Annyi biztos, hogy meleg nincs. A tegnap reggel, amikor kinéztem a kergetőző felhőktől tarkabarka párizsi égre, 15 fokot mutatott a hőmérő, s az ablak előtt süvített a szél. Az utcán felöltőbe, sálba burkolt emberek jártak – a párizsiak –, közöttük vacogva szaladgáltak a farmernadrágos, blúzos turisták, akik melegebb holmi nélkül indultak el hazulról. Ám igazuk volt, mert még csak három nappal ezelőtt is Salzburgban ájuldoztak a nézők a délutáni napsütésben, miközben a harangjáték elhangzása után, a Dóm előtt megkezdődött a Jedermann, az Akárki előadása.
Én is ott szorongtam a bejáratnál, de nem mentem be, nem mehettem be, mert két órával később indult a vonatom Párizs felé, csak végignéztem az eredeti kezdést: a beöltözött színészek fogadták az érkező közönséget. A színpad éppen olyan egyszerű – néhány nagy lépcsőfok –, mint amilyent harmincöt évvel ezelőtt Kádár Imréék építettek a kolozsvári Farkas utcai református templom oldalában, az akkori és ottani Jedermannhoz. Nagy élményem volt ez az előadás a régi iskolai udvaron, amelynek minden zegét-zugát, a környező épületek minden ablakát jól ismertem. Innen, ezekből a zugokból, ezekből az ablakokból harsogtak Akárki felé a lelkiismeret kiáltásai, és ez felfokozta bennem a hatást, mintegy a mindennapi élethez kötötte, az én életemhez is. Jól emlékszem a főszereplőre, a valóban felejthetetlen nagy Forgách Sándorra. (De vajon így írta-e a nevét? Sajnos olyan ritkán beszélünk és írunk róla, hogy most zavartan tűnődöm a párizsi szobában.)
De végül is örvendtem, amikor otthagytam a melegtől izzó Dóm-teret, és az utcák árnyékos oldalát keresve a salzburgi állomás felé indultam. S másnap reggel ez az ősz itt Párizsban! Csodálkozva és reszketve néztem szét a Gare de l’Est előtt az augusztusi őszben. Jól jött a nőknek a mostani divat! Mert minden nő nadrágot visel, a hatvanéves, kövér hölgy, a karcsú diáklány, az érett asszony, nadrágot viselnek a feketék, sárgák és fehérek. Miközben sorban állok a metrójegyért, egy tarka plakáton kézzel írott szavakat fedezek fel: „Nègres et arabes en Afrique!” Zavartan és megdöbbenten, lelkemben valami spontánul feltámadó bűntudattal tekintek végig a soron: s csakugyan, több ott a néger és az arab, mint a fehér arc. Röstelkedem magamért és minden fehérért, és megkönnyebbülök, amikor nem látom már a pocsék plakátot.
De ez mintha indítás lett volna további két napomhoz. Mert ha már beszökött az ősz Párizsba – de nem nesztelenül, hanem süvítő szél kíséretében –, hová indulhattam volna, mihelyt elrendezkedtem e szállásomon? Csakis Szent Mihály útjára, a Saint Michel bulvárra. A Szajna-híd felől ballagtam fel a dombra, zajos kávéházak előtt, szédítő sokaság lármájában. Az üzletek még nyári holmit kínálnak, az árak borsosak.
Ama fák! Nem tudom, milyenek lehettek Ady idejében, de most gyönyörűek, lombosak és hatalmasak, a korán meggyűlő délutáni villanyfényben csodálatosan ragyognak. És szigetekként emelkednek ki a lármából, ember- és autóáradatból, öntudatosan őrzik az utca régi költői szépségét. Mielőtt felértem volna a Luxemburg-kerthez, jobb kézt benéztem egy utcába: a Rue de Vaugirard! Innen, a Malherbe szállodából indult el a Fekete kolostorba Kuncz Aladár.
Éppen ötvennyolc évvel ezelőtt, 1914 augusztusában.
