Ki gondolta volna, hogy a rizses hús, a piláf, spanyol éteknek is számít? Ezt Charentonban, Párizs peremén kellett megtudnom, a spanyol születésű háziasszonytól, a kedves és fiatal Céliától, aki mindjárt megérkezésem után közölte velem, hogy – akár szeretem, akár nem – ez lesz vacsorára. Azután meg ő csodálkozott, mert járt nálunk, a moldvai kolostorokat bolyongta végig a férjével, de piláf valahogy nem került az asztalukra. És mindjárt megszületett az elmélet, hogy bizonyára az arabok hozták keletről Spanyolországba, Észak-Afrikán keresztül.. A férjéről csak annyit tudtam, hogy mérnök, kitűnő autóvezető.
Reggel éppen Versailles-ba készülődtem, amikor telefonált egy bukaresti orvos ismerősöm, akivel már napok óta nem tudtam összeszaladni, hogy jöjjek délután Charentonba, találkozzunk Malouvier-éknál. Mint „l’ami de l’ami”, vacsorára is hivatalos vagyok. Én érkeztem elsőnek, bemutatkozás után így került szóba a piláf.
De én közben érdeklődve nézegettem a mindenfelől előkúszó könyvrengeteget, amely – tisztelet-becsület a mérnököknek – mindenképpen túlmutatott a férj foglalkozásán. Megakadt a szemem egy gyönyörűen bekötött soron. Madame Célia elmagyarázta, hogy ez az ő munkája: mivel a szülei nem küldték egyetemre, férjhezmenetele után tanulta meg ezt a mesterséget, és idővel – majd ha a gyerek megnő – egy kis műhelyt is akar nyitni. Mire megnéztem néhány könyvet – számomra ismeretlen spanyol szerzők voltak –, megérkezett a férj is a gyerekkel, majd a bukaresti barát.
Keveset tudtam a házigazdákról, ők még kevesebbet tudtak rólam, muszáj volt hazai és családi dolgokról is beszélni a baráttal, azután vacsorához ültünk, ittunk is rá, szép és kedves este volt, a gyerek lefeküdt, mi még elszívtunk egy cigarettát, és már-már búcsúzni akartam, amikor… Amikor a jókedvű barát a fülembe súgta: – Tudod-e, hogy Guy költő? – Ilyen véletleneken múlik néha az élmény. Ha elmegyek…
De nem mentem el, jó későig.
Ez az én véletlenül akadt házigazdám, a mérnök költő, egy világra nyitotta rá a szememet, amelyről mi általában csak annyit tudunk, hogy valamikor a trubadúr-költészetet adta, később pedig – évszázadok múlva – Mistral Mireióját, És Mistral nevét a Nobel-díj fénye is szentesítette… A langue d’oc, korszerűbben az occitán nyelv irodalmáról beszélt Guy Malouvier, azaz occitánul Gui Maslobiér. Nekem fiatalkoromban egyik bibliám volt Babits európai irodalomtörténete, rengeteget forgattam. S ahogy a párizsi lakásban Guyt hallgattam, felelevenedett bennem Babits csodálatosan szép, tömör és megragadó mondatainak a zenéje. Mintha hallottam is volna valahonnan messziről a szavait, távoli meseként. Most előttem a könyv, ideírhatom a pontos szöveget: „… zengett a troubadourok szerelme Provence-ben. A dallamos és kiművelt oc nyelven…
A román testvérnyelveket az igen szó ejtéséről különböztették meg, s Provence-ben az igen ocnak hangzott. Oc a provencal, oui a francia. A si nyelve, az olasz, csak később kullogott utánuk. Tudjuk, hogy a provánszi líra konvencióit Bemard de Ventadour vitte át Észak-Franciaországba, s hogy II. Frigyes szicíliai udvarában még az olasz dalnokok is provencal nyelven verseltek… Sohse volt költészet távolabb a valóságtól, irodalmibb, inkább képzelt érzéseket zengő… Magas, célzásokkal teli költészetet űztek, s boldogok voltak, ha a köznép nem értette. A neve: «zárt poézis», trobar clus”.
