Lőrinczi László: Rocco Scotellaro szülőföldjén

Amint a fákat és a fákra kapaszkodó futónövé­nyeket nézem az autóból, és Lia százkilométeres sebességgel engedi neki az autósztrádának a Taunust (sietnünk kell, hegy délutánra visszatérjünk, mert Liának három gyermeke van, akik várják), egy kép jut eszembe: veszik az árva levelet, amely lehullott valamelyik futónövényről, egy pohár vízbe dugják, és a levél lassan-lassan gyökeret ereszt benne…

Ilyen az a pillanat is, amikor egy költővel ismerkedünk. Mikor találkoztam Rocco Scotellaróval, aki négy esz­tendővel fiatalabb volt, mint én, és mire harminc­négy éves lettem, 1953-ban már meg is halt? Sehogysem tudtam visszaemlékezni, sem ott az autó­ban, miközben a Lia kérdéseire válaszolgattam (mert addig nem hallott Roccóról), sem később, amikor Bukarestben az íróasztalom előtt ültem és számba vettem útiemlékeimet. Talán Quasimodo 1958-as antológiájából (Poesia italiana del dopoguerra) ismertem meg a verseit? Igen, két költeményét is lefor­dítottam ebből az antológiából, de nem előbb került-e a kezembe Viareggio-díjas kötete (E fatto giorno, Milano, 1954.)? Csak annyit tudok, hogy kétszer is írtam róla, előbb az Utunkban, később a Falvak Dolgozó Népében, halálának tizenötödik évfordulóján, mindkét alkalommal néhány vers kíséretében. Arra is jól emlékszem, hogy mindjárt megszerettem a költeményeit, mintha egy váratlanul felbukkant testvért fedeztem volna fel. De csak most látom, miután megjártam Tricaricót, a szülővárosát, és láttam a vidékét, hogy milyen szárazon és felü­letesen írtam róla régebben, az életéről és a költészetéről is. Valahogy sémába foglaltam a „parasztköltőt” – amiben nemcsak én vagyok a hibás, ha­nem a közvetített anyag is, amelyre rá voltam utalva.

Salernóból indultunk neki korán reggel a négyszázharminc kilométeres útnak, délkelet felé, az olasz félsziget belsejébe. Lia, aki a kocsit vezeti, a feleségem unokahúga. Néhány kilométer után figyelmeztet, hogy az első város, amelyet érinteni fo­gunk, Eboli…

De hát Eboliban én már jártam egy héttel azelőtt, egy vasárnap délután.

Ennek a kisvárosnak a nevét az egész világon is­merik, amióta Carlo Levi azt a dél-olasz mondást írta 1945-ben megjelent könyvére, hogy „Cristo si é fermato a Eboli” – Krisztus megrekedt Eboliban. A paraszti jelentése az, hogy a civilizáció áldásai nem jutottak tovább, megrekedtek a déli hegyvidék lá­bánál, a Mezzogiornónak már nem jutott belőlük. A dél-olasz parasztság drámája rejlik mögötte, ahogy Levi a harmincas évek közepén látta, materai száműzetése idején, a magárahagyatottsága, te­hetetlensége, szervezetlensége. Rocco Scotellaro költészete az egyenes folytatása ennek a lelki kép­letnek, csakhogy a lázadás szikráival. Utamnak ez az izgalmas párhuzamossága.

Látni akartam Ebolit. ezért rándultam át ide egy vasárnap délután. Megnéztem az elmaradhatatlan normann tornyot és mellette a szép kis román temp­lomot, amelynek a hajóját Paestumból elhordatt görög oszlopokból építették. A torony előtt férfiak cigarettáztak, az egyik gúnyosan megjegyezte, amikor erről-arról kérdezősködtem: „Ez is azért jött, mert Cristo si é fermato a Eboli”. A templomban nem maradtam sokáig, mert kínos jelenet támadt: eskü­vői nép várta a ceremónia kezdetét, de a vőlegény késett… Azóta sem tudom, hogy megérkezett-e. Lent a városban kellemes meglepetés várt: a ná­polyi bábosok, a Ferrayolo-testvérek sátra. (Írtam ró­luk A Hét olvasóinak, amikor Salemóban találkoz­tam velük.) Most is megnéztem az előadásukat, és mondhatom, még jobban tetszett, mint az a másik. Ebben a hosszabb egyfelvonásosban – ismét csak Ferrayolóék saját műve – Pulcinella mint borbély megberetválja Sciusciamocca ügyvédet… Ennyi a cselekmény. Sciusciamocca (dialektusban) azt jelen­ti, hogy légyfogdosó, azaz ingyenélő – hát ezt az urat beretválta meg alaposan Pulcinella egy rette­netesen nagy késsel, végül még csúnyán el is náspángolta. Csupa humoros fordulat, csupa gag volt az előadás, Pulcinella buzgón dolgozott szörnyű szerszámaival, az ügyvéd prüszkölt és tiltakozott, a közönség hahotázott. Közben az egyik fiatal Ferrayolo tányérozott. Egy férfi elfordult. A fiatalember önérzetesen rászólt: „Uram, én művész vagyok, nem kéregetek!”