Valahogy az állomási élmény is arra ösztökélt, hogy szakítsak a költői hangulattal és térjek inkább a Szenvedés útjára, Kuncz Aladár léptei nyomában. Borzasztóan hosszú utca ez a Vaugirard. Néztem a házakat, egyik szálloda a másik után, Malherbe nevűt nem látok. De nem erőltetem a keresést, megbámulom az Odéon színházat, ahol már pontosan ki van függesztve a következő évad előadási rendje. Csak egy rendőrt szólítok meg, de ő nem hallott erről a szállóról; ám a rendőrről eszembe jut, hogy a közelben kell lennie a Las Cases utcának, ahol a rendőrkomisszáriátus az internáltakat belajstromozta. De erről sem hallott a rendőr, csak a Las Cases utcáról tudott. Van-e ott komisszáriátus? Jelenleg nincs, csak a Jean-Bart utcában és a Ruede Grenelle-ben. Hogy 1914-ben volt-e? A rendőr csak széttárta a kezét.
De azért elmentem a Las Cases utcába, ha már ott voltam. Egy kapualjban öreg házmesterné ült és kötött, mintha falun lett volna. Megkérdeztem, hol van itt a rendőrség? Ellentmondást nem tűrő hangon jelentette ki, hogy negyven éve lakik a Las Cases utcában, de itt rendőrkomisszáriátus sohasem volt. Azt is megkérdeztem, hogy tudja-e, ki volt ez a Las Cases? Nem tudta, de a házból kijött egy szőke hölgy és fölényesen rám szólt: Napóleon egyik történésze. Megköszöntem, és továbbálltam, mert nagyon magyarázó kedvében volt.
Szakadt le a lábam, olyan fáradt voltam. Kerestem a legközelebbi metróállomást; amint betérek a szomszédos utcába, mit látok? Rue de Bourgogne! Itt lakik André Frénaud, nagy költő barátom, akit tavaly, amikor először jártam Párizsban, nem találtam otthon.
Ami most következett, inkább álomhoz hasonlított. Mert abban a pillanatban a túlsó járdán felbukkant Frénaud. Lassan, elgondolkozva ment, jó meleg szövetzakóban, nyakkendősen, ahogy ősszel öltözik az ember. Nyolc éve nem láttam: megőszült, kissé meg is hajlott a kortól. Elnéztem messziről, de nem szólítottam meg. A fáradtságtól bizonyára csak dadogtam volna. Európa egyik legnagyobb költője azután bement egy üzletbe és eltűnt a szemem elől.
Amilyen balszerencsém volt egész nap a keresésben, olyan szerencsés jelenésként hatott rám eza találkozás. Este felhívtam telefonon, és másnap újra ott voltam a Rue de Bourgogne-ban, Frénaud lakásán, káprázatos Braque-képek és régi, rusztikus francia bútorok között. Annyit elmondtam, hogy előző napon éppen erre csavarogtam. Frénaud bizony nem hallott Kuncz-ról, a Fekete kolostorról sem, pedig Gara László, aki a könyvet franciára fordította, jó barátja volt. („Mon Cher Gara” – kiáltott fel, amikor nevét említettem.) Hogyan olvashatnám el? – kérdezte, miután néhány szóval elmondtam a könyv tartalmát. De hát nem tudtam válaszolni, mert a Gallimard-féle kiadás ezelőtt harmincöt évvel jelent meg.
Este egy ismerősöm bekényszerített egy Mouche-hajóba Párizst látni. Szép volt a kivilágított Notre Dame, a Conciergerie, tündöklött Szent Lajos szigete. De a hidegtől egyszerűen megbénultam. Beszélni is alig tudtam. Ezt a levelet is azért írom, mert itthon ülök, meg vagyok hűlve, és antiszeptikus cukorkát szopogatok. Augusztus közepén!
Megjelent A Hét 3. évfolyama 36. számában, 1972. szeptember 8-án.