Quasimodo megfizethetetlen
Milánó, 1972 szeptember végén
Jártam már Milánóban, ismerem az állomás értelmetlenül nagy csarnokait, és nem kell már szegény Quasimodo felemelt ujja sem, hogy észrevegyem a Pirelli-felhőkarcolót. Torinóhoz képest áttekinthetetlenül zűrzavaros a város, és főként este, mikor taxival a szállásomra igyekszem. Azért jöttem ide két napra, hogy megszerezzek egy könyvet. Az első délután csak félsikert hozott: annyit tudtam meg, hogya könyv csakugyan piacon volt, és a kiadó nevét is sikerült megállapítanom. De három órát gyalogoltam ezért a kis eredményért! A másnapi haditerven törtem a fejemet, amikor arra ébredtem gondolataimból, hogy a kocsi áll, a vezető meg szitkozódik. Mi történt? Kinézek az utcára, hát beláthatatlan autótorlasz van előttünk, nem látni a végét. „A filmbemutató.” – mondja a sofőr. Aztán valahogy túlvagyunk rajta, de nemsokára ismét áradatba ütközünk. „A filmbemutató!” – mondja a vezető. Miféle bemutató? „Az a mafia-film…” (Istenem, leírtam ezeket a szavakat, s már látom, hogy otthon újra disputa lesz a „mafia” miatt, nemcsak a korrektúra-teremben, hanem az olvasók körében is; könyörgöm, hagyják meg egy f-fel, amikor az olasz mafiáról van szó! Maffiát akkor írhatunk, ha általában beszélünk egy bűnszövetkezetről.) Tehát egy olasz-amerikai filmet mutattak be (Marion Brandóval a főszerepben), amely Mario Puzo regényéből, a The Godfatherből készült.
Nemrég jelent meg az olasz fordítása – mert Puzo angolul ír –, sokat olvastam róla, és mondhatom, a nagy reklámnak engedtem, amikor két estére a kezembe vettem Torinóban. A filmet még nagyobb csinnadratta előzte meg, Párizsban is hallottam róla, hát most itt van. A könyvnek legfeljebb dokumentum-, illetve pletykaértéke van, alig valamivel jobb egy kriminél; a sokféle izgalmas szál ellenére tulajdonképpen untam a 450 oldalt.
Ezek után a film nem érdekelt, nem láttam. De másnap reggel azt olvastam az újságban, hogy – három moziban – 8500 ember nézte meg, és az első napi bevétel meghaladta a 16 millió lírát (közel 30 ezer dollárt). A kritikusok fanyalogtak… Ám a reklám azóta is tart, a filmpiac egyik eseménye A gyámapa – ha ugyan jól fordítom a címet, amely egy nagy mafiavezér „családias” nevére utal.
De meg kell mondanom, hogy a taxi a Scala előtt is elakadt, itt is hosszú ideig várnunk kellett. A Scala már megnyitotta kapuit (nem úgy, mint a színházak), egyelőre csupa balettel. Nem kértem rá a rokon fiút, aki vendégül látott, de este, amikor végre hazakerültem, azzal fogadott, hogy megpróbált másnapra jegyet keríteni a Scalá-ba. „Lehetetlen, hetekkel előbb résen kell lenni…” (Azt nem mondhattam el neki, mert már nem találkoztunk, hogy másnap délben, amikor a Scala előtt bámészkodtam, egy jól öltözött, szürke ruhás úr hozzám lépett és a fülembe súgta: Biglietti? Az árat, amit kért, nem fizethettem meg, de a termet mégis láttam, mert – kellemes meglepetésemre – a Scala-múzeum belépti díjában benne foglaltatik egy rövid látogatás a teremben is; így hát láthattam a híres hat sorpáholyt, maga a múzeum kevéssé volt érdekes.)