Mire elmeséltem ezt Liának, már Potenza felé jártunk, még mindig az autósztrádán, amely elkerüli a várost. Gyakran kellett kitérőket tennünk, mert a viaduktok még nem készültek el, ilyenkor a terelőutat kellett használnunk. Gyönyörű, vadregényes a dél-olasz belső vidék! Mély völgyek, magas, erdős hegyek, egyik-másik kopasz csúcson fehér kőből ra­kott falvak. Hogyan is lehet feljutni oda? Csakis öszvérháton vagy gyalogszerrel. S csakugyan, meg is pillantom az első, jól felmálházott öszvéreket, fel­bukkan néhány asszony is. Óriási kosarakat cipelnek a fejükön. Az autósztráda épül, de nem sok egyéb változott a vidéken… és ekkor felkapom a fejemet, mert hirtelen megértem, hogy mi az a furcsa érzés, amely hosszú ideje körüllebeg: magányosan száguldunk az úton. Legfeljebb egy-két teherkocsival ta­lálkozunk a kitérőkben, de a nagy úton személy­autó alig jár. Csaknem kísérteties a csend, a ma­gány.

Ahogy fel-felpillantok a távoli, festői fekvésű fal­vakra, és hallgatom a csendet, teljes a – másként nem mondhatom – tömény szociográfiai hangulat. A Félsziget belseje… Tévedés azt hinni, hogy ez csak Délre vonatkozik. Carlo Levi könyvének a foly­tatását a mai napig írják. Ha Szicíliáról van szó, Európa-szerte Danilo Dolci nevét is felemlegetik. Es még hányan vannak, akiket nem ismerünk! Haza­érkezésem után néhány héttel kaptam meg például a Paragone című kitűnő firenzei folyóirat augusztusi számát, és olvastam el egy fiatal tanár, Fabrizio Pucinelli helyzetleírását egy közép-olaszországi falu­ról, amely valahol Lucca környékén fekszik, tehát nagyonis távol a Mezzogiornótól. Egy pillanatkép az iskolából: „A fiúk bőrig ázva érkeznek meg és sor­ra szárítkoznak a kályhánál. Azután leülnek és en­gem hallgatnak. A tudományos gondolkozás, a biológia és a fizika alapvető elemei éppen annyira távoliak számukra, mint hazájuk vagy Európa története.”

Nos, mi csak robogunk, most már kevesebbet be­szélünk. Egy kitérő után Lia sokatmondóan rámutat az útra. Én csak azt látom, hogy keskeny és öreg. A Via Appia! A nagy római úton jártunk, és ettől kissé elködösödött előttem a levegő. De hamarjá­ban csak egyetlen kép jelent meg a ködben: Spartacus vert hadai vonultak itt, amikor kikötőt és hajót kerestek az Adriai-tenger partján, a menekü­léshez, Kis-Ázsia felé. És rámeredtem az útra, akár­csak Lia, mert egyik kanyar a másikat követte, a fáktól alig lehetett előre tekinteni, és szaporodtak az öszvéres parasztok. Azután leereszkedtünk egy völgybe, ismét kapaszkodni kezdtünk, és balra kitá­rult Tricarico látképe.

Nagy falu, inkább már város, tízezer lakosa van, de elszigeteltsége miatt mégiscsak falu. A sűrűn egymás mellé épített házak szélén ott áll a normann torony. Körös-körül lefelé lejtő mezők, néhány állat. Egy keskeny dombnyergen át bejutottunk a faluba és megálltunk a nagypiacon.

Amint kiléptem a kocsiból és szétnéztem, máris Scotellaro egyik versére kellett emlékeznem, mert a piac szélén, a fák árnyékában, öreg, sötét arcú pa­rasztok üldögéltek. Reggelente némán / kiállunk a piacra, hogy erőnket / eladjuk, este meg sorokba gyűrve / járunk… (Mi mit csinálunk?) Ezek csak üldögéltek, nagyon öregek voltak. Az egyik hajlott hátú bácsika vállalkozott arra, hogy elvezessen a Scotellaro család házához. A főtéren elég sok autó állott, egy bárból kiharsogott a gép­zene. – Dolgozik-e még? – kérdeztem az öregtől. Mutatta a két kezét: formátlan bütykök voltak az ujjai. Már nem tud dolgozni, a gyermekeinél él.A nagypiactól csak néhány lépésnyire van a Via Roma 55. számú ház, ahol Rocco Scotellaro szüle­tett. A bejárat mellett márványtábla őrzi a „poeta della rivolta contadina”, a paraszti lázadás költő­jének emlékét.

