Egy római cirkuszban: Copi és Missiroli
A római városvezetőség néhány éve alapította a Premia Roma elnevezésű nemzetközi színházi fesztivált, s színhelyéül az elegáns Eliseót tette meg, bent a város szivében, a Via Nazionale – a római főutca – jobboldalán. A fesztivál idején egy hétig voltam Rómában, s mindennap néztem a lapokban a műsort, valami érdekességre várva. De túl sok volt a tánc, a különféle egzotikus együttes; már-már lemondtam a további várakozásról és a többi színház felé kezdtem tájékozódni. Ám egy kedves ismerős felhívta a figyelmemet arra, hogy egy alkalmi római társulat – a fesztivál keretében – nem az Eliseo Színházat választotta játékhelyül, hanem a Demar Cirkuszt, valahol elég messze, az olimpiai falu közelében, a Viate Tiziano közepén. Itt játssza Copi francia szerző (aki így, előnév nélkül szeret szerepelni a nyilvánosság előtt) Éva Peron című darabját. Rendező: Mario Missiroli.
A darabról olvastam már valahol, s most azt is megtudtam, hogy tavalyi párizsi bemutatóján a címszerepet férfi játszotta. Itt viszont Adriana Asti (ismert drámai színésznő) nevét hirdették a kommünikék. Ami a rendezőt illeti: még nagyon fiatal, egyébként sűrűn rendez a tévében is.
Kissé elbátortalanodtam, amikor azt kellett feljegyeznem a noteszomba,hogy az előadás negyed tizenegykor kezdődik; hogyan kerülök vissza a szállodába olyan későn, éjfél után? Egyszer már megjártam: három órát gyalogoltam s holtfáradtan, hajnal felé vetődtem haza. Mégis elmentem, mert nem tudtam ellenállni az előadás hírének (s mert biztosítékot kaptam, hogy egy éjszakai járat éppen arra halad el).
Kisszámú közönség (ez az előadás az ötödik-hatodik lehetett) fogadott a tarka vászonsátorban, amelynek a padlóját vastagon borította a fűrészpor. Műanyagból készült „ócska” holmi ésbútorzat hevert a köröndön, de úgy, hogy nem játékteret, hanem keskeny sikátorokat képezett ki legkülönbözőbbirányba. A körönd széle fölött egy nagy hintán vártak sorukra a reflektorok, mellettük egyetlen kezelő kucorgott. Súgónak persze se híre, se hamva nem volt, s nem is lehetett.
Ezzel is kezdem. Vad ritmusban bontakozott ki az előadás, és én nem győztem bámulni a színészek hallatlan összegyakoroltságát. Az olaszok egyébként is sebesen beszélnek, de ez az iram hajmeresztő volt – és hibátlan. Mi a darab? Kutyakomédia a volt argentin diktátor hires és hírhedt feleségéről. Szereplői: Éva Peron, a férje, az anyja, a szeretője és az ápolónője. Éva Peron meghalt, kétségtelenül meghalt rákban, és ez az emberi tény végül is egyenlővé tette a többi halandóval – azaz tette volna, ha a férje nem rendezett volna ízléstelen ceremóniát a halála után. A parvenű diktátornő – hiszen férjének a „Leója” volt – tehát halálában sem nyerte el az emberi rangot, s az emlékét csak gonoszsága, nagyravágyása, kapzsisága, könyörtelensége, egyszóval embertelensége őrzi.
Nyilvánvalóan azt akarta hangsúlyoznia párizsi előadás is a férti címszereplő beiktatásával, hogy még a nőiesség védőpajzsát is letépje Éva Peronról, ám a római Adriana Asti női mivoltában is elérte ugyanezt a hatást. Főként hihetetlen érzékkel adagolt hangulatváltozásai voltak megrázóak: a mesterkélt finomságtól a ravaszul durva erélyességen át a szadista dühkitörésig olyan skálát produkált, amelyet a közönség mágneses együttérzéssel vett át, és percenként változó nevetéssel, megdermedéssel, feszült döbbenettel viszonzott. Azért emelem ki Adriana Astit, mert képtelenül nehéz szerepet játszott el, de a partnereiről is csak a legjobbakat mondhatom. Főként Nestor Garay volt egyénien színes Peron szerepében, egyszerre részeg medve, ügyefogyott papucshős, ravasz intrikus, szörnyeteg és pojáca. Igaz, tökéletesen megfelelő külseje is predesztinálta erre a szerepre.
A rendezővel kapcsolatban legelőször is azt kell elmondanom, hogy a brechti szellem és brechti győzelem kétségtelen jeleit tükrözte. Érdekes, hogy micsoda ellenállhatatlan erővel és sikerrel tört be Brecht az olasz színpadra! Ennek a döntő hatású folyamatnak az eredményeit mindenfelé láthattam, amerre megfordultam. A külsőségek okos és hatásos, tehát „sokkoló” bevetése egyik fő eszköze az olasz brechtianizmusnak: ilyen volt ezen az előadáson maga a bútorzat, az élénk fényjáték, a hófehér virágkoszorúk szétszórása a félsötét porondon a temetési szertartás jeléül, majd az előadás végén egy diabolikus tango, amelyben a halottak is részt vesznek (ui. Éva Peron a halála előtt szadista kéjjel megöli az ápolónőjét, hogy „járjon előtte az úton”). A másik a fegyelmezett, teljesen betanult, minden lazaságtól óvakodó, de az energiát nem kímélő fizikai játék. Gondolom, ezt mint nagyon fontos tanulságot kell feljegyeznem! És ennek az egész viharzó színházi kertnek az istápolója egy fiatal rendező, Mario Missiroli volt. Most éreztem először a szükségét annak, hogy leírjak egy szót: neo-brechtianizmus immár, amit az olaszok művelnek, Brecht elveinek a korszerű alkalmazása.
Róma, 1971 május végén
Megjelent A Hét II. évfolyama 25. számában, 1971. június 18-án.