Nos, ennek a nagy hatású, ám művirág-költészetnek csaknem ezer év múlva akadt ugyancsak nagy hatású folytatása Mistral tollában, de most már – írja Babits – „Mistral egy meghalt nyelvet s egy egész meghalt nemzetet élesztett létre a maga eposzával. Igen, nem énekelni, hanem feltámasztani akarta a Provence-t!… Lelkesedése, jellegben s hatásban, egy hazafi s politikus lelkesedéséhez hasonlított. Noha persze mégis költő volt ő, sőt nagy költő, az ős, egyszerű, földjén gyökerező nép életének szinte homéroszi rajzolója… A Mireió költője egy kicsit a Toldiéhoz is rokon volt. Verse egy nép tűnő szokásainak gyönyörű emléke, egy nyelv gyökeres szépségeinek kincsesháza.”
A legérdekesebb az volt, hogy Guy szavai csaknem összecsengtek Babits Mistral-jellemzésével. Igen, annak idején a Félibrige-mozgalom, amelyet Mistral alapított 1854-ben Aubanel és Roumanille társaságában, visszadta az occitán népnek a folklorisztikus szépség hírét, kiásta a nyelvet a felejtés homályából, de később – itt már Maslobiér beszél –, Mistral halála (1914) és az első világháború után, amikor a nemzeti és társadalmi öntudatosodás folyamata, főként a szomszédos katalán mozgalmak hatása alatt, fokozottabban megindult, a Félibrige-szellem elavult, retrogáddá vált, és el kellett sorvadnia.
Ma a langue d’oc, amely Dél-Franciaország jelentékeny területein élő nyelv, a francia mellett a helyét keresi a világirodalomban, s vele ez a nép is a népek nagy társadalmában. Az első világháború óta nagy költői akadtak, megszerkesztették új nyelvtanát, szótárakba került, folyóiratai vannak, visszanyerte polgárjogát az iskolában, megszólal a francia rádióban és televízióban.
Ennek az óriási átalakulásnak villogó kis tükre, szikrányi fénye ez a vers, amelyet Gui Maslobiértől kaptam:
SÉGUR, VAGY SOHA.
És amíg
zengve ömlött
a nyári levegőből
a nagy
fény
a vasruhásokra
az idő
aminek
színét már nem ismerem
lefektette őket
a szalamandrák közé
a forró hamuba
várfalak
tövén
amikor
visszatértem.
már
más városok
álltak ablakaik alatt
Ségur: ősrégi kisváros Dél-Franciaországban, ahol Maslobiér a gyermekkorát töltötte, és ahol megtanulta anyanyelvét, az occitánt. Ez a második világháború évei alatt volt; hétéves korában, 1945-ben visszakerült Párizsba, ahol a szülei laktak. „A falusi iskolában – írta később – rögtön megbüntették azt, akit rajtakaptak, hogy occitánul beszélt, és a tanító úgy írta le az osztálytársai előtt, mint egy elmaradt lényt, aki valami nemtelen tolvajnyelven zagyvál.” Ez a nyelv így hangzik például az előbbi Maslobiér-vers első szakaszában: Mentreque / tronava / dins l’aire d’estiu / una granda / lutz / a las gelhas ferradas… Zene és dallam. Hitetlenkedve olvastam a fenti sorokat: így gondolkozhatott egy francia tanító a huszadik században? De a gyarmati hatalom a belső gyarmatosításban sem tagadja meg magát: ez a történelem egyszerű logikájából fakad.
A „más városokból” ma az occitán öntudat beszél.
Írói: Max Allier (költő, szül. 1912), Félix Castan (költő, 1920), Pierre Lagarde (költő, 1920), Enric Espieut (költő, 1923), Robert Lafont (költő, szerkesztő, lapalapító, 1923), Jean Boudou (regény- és novellaíró, 1920), Robert Allan (költő, 1927), Serge Bec (a mai nemzedék egyik kiemelkedő költője, 1933). Maslobiér azt írta egyik levelében, hogy a Félibrige-emlékek teljes felszámolása Robert Lafont nevéhez és működéséhez fűződik.
Csupa láz, csupa görbe mindegyiknek az útja, többen franciául kezdtek írni, megrázta őket a második világháború förgetege, a fiatalabbak öntudatára döntő hatással volt az algériai gyarmati hadjárat. Itt van Maslobiér is: elmondta, hogy katonai szolgálata idején, Algériában kezdett írni, ott döbbent rá a nemzeti és társadalmi harc egybehangolásának a szükségességére, írt spanyolul, franciául, occitánul. Most csak occitánul ír, de egy francia nyelvű költészeti folyóiratnak az igazgatója és kiadója.