Ó, az a néhány óra, amit itt töltöttem! Nem lett belőlük szociográfiai adalék, de irodalomtörténeti kiegészítés sem, bár ilyesmire törekedtem volna – csak a versek szelleme vert jobban gyökeret bennem, megnőtt és elborított, láthatatlanul, tömény igézettel tele. Ám nem is születhetett volna más, mert az emléktáblával megjelölt házban semmi sem maradt meg a Rocco dolgaiból, irataiból, könyvei­ből, holmijából és bútorából, de még az emléke is el-elrévedt egy meggyengült memóriájú asszony küszködve előadott mondataiban. Antonietta, a költő nénje él a házban: özvegyasszony, egy fiát is el­vesztette (a lánya Pugliában él), és azóta nehézkes érzékekkel tengeti a napjait. A régi lakás egy ré­szét bérbe adta, át is alakíttatta, Rocco holmijáról csak annyit tud, hogy a „barátok” elvitték, de hogy hová és miért, azt nem tudja. Még költő-öccsének a művei sincsenek meg a házban. Az öregecske, aki elkísért, bejött velünk. Anto­nietta asszony őt is megkínálta egy kávéval, aztán az öreg csak ült, ült, mereven maga elé bámult nem érdekelte más, mint a kávé, oda se figyelt a társalgásra (vagy csak így tett?), s miután végzett a kávéjával, elköszönt. Szemmel láthatólag nem akart részt venni a beszélgetésben. Nyomasztóan hatott rám ez az intermezzo, s a nyomasztó hangulat csak fokozódott, amikor felmentünk az eme­letre, Rocco egykori szobájába. Az ágyon egy öreg, nagyon öreg, összeaszott asszony feküdt, aki oly ki­fejezéstelen tekintettel nézett ránk, hogy megbor­zongtam. „Csak távoli arca látszik a párnán” – írta Rocco egy halott öregasszonyról, és nekem csak ez a sor jutott ott eszembe. Előkerült egy me­nyecske, aki elmondta, hogy az anyósa százegy éves, egész életét Tricaricóban töltötte. Akkor fi­gyeltem fel arra, hogy Antonietta asszony is már jó ideje hajtogatja: menjünk ki a temetőbe, nézzük meg a Rocco sírját.

De én egy pillanatra kiléptem a kicsiny erkélyre és végignéztem a lapos, sivár ház­tetőkön. A hátam mögött másfél méternyire állott valamikor az asztal, amelyen Scotellaro ezt a verset írta: Megérintette hirtelen az alkony / homlokomat, könyveimet, a fénylő / foltot a téglapadlón. / Oly gyorsan jött az este / reám, megborzongok a félelemtől. / Már élnek kint az éjben / a távoli neszecskék. / A háztetőkre kúsznak / a környék holt la­kói / és macskatalpon ide-oda járnak. „Camminano sulle zampe dei gatti” – így az utolsó sor, és a cím is. Gyönyörű a zenéje, de én gyorsan visszaléptem a szobába és elköszöntem a háziaktól. Az öregasszony már a fal felé fordulva aludt.

Kimentünk a temetőbe, amely a normann torony közelében fekszik. Amint közeledtünk, Antonietta egyre ünnepélyesebbé vált, le lehetett olvasni az arcáról, hogy a holtak kultusza milyen fontos szere­pet játszik a dél-olasz ember életében. A szép em­lékművel ellátott sírnál (csak annyit sikerült meg­tudnom, hogy egy „americano” faragta a köveket) könnyezett is egy sort, majd az édesapjukról beszélt, aki csak félig volt paraszt, mert cipészkedett is, az­után Rocco tanultságát dicsérte, hogy „avvocato” is lehetett volna belőle, a sír mellől végigmutogatta azokat a földeket, amelyeket elhagytak a gazdáik, hogy idegenben keressenek maguknak egy darab kenyeret. Ezért van egyedül, a rokonok, barátok mind elmennek… Azt is mondta, hogy megajándékoz majd egy fényképpel, amely őt ábrázolja a sír előtt (meg is kaptam a képet), azután újra sirdogált egy keveset. Én pedig gyorsan lemásoltam a sírfeliratot, Rocco néhány posztumusz sorát: De a hosszú úton / vissza sose térhetsz / Más szárnyak suhannak ma­gasra / a szalmás fészekaljról / Mert véghetetlen / az idő pusztulása / s a hajnal mindig új / mindig új.

Eltettem a füzetemet, körülnéztem a határtalan dé­li tartományon, és hirtelen, először ezen a hosszú úton, belém nyilallott, hogy milyen messzire, az isten háta mögé kerültem.

Megjelent A Hét II. évfolyama 48. számában, 1971. november 26-án.