Reggel korán keltem, az üzletek még nem voltak nyitva. Felhasználtam az időt, és megnéztem a Sforza-kastélyt, majd a Dómot – amelyet sűrű állványzat takar, a külseje csak részben látható – és a Galériát. Építik a metrót, sok utca le van zárva; és a Dóm környékéről kitiltották az autókat, ami szívet-lelket nyugtató, csöndes szigetté változtatta a teret. Itt egy pillanatra megpihentem, mielőtt újra nekivágtam volna a könyvvadászatnak.
Egy Quasimodóról szóló könyvet kerestem. Címe: Egy asszony és Quasimodo, szerzője pedig Curzia Ferrari újságírónő, aki jól ismerte a költőt, talán utolsó szerelme volt. Megmondom őszintén, hogy az a nyilatkozat, amelyet tavaly olvastam tőle a készülő könyvről, kissé az ízléstelenség határát súrolta, mégis felkeltette az érdeklődésemet, mert kevés vallomás jelent meg ennek a furcsa, szertelen és zseniális embernek a közeli egyéniségéről.
A Galériában kezdtem el újra a keresést. Mintha rám mosolygott volna a szerencse… Az első könyvesboltban a kiszolgáló levett a polcról egy hatalmas, bekötött könyvet, és elém tette. Előbb az árát néztem meg, és csaknem elájultam: 28 000 líra! (A hálófülkés hajójegy Genovától Cagliariig, amely már azsebemben volt, 12 000 lírába kerül)… Azután jobban megnéztem a könyvet, és láttam, hogy a költő szerelmes leveleit tartalmazza, díszkiadásban. Persze fájó szívvel adtam vissza; és arra gondoltam, hogy ki veszi – ki veheti – meg ezt egyáltalán?… És továbbmentem, üzletről üzletre jártam, egyre lankadó reménnyel. Már délfelé járt az idő, amikor az egyik könyvkereskedő megszánt; leültetett és kézbe vette a telefont. (Azt előre megmondtam neki, hogyaz írónőt és a kiadót hiába kerestem a telefonkönyvben.) Hosszasan telefonált ide-oda, és végre kisütötte, hogy az ismeretlen kis kiadócég közvetlenül a könyv megjelenése után csődbe jutott, a készletét pedig makulatúrának adták el. No, de hol a makulatúra? Újabb telefonok, semmi eredmény. Végül ki akart küldeni egy külvárosba, valami raktárba… De nekem délután már vissza kellett utaznom Torinóba, nem mehettem ki az isten háta mögé. A kereskedő vállat vont.
Ebben maradtunk.
Zárás előtt még visszamentem a Galériába, hogy még egyszer megnézzem a szerelmes leveleket, csak úgy messziről (mert restelltem újra levétetni…). Néztem a költő kezeírását, hallgattam a Galéria nyüzsgését. Csak ezt az emléket vihetem haza… És még egyet. Valahányszor bementem egy üzletbe és megmondtam a keresett könyv címét, az eladó mindig rámmeredt: Egy asszony és… kicsoda?…
Kérek egy pohár Kutyaembert !
1972 október elején.
Meg sem melegedett a talpam alatt az olasz föld, és újra Franciaországban találtam magam egy tizenkét kilométeres hajóút után: mert mindössze ekkora távolság választja el Szardíniát Korzikától, ahová a családi kirándulás szeszélye vetett. Egy szerény kis hajó, a Bonifacio biztosítja a – gyenge – közlekedést a két sziget között, s méreteihez sehogysem illik a harsogó reklám, amely azt bizonygatja a Bonifacióról, hogy „hídként” köti össze Szardínia és Korzika partjait. Az olasz sziget legészakibb csücskéről, egy Santa Teresa di Gallura nevű kisváros pirinyó kikötőjéből indul útnak, és ötven perc után a francia parton, Korzika legdélibb városában, Bonifacióban köt ki, s közben átszeli a Bocche di Bonifaciót, azaz a sziklásan fogazott, veszélyes tengerszorost. Tehát csupa Bonifacio ez a vidék, a különbség csak annyi, hogy ezen a parton olaszosan, a túlsó oldalon pedig franciásan (Bonifaszjó) ejtik. Micsoda egy város ez a francia Bonifacio! Egy kiugró sziklaperemre épült, jó magasan a tenger fölött, a legszélsőbb házak ablakaiból egy óriási salto mortaléval a sötétkéken örvénylő vízbe vethetné magát az elszánt ember.
