„Az autó megöli a várost”
Természetesen nem a hatvanadik (!) Autószalon rendezősége reklámozza így azt a rettenetes felhajtást, ami a Porte de Versailles mellett, a Sportpalotában folyik. Nem, a szervezők inkább arról adnak ki híreket, hogy hány százezer látogatója volt a Szalonnak néhány nap alatt, hogyan folyik az üzletkötés, de még azt sem hallgatják el, hogy a nagyobb cégek hatszázezer-egymillió frankot költöttek a részvételre. És a kisebbek? Nyilván két-háromszázezret legalább, ami szintén nem megvetendő pénz; de mennyibe kerülhetett összesen ez a cirkusz október 4. és 14. között?
Megérte-e? Nem kereskedelmileg értem, ez az említett cégek dolga (próbáltam összeszámlálni őket, ám lehetetlen feladatnak bizonyult), én csak arra gondolok, amit naponta látok itt az utcán: hogy az autózás így nem mehet tovább. Őrület, lázálom, életveszély, a stressz magasiskolája. Hiába a szabályozás, a sok kitérő, alul- és felüljáró. Egy éve jártam itt, és ami nem tűnt fel akkor, most hirtelen kísérteties erővel nyűgözte le a szememet: hogy a nagyvárosban az ember nemsokára teljesen a föld alá szorul, s csak itt-ott dughatja ki a fejét a fényre, mint a vakondok; az utca most már az autóké, a modern bölénycsordáé. Mindez a Gare Montparnasse tájékán jutott eszembe, ahol egy új kereskedelmi központ épül, és elkészült a sokat vitatott toronyház is, Párizs új szimbóluma az Eiffel-torony után, és amely, mint mondják, olyan szép, mint egy szobormű, csodálatos. Csakhogy nehéz ám hozzáférni, mert a felső központtal párhuzamosan egy alsó is épült a közönséges ember számára, itt jöhet-mehet egyik metrótól a másikig, fel-feldughatja a fejét valamelyik üzletbe, aztán mars vissza! Van ott (a Palace Bienvenue alatt) egy mozgójárda-rendszer is – szép, kitűnő, gyors –, de egy kafkai filmre való az egész látvány: a homályos sárga föld alatti fényben hétmérföldes léptekkel rohanó emberke… És közben a rokkantak, az esettek, a csomagcipelők, akik állnak, mert nem bírják az iramot, sodorja őket a járda, mint a lassú víz, talán a fulladás felé? Fájt ezt így leírni, de tény, hogy nem túlzok, kedves olvasó.
Most pedig visszavezetem önt – ugyancsak a föld alatt, két metróutazással – a Porte de Versailles-hoz, ahol a méregdrága Autószalon lezajlott. Azért neveztem már elöljáróban „felhajtásnak” és „cirkusznak”, mert mint laikus lélek azt vártam, hogy éppen ebben a tekintetben, az emberi életforma védelme szempontjából hoz valami újat, örvendetesei. Mert azt se felejtsük el, hogy a világon egy negyedmillió ember hal meg évente autóbaleset folytán, hétmillió pedig megsebesül. Istenem, gondoltam, ha már a Biztonsági Tanácsot nem hívták össze egy ilyen csekélyke dolog miatt, legalább egyik-másik autócég igyekszik valamit tenni, hogy éppen ne vádolják gyilkossággal… Tehát ott, az Autószalon bejáratánál fogadott a rengeteg plakát ezzel a szöveggel: Az autó megöli a várost. Egy autóellenes liga akciója ez, több nagygyűlést is hirdet. Bevezetésnek – miközben a tömegben caplatva a bejáratot kerestem, ez bizony elég lehangoló volt.
Aztán bekerültem valahogy a nagy csarnokba, és megálltam a lépcső tetején. Előttem egy óriási, sötét tó terpeszkedett, amelyből rengeteg nagy, színes szikladarab emelkedett ki, körülöttük pedig, a fekete vízben, sok ezernyi élőlény nyüzsgött, jött-ment, állingált-szaladt. A sziklakövek természetesen az autók voltak, a ficánkoló lények pedig a látogatók. Ennek tónak kellett nekivágnom, hogy lássak valamit.