Ez is meglepetés volt, amikor elém tette a folyóirat egyik számát: Le puits de l’ermite – A remete kútja. Csodálatosan költői cím, a felfedezés örömével vettem kézbe – mert még nem tudtam, hogy a România Literarǎ szerkesztői már régebben felfedezték, és éppen valamivel párizsi utam előtt (én Olaszországban voltam) közölték a lap 15. számából a főszerkesztő, Jean Chatard beszélgetését Roger Lalyval, aki Robert Desnos oldalán járta meg a németországi koncentrációs táborokat. Laly húszéves volt, Desnos negyvenöt; a felszabadulás után néhány nappal meghalt. A România Literarǎ in extenso közreadta a megrázó beszélgetést.
Éppen ez a szám került elém; még nem is sejthettem, hogy mi van benne, de a borítólapjairól megcsapott Jósé Subira Púig katalán szobrász A háború angyala című szobrának madáchi hangulata. Kinyitható szobor: összecsukva luciferi figura, s ha kitárja szárnyait, felfedi irtózatos lényegét, Baudelaire szavaival „a rombolás gépezetét.”
Nos, a költészet humánumának a fegyverét forgatja ez a szerény folyóirat, amelyből 1965 óta tizenhét szám jelent meg. Törzsanyaga a vers, csakis a vers. Végigolvastam néhány számát Párizs és Bukarest között. Sok az ismerős név: Alain Bosquet, Jean Rousselot (akit nekünk főként Tóth István mutatott be), Guillén, Guillevic, Jean Follain; és persze mások, akikkel talán meg kellene ismerkednünk. Nagyon megragadta a figyelmemet a 13. szám, amelyben a szerkesztőség terjedelmes ankétot rendezett Iskola és költészet címmel. Főbb gondolatai: mit nyújt az iskola a költészetből? Mi marad meg a gyermek emlékezetében? Képes-e beoltani a „költészet humánumával” az iskola az embercsemetéket? És megtanítja-e az iskola a gyermeket arra, hogy megismerje a költészet belső világát, azt, hogy ez miként áll össze a külső világ bizonyos jegyeiből, amelyek átalakulnak a lélekben és szimbolikus erőt nyernek? Költők (köztük Guillevic) bevonásával, tanárok és tanítók közreműködésével született meg az ankét anyaga, és a legérdekesebb az, hogy a szürrealizmus hazájában a költészet mai apostolai a realizmus Arany János-i értelmét magyarázzák, a valóság költői erejű tükrözését példázzák a gyermekfogalmak határai között. Az elméletet gyakorlat követi, azaz a költői fogalmazás megkísérlése. Egyik tanítónő többször elmagyarázta a harmadik elemistáknak, hogy ki volt Orpheusz, miért tekintik a zene atyjának (és szimbólumának), majd azt adta feladatul, hogy írjanak egy-egy „költői” mondatot róla. Azután összerakta a mondatokat – és az eredmény egy hosszú, szép vers lett, amely már kezdetével is bizonyítja,.hogy a módszer helyes volt, nem lett belőle spekuláció, hanem a gyermeki világ koordinátáit teremtette meg Orpheusz alakja köré:
Kelj fel Orpheusz
Indulj a magasba
Indulj a hegyre
Jöjj ide a hegyre
Fel a magasba
Egyre magasabbra
Orpheusz muzsikál a hegyen
Talán út közben is muzsikál…
Az egyik téma – amely mindig nagy hatással van a gyermekekre, a tél volt, a természet zord és fehér változása. Olvasgattam a versikéket, amelyeket a legkisebbek írtak, és megragadott bennük egy csőndes, elmélkedő érzés, amelyről elkerülhetetlenül eszembe jutott az a francia kifejezés, hogy „L’hiver de la vie”. Akkor használják, amikor valakinek fagyossá válik az élete, bánat, megpróbáltatás vagy szerencsétlenség szakad reá, amikor nagy szüksége van vigasztalásra. Egy kisleány, a hat és fél éves Anne, így fejezte ki – feledhetetlenül – ezt a mély emberi szimbolikát:
A tél szomorú. A madarak nem énekelnek, és a fák feketék.
De éjszaka ragyog a sok csillag, s velük a hold is.
Ezt üzeni Anne.
Megjelent A Hét II. évfolyama 42. számában, 1971. október 15-én.
