem a különböző globális kérdések megvitatásával van a baj, hanem a meghívott személyek hitelesség-deficitjével, no meg azzal, hogy épp az ő szerepeltetésükkel válik lehetetlenné a valódi vita, hisz mindazok, akik eddig még valamit is adtak az igényes, elmélyült, közös és kritikai gondolkodásra, a Drábik-meghívás hírére nagy ívben kerülik majd el a KÁMSZ épületét, pontosan tudva, hogy ott már semmi jóra nem számíthatnak. (Arról nem is beszélve, hogy mindez milyen ostoba és káros kontextusba helyezi a mindezek ellenére is meglévő, értékes produkciókat és fiatal alkotókat, hogy a teljesség igénye nélkül csak az Ifjú barbárokra vagy épp a Rómeó és Júliára gondoljak.)
Hogy Tompa Gábor miben hisz, miket olvas és milyen videókat néz, az a saját és szűkebb környezetének a problémája. Hogy magánemberként – ha van ilyen – jónak látja a román szélsőjobb által is támogatott, járványkorlátozások elleni tüntetéseken való részvételt egy olyan időszakban, amikor ezrek halnak meg lélegeztetőgépekre kötve, hát tegye. Igazgatóként ugyanakkor felelőssége van abban, hogy milyen véleményeknek enged nyílt teret. A szabad művészi önkifejezés lehetősége megengedi, hogy összeesküvés-elméleteinek hangot adjon előadásaiban.
Minket, nézőket, ugyanez a szabadság jogosít fel arra, hogy rámutassunk: az igazgató úr lemondott a világ fáradtságos, mély és összetett elemzésének igényéről, katonás léptekkel vonul ki a komolyan vehetők sorából, és sajnos – minden jel szerint – beszippantották a konteók. Az már csak a helyzet bája, hogy mindeközben olyan szerepben tetszeleg, mintha a – progresszivitás jegyében – egy valódi vitának igyekezne házigazdája lenni. (Kíváncsi vagyok, miféle vita kerekedik majd ki Drábik és Patrubány megszólalásából.)
Tompa Gábor jó ideje hadban áll a világgal és úgy tűnik, elvesztette a valóságérzékelés képességét. Magánszemélyként ez a saját tragédiája lenne, egy fontos közintézmény vezetőjeként azonban közérdeklődésre tart számot, mi több, rámutat saját felelősségünkre is.
Felelősek vagyunk, mert elmulasztjuk ráirányítani a közvélemény figyelmét arra a szellemi és színvonalbeli mélyrepülésre, melynek a szebb időket megélt kolozsvári magyar színház az elszenvedője, s igazgatója az egyik legfőbb okozója.
Felelősek vagyunk azért is, mert nem ellenpontozzuk a KÁMSZ saját magáról sugárzott sikerpropagandáját, mely ciklusról-ciklusra (immár évtizedek óta) megágyaz az igazgatói újra-kinevezéseknek, s nem találjuk meg a megszólalás módozatait, melyekkel jelezni lehetne, hogy az ilyen-olyan – gyakran baráti körökön belül maradó, máskor pedig ténylegesen megérdemelt – díjazások ellenére valami mégis hibádzik a színház művészi programját és teljesítményét illetően.
Felelősek vagyunk, mert hagyjuk, hogy Tompa Gábor azt a látszatot keltse, saját személye és világról alkotott véleménye, valamint az általa vezetett intézmény és annak teljes munkaközössége ugyanaz és megegyező („…a színház igazgatójaként fenntartom magunknak, a színház közösségének azt a jogot, hogy magunk válasszuk ki a meghívottakat…” – idézet innen), noha biztos vagyok benne, hogy házon belül sem osztja mindenki Tompa Gábor világról alkotott fantáziáit.
Felelősek vagyunk végezetül azért, mert kimondatlanul is érinthetetlennek gondolunk hatalmi pozíciókat és struktúrákat, mert bátortalanul elkerüljük a nyilvános vitát az erdélyi magyar intézményrendszerek működését illetően, mindez pedig oda vezet, hogy most – meggyőződésem szerint – széles tömegekben kelt megütközést a KÁMSZ áprilisi programkínálata.
Hogy mire számítok?
Érkezni látom a „színházellenes” jelzőt, melyet a KÁMSZ-szal kritikus hangok megbélyegzésére használ a teátrum vezetője. Bizonyára szenzációhajhász, botránykeltő, „mainstream” és háttérhatalmi véleménydiktátor is leszek.
De számítok arra is, hogy lesznek még páran, akik hozzám hasonlóan úgy gondolják, a KÁMSZ meghirdetett beszélgetése vállalhatatlan. Abban bízom, hogy más is hangot ad véleményének, és vagyunk még néhányan, remélhetőleg a többség, amely úgy tekinti szívügyének a Kolozsvári Állami Magyar Színházat – és Erdély bármely más, kulturális intézményét –, hogy rászánja az időt kritikái megfogalmazására.
Ha nem így teszünk, megérdemeljük, hogy egy végtelenített Drábik-előadás nézői legyünk – államilag támogatott, nyomott áron.
A szerző Kolozsváron élő dramaturg.
