Elvétettem a metrót, rossz helyen szálltam ki, téves irányba fordultam, s míg az előbb még láttam az Hotel de Ville épületét, most keskeny, magas utcák labirintusában járok, valahol a Jobbparton, de egyre messzebb a célomtól, a Tuileriáktól. Aki ismeri Párizst, nagyon is érti, hogy mennyire nevetséges a helyzet. Eltévedni az Hotel de Ville környékén, néhány lépésnyire a Louvre-tól…
És mégis így kezdődött egy napom, de nem bántam meg. Olyan utcák kerültek elém bolyongás közben, mint a Rue vieille du temple, a Régi Templom utca, azután a Rue des Francs Bourgeois (mi is volna a helyes fordítása? A Szókimondó Polgárok utcája? Tisztára Molière…), a Rue des Quatre Fils, a Négy fiú utca. (Ez meg Dumas-t juttatja eszünkbe, nem?). Végül a nagy vásárcsarnokhoz, a Halles-ok idétlen, szörnyűséges épületéhez keveredtem, és innen már ismertem az utat. Szörnyűséges ez az épülethalmaz főként azért, mert félig már üres: a párizsi városi tanács halálra, azaz lebontásra ítélte. Egy része már elunt, a többiben még folyik némi mészárosélet, véres köpenyt viselő, jól megtermett legények hurcolják a levágott állatokat.
Csodálatos ellentétként most a Tuileriákban gyalogolok. Nem sétálok, hanem szaporán gyalogolok, mert a Louvre kapujánál (pontosabban: valamelyik kapujánál) egy rendőr megmondta, hogy körülbelül egy kilométert kell mennem az Orangerie épületéig, ahol a Georges de La Tour kiállítás van. Kivételesen meleg van Párizsban, levetem a kabátomat a jó kis meneteléshez. Mint rendesen, ezrével nyüzsög a fényképező-bámuló turista, egy padon nyugodtan alszik egy kopott ruhás férfi, arrébb nekihevült nyugdíjasok gurítják a kislabdát, s kommentálják izgatottan ezt a számomra gyerekes játékot. Később, az Orangerie felé, távolabb a Louvre-tól, a padok már pihenő, olvasó párizsiakkal vannak tele. Valamennyiük kezében újság. Ahogy végigmegyek előttük, egyetlen nagy címet látok: a müncheni dráma…
A kiállítás bejáratánál a jegykezelő kedvesen figyelmeztet, hogy nemsokára kezdődik a vetítettképes ismertető előadás, ha előbb meg akarnám hallgatni… Kellemesen homályos, kényelmes helyiségbe jutok, s megkezdődik a negyedórás film: Georges de La Tour, Qui étais-tu? (Ki voltál, G. L. T.?)
Mert a franciák egyik nagy, de eddig csaknem ismeretlen festőjéről van szó. Sőt, az élete még most is tele van kérdőjellel, arckép sem maradt róla. Csak annyi bizonyos, hogy 1593-ban született egy lorraine-i kisvárosban, és 1652-ben pusztult el a nagy pestisjárvány idején. De hogy közben hol járt, miért és kinek dolgozott, kitől tanult és kit tanított, hány képet festett és mit csinált velük – ezeknek a kérdéseknek a megfejtése még a kutatókra vár.
Már otthon olvastam erről a kiállításról, a La Tour-képek azonosításának legendás történetéről. (Felfedezése egy véletlennel kezdődött 1915-ben, s még folytatódik, mert például Kockázók című képét, amelyet egyik fő művének tartanak, a kiállítás megnyitása előtt alig valamivel fedezték fel egy angliai múzeumban; most került először közönség elé.) Május óta fantasztikus látogatósereg fordult meg itt, mert a La Tour-kiállítás országos, sőt nemzeti esemény; amióta Párizsban vagyok, minden ismerősöm nekem szegezte a kérdést: látta-e a La Tour gyűjteményest? Most már láttam, s valóban egy nagy festőt ismertem meg, akit nyugodtan oda lehet állítani a korabeli olaszok, spanyolok, flamandok mellé. Talán ezért is tulajdonítanak neki olyan óriási fontosságot a franciák, mert jócskán „megöregíti“ – univerzális színvonalon – a francia festészetet, amely idáig mintha kissé híján lett volna a nagy elődöknek… Az is bizonyos, hogy első pillantásra La Tour hasonlít – a témaválasztásában és általános stílusában – Caravaggióhoz (ezt a katalógus is elismeri), sőt néha zavarbaejtően hasonlít, de azután a részletek úgy dominálnak, olyan meglepően és erősen, hogy a látogató már csak ezekre figyel. Itt, ezekben a részletekben igazi költő, szabad és merész, mentes a klasszicista unalomtól, közvetlen egyéniség és francul.
Lehet, kissé még a hatása alatt voltam a reggeli sétának a furcsa nevű utcák rengetegében, ahol magamba szívtam a régi Párizs leheletét, de e részletek nélkül nem szeretném ezt a festészetet, mert csaknem naturalistának találnám. De így egy elfordított tekintet, egy ráncos-öreg arc, egy furcsa kéztartás, egy kalap, egy szerszám (például, amellyel Szent József ácskodik), az irónia vagy fanyar együttérzés közel hozta hozzám azt a régi világot.
Nekem már az is tetszett, hogy La Tour a hátteret mindig elhanyagolta, csak az embereket hozta fel a vásznon, s hogy tájat egyáltalán nem festett. A színeiben mérsékelt és nyugodt, de a fényt erősen szerette, mert műveinek legjelentősebb részét – a „noctourne-öket“ – egyegy lobogó gyertyalány csodálatos, megindító igézete hatja át. Megbámultam a három Magdaléna-portrét (csaknem hamleti pózban viaskodik önmagával egy bűnös parasztlány), de legjobban a Bolhászó nő című lap tetszett, amelyen a nyomor látványát megaranyozza a fény, és felmagasztosítja a szegénység legelemibb szimbólumát, a bolhát irtó asszony esett figuráját.
Amíg a képet néztem egyre azon törtem a fejemet, hogy mikor éreztem hasonló megrendülést egy többé-kevésbé hasonló téma előtt. Azután eszembe jutott. Balázs Péternek van egy régi, fiatalkori képe – talán Fürdés a címe? –, az hatott rám éppen ilyen közvetlenül, amikor először láttam Kolozsvárt, a sétatéri pavilonban. (Engedd meg, Péter, hogy ezen az úton küldjem neked üdvözletemet Párizsból!)
Az előadásban, amelyet magnószalagról végighallgattam, az volt a meglepő, hogy nem is volt előadás, hanem interjú, két szakértő beszélgetett, egészen közvetlenül. És a kiállítás szervezői külön, alkalmi zenét írattak a képekhez. És az előcsarnokban nemcsak 30 frankos, hanem olcsó, egyfrankos katalógust is lehetett kapni.
Párizs, szeptember elején
Megjelent A Hét III. évfolyama 38. számában, 1972. szeptember 22-én.