A kikötő a sziklaperem mögött, a jól védett öbölben van, s közvetlenül fölötte a régi, még pisai eredetű erődítmény dölyföl; közepéből kiemelkedik az Idegenlégió kaszárnyája. Korzika az utolsó „támaszpontja” a történelemből kihullott Légiónak, Algéria elvesztése után ide telepítette a francia kormány, emlékestül-szobrostul.
Kiszállás után egy rakparti bárban négy légionárius szomszédságában ittam meg az első kávét. Fehér „kepit”, sivatagszínű egyenruhát viseltek, és szótlanul, mogorva arccal iddogálták a sörüket vagy a konyakjukat. Később, fent a vár előtt, láttam őket díszruhában is, az őrségváltás idején; piros vállrojt, színes öv ékesíti a mundért. De egyéb érdekességet nem kínál Bonifacio, és újdonságot sem, mert a város vigasztalanul kopott, építkezésnek alig-alig van nyoma a környéken, és egy kilométerrel a városon túl már kezdődik a „maquis” uralma.
Ez volt Korzikában az élmény, a fantasztikus maquis, hozzá a sötétzöld bozótrengetegből kiemelkedő sziklavilág.
A célom az lett volna, hogy megnézzem Ajacciót, amelyet Korziká ban „Cité impériale”-nak neveznek még most is, de csakhamar kiderült, hogy a 130 kilométeres autózáshoz legalább egy egész nap kellett volna s nem egy délután. Alig indultunk el Santéne felé – 54 kilométerre fekszik Bonifaciótól, már a sziget belsejében –, és a sebességet máris erősen le kellett csökkentenünk, olyan kanyargós, keskeny, veszélyes út bujkált a maquis-ban. A vezető izzadt, s káromkodott, mert sem mit sem láthatott a tájból; annál jobb dolgom volt nekem: a lassan kapaszkodó kocsiból mindent nagyszerűen szemügyre vehettem.
Bizony nem gondoltam volna, hogy ilyen vad és ilyen fenséges a maquis; nem gondoltam volna, hogy a természet ilyen bámulatos formákat alakíthat ki sziklából-kőből; nem gondoltam volna, hogy ilyen rossz utak is lehetnek Franciaországban, és nem gondoltam volna, hogy Európa egyik legnagyobb országában ennyi elmaradottságot is találhatok.
Nehéz szavakkal leírni, hogy mit érez az ember a maquis kellős közepén. Igen, persze hogy szép; második tengerként folytatódik a part fölött, óriási hullámokat vet, máskor simán elnyugszik. De egy idő után nyomasztó; a szemlélő fellázad magában a természet oktalan uralma ellen, és ujjongva köszönti a ritkán kitáruló szőlősöket, a még ritkább tanyákat. A vidék fölött toronymagasan őrködik két különös alakú sziklahegy, előbb a l’Uomo di Cagna (Kutyaember), majd a Lion, az Oroszlán; és a környéken terem a híres korzikai vörösbor, amelynek édeskeserű zamatát, színét és erejét jócskán megcsodáltam aznap este. Nevét az említett hegytől nyerte, tehát úgy kell kérni, hogy „egy liter Kutyaembert”.
Mindössze egyszer láttam friss irtást, ahol kitépték a maquis-t, hogy szőlőt telepítsenek a helyébe. Porhanyós, jó föld maradt utána, csak úgy kiált a gazda keze után.
És a dombperemeken a sziklaszobrok. Nem, nem túlzok, valóságos szobrok, szinte nehéz elhinni róluk, hogy nem emberi kéztől születtek. De a legnyomósabb érv az, hogy ilyen tömegtermelést sok ezer szobrász-szövetkezet sem érhetne el. Amikor időnként megpihentünk, közelebbről is szemügyre vettem néhány „alkotást”. Azt hiszem, két-három nap alatt olyan anyagot válogathattam volna össze, amelyből egy csodálatos kiállítást lehetne összehozni, és nem Henry Moore árnyékában, hanem egy „új iskola” jegyében. A benzinkútnál két szobrot választottam ki, mint kész remekművet, egy szomorú, esett férfit és egy dühös teknősbékát. Elképzeltem őket egy olyan parkban, mint amilyen a párizsi Rodin-múzeumot egészíti ki; szavamra, bőven akadna bámulójuk.