De mit? Abból, amit vártam, alig-alig kaptam egy csöppnyit. Bocsánatot kérek: én életemben először vettem részt egy ilyen autószalonon, de azt körülbelül tudom, hogy mi van a világon, tehát lázasan kezdtem keresni az újdonságokat, mondjuk azokat a típusokat, amelyek biztonsági felszereléssel vannak ellátva, például gumigyűrűvel, összeütközés esetére, vagy mit tudom én, mivel, automatikus sebességcsökkentővel, sőt teljes sebességkorlátozóval – de nem is merek tovább menni, nehogy ostobaságokat beszéljek. Mindenesetre semmiféle törekvést sem láttam a kocsinagyság csökkentése, a sebesség józan leszorítása, a biztonság tökéletesítése irányában, nem, ilyesféle kísérlet nem akadt, csak éppen az egyik eldugott sarokban…
De erről később. Higgyék el: semmi újat nem hozott ez a szalon, sok száz szép, elragadó vonalú és külsejű, pompás autót lehetett látni, de ezek éppen olyanok, mint a többit, amit ismerünk, az egyik talán egy kicsit laposabb, a másik vágottabb végű… A bálvány még mindig: a sebesség. Mintha semmi sem történt volna a világ autóútjain, a városokban, mintha nem folyna külön „autóháború”… Mintha minden rendben volna, mintha a nagyvárosok nem fuldokolnának a kocsipark nyomásától. Elnéztem, micsoda sznob fantáziával teszik „ingerlőbbé” egyik-másik sportkocsit: a mesterségesen régies, a 30-as évek divatjára emlékeztető külső nagy kapacitást takar. Minek? És láttam a versenyautókat, nem csak az óriási „bombákat”, hanem az apró, lapos, alattomos szörnyetegeket is, amelyek már-már hozzáférhetőkké válnak a nagyközönség számára is, hadd szaporítsák a bajt és a veszélyt.
Valami hasonlót éreztem a másik csarnokban, ahol a motorkerékpárokat és a bicikliket állították ki. Úgyszólván nincs már kényelmesés békésen „guruló karosszék”, nem, az irányzat itt is a nagy, dübörgő, hatalmas erejű szörnyeteg-hátas, mert aszongya, ez sokkal férfiasabb, mint az autó, a régi daliás időket idézi föl, amikor a férfi lovon nyargalt. A „szabad száguldás” lovagjai ezek a motorosok, akiket Fellini olyan kísértetiesen belekomponált a Rómába… Hát ez van, és úgy látszik, hogy sokáig ez lesz.
Azaz… Mondom, az egyik sarokban felfedeztem néhány apró francia céget, a nevüket mi nem is hallottuk: Willam, Minima, Teilhol. Illetve, egy Willam-kocsit láttam már két évvel ezelőtt Párizsban, el is neveztem „mozgószekrénynek”, és – kissé magas alakjától eltekintve – nagyon tetszett. Nos, ezek a kicsi cégek álmodoznak arról, hogy apró, kényelmes, nem nagyon sebes, de jól mozgó kocsikkal népesítsék be a városokat és az országutakat, és a levegőszennyeződésre (meg a fenntartási költségekre) gondolva a villamos típust is előállították. A Teilhol-féle „La Citadine”-t biztonsági gyűrűvel is ellátták, a vezetése meg gyerekjáték. Jó vonalú – de háromkerekű, és ez ma már nem kell, a biztonságot is csökkenti. Nagyon tetszett a Minima: 2,40 méter hosszú, 1,50 méter széles, négykerekű, jól védett. Benzinnel működik – sajnos. Persze, ez előny is, mert bárhol feltölthető, a villamos kocsik akkumulátorait 70 kilométer után – egész éjszakára – a hálózatba kell kapcsolni. Mégis, a Willam cég „Zele 1000” nevű villamoshajtású kocsija ellenállhatatlanul jó benyomást tesz a látogatóra: mindössze 1,95 méter hosszú és 1,35 méter széles. De jól lehet ülni benne, mert 1,61 méter magas, ülésén a legnagyobb úr is kényelmesen elhelyezkedik. És valamennyinek van egy óriási hibája is, az ár: 10-13000 frank között mozog. Csak ha óriási szériákra kerülne sor, csak ha kiparancsolnák a nagy kocsikat a városokból, ha…
Folytassák a gondolatsort a szakértők és a gyalogosok, az autóbarátok és -gyűlölök, a gyerekek és háziasszonyok stb. Az autó ma a technika futballja, bárki hozzászólhat a kuplunghoz. És szóljon is, mert nem babra megy a játék.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 44. számában, 1973. november 2-án.
