Az időjárás kissé megjavult, amióta első levelemet írtam, de bekövetkezett egy sokkal nagyobb változás is: a „rentrée“, a visszatérés a városba az augusztusi szabadság után. Érdekes folyamat volt, hasonló az árvíz betöréséhez, csak éppen nem órák alatt, hanem két-háromnapos laza ütemben zajlott le.
Én először nem vettem észre semmit, csak élveztem az utcák viszonylagos nyugalmát, az átkelőhelyek még viszonylagosabb biztonságát, s bár persze föltűnt az üzleteken, mozikon, hivatalokon rengetegszer ismétlődő értesítés: „Fermeture annuelle“, nem sokat törődtem vele. Délután moziban voltam. Mire alkonyatkor kijöttem az utcára, megszaporodva villogtak a fényszórók, az átkelőhelyeknél jól körül kellett nézni. Másnap délelőttre megkétszereződött a forgalom, délután óriásira nőtt, és este az autóbuszom lépésben vánszorgott az áradat szélén. A Gare Saint-Lazare-nál otthagytam, és beültem egy taxiba. Megadtam az útirányt, mire a sofőr – egy szőke srác – jót nevetett. „Excusez moi“ – mondta azután, de neki erről az útirányról eszébe jutott egyik vidéki utasa, aki ezt mondta a feleségének: figyelj, mert rengeteg érdekes dolgot fogsz látni; ez itt a Placé du gateau (ti. a Madeleine, ahol a hasonló nevű templom van, ám a pasas összekeverte a közismert süteménnyel, így lett belőle Tészta tér), ez a Place de la grancorde (Concorde helyett, Nagy Húr tér), ez pedig a Chambre des Disputes (Députés-ből ferdítette, képviselőház helyett Dumaház). Lehet, a sofőr minden utasának elmesélte ezt a viccet, az is lehet, hogy csak kitalálta az egészet, mégis szívből együtt nevettem vele, mert két párizsi út után végre kortyinthattam valamit a francia szellemességből, s nem mord vagy fölényes szavakat hallottam…
De miért sietem? Mert nem akartam elkésni a francia tévé színes adását színházi estjéről, amelyet havonta egyszer közvetít Au Théâtre ce soir címmel. Színes tévéadást már többször láttam – először 1967-ben, de színes tévé-színházat még nem. Kissé drukkoltam, mert ezelőtt két évvel egyik írásomban (Művelődés, 1970 okt.) lelkesen nagy jövőt előlegeztem ennek a műfajnak, amelyben minden ország – mihelyt bevezeti a színes tévét – a maga hatalmas, milliós közönséget tápláló, igazi Nemzeti Színházát valósíthatja meg.
Nos, rögtön kimondom, hogy nem csalódtam, sőt megerősödöm a hitemben: nagy fórum lesz a színes tévészínház. Mint nem mellékes körülményt, legelőször is azt említem meg, hogy kevésbé fárasztó mint a szürke műsor, mert változatosabb, elevenebb, tarkább, ti. abban az értelemben, hogy nem nyűgözi le, hanem elszórakoztatja a tekintetet. Azután: sokkal melegebb, intimebb, „háziasabb“ a közönséges közvetítésnél. Pedig hát ez nem is volt igazi közvetítés, hanem színesre filmezett színházi előadás. Tudom, messze van még az az idő (a színes tévével rendelkező országokban is), amikor egyenesben fogják közvetíteni a tévé-darabokat, és nem színházból, hanem csakis stúdióból, illetve megfelelő tévé-színhelyről, a még kialakítandó, sajátos tévé-dramaturgia lehetőségei szerint…
Ennek az előadásnak, amelyet láttam, az volt az egyetlen előnye, hogy nem felemáskodott, hanem „átnyújtotta“ a darabot egyik színházból, termestül-közönségestül, mindenféle műfogás mellőzésével, a maga természetes ritmusában, javítások nélkül, egyszóval a vágástechnika teljes kiküszöbölésével. Maradt is benne több olyan zavaró és fölösleges részlet, amely a színházban elviselhető ugyan, de filmen már nem (például: a színész véletlenül lever valamit az asztalról, megbotlik a szőnyegben, a csókjelenetnél átvesz egy féladag púdert a színésznő arcáról stb.). Mégis, ebben az adásműfajban valahogy teljesebbé tette a színházi illúziót. Magával a darabbal bizony nem volt szerencsém. Nyári műsor ide, nyári műsor oda, ilyen vacak kis vígjátékot régen láttam, írója Georges de Tervagne, címe Tolvajként térek haza. A műsorismertetőben azt olvastam erről a silány apacshistóriáról, hogy tizennyolc éve van műsoron, és még vagy tíz országban játsszák. Tartalma röviden: a kastélytulaj, gazdag spiritiszta hölgy, azt hiszi a betörőről, hogy a háborúban eltűnt unokaöccsének a reinkarnációja… És miért hiszi ezt? Azért, mert egyik szeánszán az eltűnt unokaöcs azt üzente, hogy „tolvajként tér haza“… A jóisten érti, hogy miért üzente éppen ezt, mondhatta volna azt is, hogy indián törzsfőnökként szándékozik meglátogatni kedves nagynénjét. De hát tolvajként jön, azaz a tolvaj jön helyette, ám lemond a rablásról, mihelyt észreveszi a várúrnő csinos unokahúgát. Némi bonyodalom után megjavul, happy end. (Javulás közben azt is elmondja magáról, hogy előzőleg többek között újságíró volt…). Ez a darab, de olyan szerkesztésben, hogy egyik-másik fordulatába belesajdult a fogam, pl. amikor az egyik szereplő azért jön vissza a színpadra legfontosabb jelenetéhez, mert… ottfelejtette a kalapját; ha nem ilyen szórakozott, a szerelmesek nem lehettek volna egymáséi… Egyetlen szereplő nevét jegyeztem meg, a spiritiszta nagynénit játszó Mony Dalmes-ét, a többi nem sokat nyújtott (még ripacsként sem).
Ám a sors úgy hozta, hogy másként is áldozhattam Thalia szellemének : Párizsban ért Pierre Brasseur hirtelen halálának a híre. Nem újságból, nem is rádióból tudtam meg, hanem a metróutasok szájából. Egymásnak adták tovább félhangosan a közlést: „Pierre Brasseur est mort“. Megrendítő volt látni és hallani a párizsi utca fájdalmát. Az emberek kapkodták az újságokat, csoportokba verődtek a kioszkok előtt, ahol ki voltak függesztve a képeslapok. És miközben a világváros malma változatlanul forgott tovább, és napközben engem is ide-oda vetett, a legváratlanabb helyen, a legvalószínűtlenebb pillanatban ismét és ismét utolért a hír: „Pierre Brasseur est mort“… Azt mondják szép halála volt az olasz kisvárosban, ahol forgatott. Amikor rosszul lett, egy pohár pezsgőt kért. Mire a kezébe adták, halott volt, mintha nem győzte volna kivárni az üdítő italt.
Itt vagyok Párizsban, a metróval kimehetnék a Porte des Lilas-ig, felejthetetlen filmjének a színhelyére: ez lehetne a zarándokutam Pierre Brasseur emlékére. Talán az olvasókat is érdekelné, hogy milyen most ez a külváros… Számbaveszem percre az időmet: nem lehet, így a Porte des Lilas-t beírom a noteszomba, megmaradt témának, még mindig.
Párizs, 1972 augusztus végén
Megjelent A Hét 3. évfolyama 37. számában, 1972. szeptember 15-én.