Az egyik kávéscsárdában szóba ereszkedtem néhány korzikaival. Franciául kezdtük, aztán megkértem őket, hogy beszéljenek hozzám korzikai nyelven. És elég jól megértettem a beszédüket, mert a korzikai nyelv nagyon hasonlít az olaszhoz (toszkánhoz), általános szövetében és a szókincsében is, de sokkal több benne az u (az olasz o helyett), néha már-már a románra is emlékeztet. Mégis, például Jean Albertini korzikai grammatikája (Monaco, 1972) arra az alapelvre épül, hogy a „Corsu” önálló nyelv, s mint ilyen, méltó helyét követeli a többi nyelv között. Még több hasonló korzikai kiadványt láttam, s van egy Korzikai Tanulmányi Központ – egy szerényebb Akadémia – is, de korzikai nyelvű újság vagy színház nincsen. Hogy mikor lesz?
Azt mondják azok a korzikaiak, akikkel beszéltem, hogy egyszer biztosan, mert harcolnak a nyelvükért. Végre meg érkeztünk Sarténe-be, egy hegyi kisvárosba, amely fölött mintha évtizedek óta megállott volna az idő. Régi belvárosa meg egyenesen ijesztő, annyira sötét, ócska és kopott. De mindjárt a város bejáratánál áll egy új szálloda, amely azzal a reménnyel kecsegtette a társaságomat, hogy egy nyugodalmas éjszakát tölthetünk el itt. Kiderült, hogy minden szoba foglalt, mert Ajaccióból egy kongresszusi társaságot vártak. A jövőre nézve jó jelnek mutatkozott, hogy ez a kongresszus éppen a korzikai úthálózatot vizsgálta felül!
De nekünk tovább kellett hajtanunk, le a tengerpart felé, egy Propriano nevű üdülőhelyig, hogy ott töltsük az éjszakát. Szép, intim kis öböl partján terül el, talán 4000 lakosa lehet. Sokkal gondozottabb, mint Sarténe, de lerí róla, hogy yacht-életre van berendezkedve. Aránylag kevés szállodát láttam, viszont a kikötővel szemben egymás mellett sorakoznak a bárok, étterm ek, lokálok. A látogatók a hajójukon laknak, csak étkezni és szórakozni szállnak ki.
Kiválasztottuk a Hotel du Louvre elég kopott cégérét (ugyancsak a fősétányon), de a név miatt kissé megilletődve kopogtunk be: vajon mennyibe kerül? Nos, nem volt nagyon drága! Mert kiderült, hogy ócska, idejétmúlta szálloda, amolyan 1910-es berendezésű, tele megsárgult Napóleon-képpel. Az éjszaka elég jól eltelt volna, ha szemben, egy angol hajón nem folyt volna késő hajnalig óriási ricsajozás.
Reggel egy tengerész megmagyarázta, hogy ezután következik az út nehezebb és sokkal rosszabb része…
S mivel lemondtam – ilyenformán – Ajaccioról, szánakozva nézett rám: „Pedig látni kell a fővárost!” Igaza lehetett, de azért nem volt rossz lassan és nyugodtan visszahajtani Bonifacióig. Sütött a nap, és a maquis zöldje csodálatos változáson ment át délig: a felszíne szivárványosan bomlott. A természet turisztikai demonstrációja volt ez, hogy igazolja az Ile de Beauté elnevezést! Ha lett volna kalapom, megemeltem volna előtte. De nem volt, így csak azt ígérhettem Korzikának, hogy nem felejtem el.
Megjelent A Hét III. évfolyama 42. számában, 1972. október 20-án.
