Az este egy könyvesboltban keresgéltem ezt-azt, és Georges Brassens dalos- (vagy verses-?) kötete akadt a kezembe Amint kinyitottam, mindjárt szemembe ötlöttek a Porte des Lilas dalai. Olvasni kezdtem: „Quand je vais chez la fleuriste / Je n’achet’ que des lilas…” Hazafelé a metróban egy újságlap szélén próbáltam fordítgatni a verset: „Ha virágboltba térek, s csak liliomot veszek…” Sokkal többre nem futotta az időmből, annál is inkább, mert ellenállhatatlanul vonzott a kötet, és inkább olvastam, mint fordítottam. A fordításom hevenyészett, de a véleményem nem: verseskötetet forgattam, nem daloskönyvet. Olyan ez a gitározó-daloló-filmező költő, mint egy újkori Villon! Nem is csodálkozom, hogy az egyik hősnője Margot, csak éppen nem utcalány, hanem egy naiv
falusi fruska, aki elég furcsa bonyodalmak után férjhez megy.
No, ez a memento, annyira hatott rám, hogy ma reggel félretettem minden intézni valómat, és egyenesen kimetróztam a Porte des Lilas-hoz. Tévedés ne essék, nincs itt semmiféle kapu. Ez a Porte (mint másutt is Párizsban) a város bejáratát jelenti, amolyan utcatorkolat tehát. A Porte des Lilas is csak egy kis tér, amelytől a hosszú, rettenetesen hosszú Rue de Belleville vezet a belváros felé, a külső oldalán pedig már a párizsi „ceinture“, az autó-„öv“ húzódik. Itt már jó magas a párizsi „tányér”: a tér éppen a domb peremén fekszik. A metróból két hosszú mozgólépcső viszi ki az utast a napfényre, azazhogy a szeptemberi esőbe, amely napok óta szitál.
De amikor felértem és szétnéztem a környéken, csaknem kiáltás szakadt ki belőlem: az utolsó pillanatban érkeztem… Még jó, hogy elszántam magam erre a kirándulásra, mert a Porte des Lilas halálra van ítélve. Bontják a
régi házakat, irgalmatlan tempóban bontják őket, és sok helyütt már állnak a blokkpaloták.
Aki egy-két év múlva jut el ide, annyit sem láthat már a régi külvárosból, amennyit én láttam belőle ma reggel. A legrémesebb a sok meztelen tűzfal. De nem is meztelenek, hanem tarkák, mert még ott virít rajtuk a sokféle tapéta-maradvány; sárga, zöld, kék, rózsaszínű kockák váltogatják egymást a vörös falakon. Költészetnek, „atmoszférának“ bizony nyoma sincs. Illetve akad még valami, de abban nincs köszönet. Bementem például az egyik, aránylag még ép, régi utcába, a Rue Pixérécourt-ba, és meghökkentve álltam meg. Ha nem tudtam volna, hogy Párizsban vagyok, 1972- ben, azt hihettem volna, hogy visszarepültem az időben vagy negyven évvel, és Kolozsvárt járok, a régi Fellegvár alján… Az egyik omladozó házacskából roncsos hajú, boszorkány-külsejű öregasszony nézett rám gyanakodva, amikor elővettem a noteszomat, hogy felírjam az utca nevét. Aztán tovább mentem, a Rue de Belleville túlsó oldalára, és itt is bebolyongtam a mellékutcákat. Igen, akad még néhány festői külsejű épület, de például a Rue Haxo (ez is frisses, mint az előbbi utca!) egyik sarkán áll egy kis ház, amelynek a földszintjén egy tágra nyitott bár hívogatja a sétálót (Café dhez Air), de benézni is elég volt, fényes nappal sem mertem volna beljebb kerülni. Mellette egy keskeny ajtó: Hotel. Felnéztem az emeletre, a „hotelszobákra”, hát az isten mentsen meg tőlük. Visszamentem a Rue de Belleville-re, hogy megigyam a kávémat. Rosszabb volt és drágább, mint a központban Azt mondja Brassens is a Porte des Lilas-ról: Liliomot nem találtam, nem nő itt már liliom…
Ez bizony úgy van, s ma meg sokkal inkább igaz. Egy dolog volt érdekes: hatalmas, régimódi asztalosműhelyeket láttam, amelyekből kihallatszott a fűrész éles hangja. Hihetetlennek tetszett mindez. Párizsban, néhány lépésnyire a metróállomástól és a Rue de Belleville fantasztikus nyüzsgésétől. Olyan ez az utca, mint egy hangyaboly. Üzlet üzlet mellett, a legváltozatosabb szagok keverednek a levegőben, az emberek meg egymást taposva közlekednek. Sétának kissé ijesztő meg fárasztó is volt, de én csak jártam a környéket, hogy valamivel gazdagodjam a Porte des Lilas dzsungeljében.
A noteszomat már rég eltettem, a kezem görcsösen szorította az aktatáskámat. Költészet, ó! Hol vagy? Aztán egyre inkább kezdtek érdekelni a kirakatok. Lassítottam, amennyire lehetett, és idejében mert észrevettem, hogy kezd leválni a cipőm sarka. Bementem egy üzletbe, és vettem egy pár nagyon olcsó cipőt, végül tehát ennyivel gazdagodtam. (Itthon azt mondták rá, hogy becsaptak, holnapra ennek is le fog válni a sarka. Meglátjuk.)
Mégis, ennek a megkevert világnak egyik szimbóluma vagy, Porte des Lilas! Adtál valamit az emberiségnek, és hátha adsz még valamit. Ki tudja, talán liliomok is fognak nyílni az új házak kertjében, És akad majd egy új Pierre Brasseur, hogy megszemélyesítse fiadat.
Párizs, szeptember közepén.
Megjelent A Hét III. évfolyama 39. számában, 1972. szeptember 29-én.
A szerkesztő megjegyzése 2022-ben
A szerző, a felejthetetlen, sokoldalú, hiperművelt drága dokor úr (a jogtudományok doktora volt) alighanem élete bakiját követte el ebben a gyors jegyzetében: liliomnak fordította a ‘lilas’-t, ami orgonát jelent. Persze, hogy valaki már a következő számban szóvá tette enyhe iróniával, Lőrincszi feltehetően bosszankodott is nagyon – de most a kérdésünk nem ez: aki leadta, az hogy nem tudott franciául? Már nem emlékszünk, ki adta le. A Nemzetközi élet rovatban jelent meg.