Az olasz staggione-rendszer kiszámíthatatlansága folytán az első dolog, amit Szardíniában partra lépve megpillantottam, egy Strehler-plakát volt: a pratói Metastasio Városi Színház vendégjátékát hirdette, az Éjjeli menedékhelyet Giorgio Strehler híres rendezésében. Csakhogy Cagliariból – ahová érkeztem – már elment a társulat. Harmadnap értem utol éppen a sziget túlsó, északi csücskében, Sassariban. Nem sajnáltam a fáradságot és a kétszer négyórás utat, hogy a saját szememmel lássam az előadást, amellyel oly részletesen foglalkozott a nemzetközi sajtó, és A Hét is beszámolt róla. Egyébként nem volt kényelmetlen az utazás a pompás Fiat-autóbuszban, és legalább teljes hosszában láttam a szigetet, előbb szépen megművelt déli, majd hegyes-dombos, nagyon vadregényes északi tartományait. Ezeken a hegyeken és halmokon messziről látszanak a kőből rakott, köralakú „nurágik”, a protoszárd lakosság ősi őrtornyai (vagy templomai). Ennek a régi kultúrának az emlékei között nézhettem meg tehát Strehler új rendezését, korszerű Gorkij-értelmezését, amelyhez a kiindulópontot az szolgáltatta, hogy visszatért az eredeti orosz címhez – A mélyben, olaszul: Nel fondo.
*
Néhány szót az előadás körülményeiről. Sassari nagy, szépen kiépült város, lüktet benne az élet; de a színház (a Teatro Verdi) elhanyagolt állapotban van. Rideg, kopott épület, ráférne egy alapos restaurálás. Mivel márványpadlója van (s talán a szellőztető berendezése is jól működik), a közönség cigarettázhat előadás közben, ami engem (bár dohányos vagyok) erősen zavart. A földszint félig volt tele, a két erkély viszont alig bírta el az odazsúfolódott fiatalságot (az árkülönbség lényeges). Itt tudtam meg, hogy az utóbbi években a színházi helyárak tulajdonképpen csökkentek (bár most is elég magasak), de a sassari közönség erre az egyetlen estére sem töltötte meg a földszintet. Az előadás kezdete előtt az erkélyközönség kiabálva-fütyülve fejezte ki ellenszenvét a földszinti nézők iránt. Olyan nagy volt a zaj, hogy már-már lehetetlennek látszott megtartani az előadást. De amikor szétment a függöny, halálos csend lett és csak a színészek beszéltek.
*
A színpadon csak egy nagy, feketére kopott fal látszott, előtte egy hosszú priccs, amelyen a menedékhely lakói hevertek. Baloldalt állt a sokszor emlegetett fekete kályha. Olyan volt, mint egy furcsa, magas épület művészi vonalakkal: talán a messzi, elérhetetlen szépség és meleg ígérete és szimbóluma – de amely csak hideg, keserű, fojtogató füstöt áraszt néha, csalogatóul és hitegetésül. Más nem volt ezen a színpadon (tervezte: Ezio Frigerio), csak a Luka elbeszéléseihez jelent meg egy törékeny kis fa, néhány zöld levéllel: a nemzetközi kritika némi hasonlóságot vélt felfedezni közte és a Godot nevezetes fája között. Nem hiszem, becketti hangulatot nem fedeztem fel az előadásban.
*
Ellenben kétségtelennek látszott, hogy egészen más Strehler mutatkozott be ezzel a Gorkij-rendezéssel, mint akit a csodálatos Goldoni-bemutatón ismertünk meg Bukarestben, amikor a milánói Piccolo Teatro nálunk járt. Fáradtabb, komorabb, csalódottabb, talán cinikusabb is. Olyan sötét színekkel kezdi a – brechtiesen epikusra szabdalt – darabot, hogy néha már-már kísértetiessé válik a színpadi atmoszféra. A menedékhely lakói úgy tápászkodnak fel a priccsről, mint az auschwitzi deportáltak, a helyiség fölött néha fülsiketítő zakatolással robog el egy villamos, ami a mai olasz utca zaját idézi. Egyébként nincs semmi „aktualizálás” ebben a rendezésben, az általános emberi leülepedett képleteit nyújtja irgalmatlan és megdöbbentő erővel, A színészek nagyszerűen fegyelmezett folyamatossággal, a szélsőségek elkerülésével szolgálják ezt a szándékot, szimultán egyszerűséggel és hideg tárgyilagossággal. Ez a felfogás főként Luka (Antonio Battistella) modorában csúcsosodott ki: fáradtan, öregesen, rezignáltan beszélt, vigasztaló és reménytkeltő szövegében alig volt melegség – tűzről nem is beszélve. Csak az előadás legvégén alakul át oratóriummá a darab: félig a függöny előtt, tehát színpadot és nézőteret egybefogva zeng fel a gyönyörű szöveg az emberről, fortissimóban, agitációs hangon.
*
Ez a nagyszerű együttes különben szövetkezeti alapon működik, a pratói színház csak ideiglenes hajlékot nyújt neki. Élete a fárasztó staggione, egyik városról a másikra.
Cagliari-Sassari, 1971, május.
Megjelent A Hét II. évfolyama 23. számában, 1971. június 4-én.