Torino, emlékek, olvasmányok
Autón tettem meg az utat Ventimigliától Torinóig, Savonát is érintve, hogy lássam a nevezetes várbörtönt, amely Mazzinit is őrizte néhány évig. Közben egy óra San Remóban. Aki kíváncsi a kaszinóra, a szerencsejátékok és dalfesztiválok otthonára, annak elmondhatom, hogy meglepően kicsi és sivár épület, csak az alatta húzódó, pálmasoros sétány gyönyörű. És mindenfelé virág, az egész környék csupa melegház.
Savona után azt mondja a nadrágos-bőrkabátos nagymama, aki a kocsit vezeti: „Megállunk V-ben, hogy cipőt vegyek az unokáimnak.“ Az autó mellett sétálgatva vártam, amíg befejezte a vásárlást. Jött is sebbel-lobbal, de mérgesen és sziszegve: „Hallatlan árak vannak már itt is!“ Egy éve nem jártam Olaszországban, és amikor a nadrágos nagymamával odajárultam a kirakathoz, hogy meghallgassam a magyarázatát, elámultam. A tavalyi fogalmaimhoz képest csaknem kétszeresen megugrottak a cipőárak! Rövid tanakodás után a nagymama mégiscsak visszamegy az üzletbe: „Torinóban nem tudnám megfizetni ezeket a cipőket.“
Másnap reggel, amikor nekivágok Torinónak, az autóbusz megáll a második saroknál. Tüntető tömeg özönlik a Fiat üzemek irányából a belváros felé. Vörös zászlók alatt menetelnek a hosszú emberoszlopok, a jelszó: „Le a magas árakkal!“ Egy órát várok, amíg eloszlik az áradat, majd gyalog indulok tovább. Befordulok az első utcába, ahol a híres árkádok, a „portikusok“ kezdődnek, mert ilyen a belváros, csupa árkádos utcából és térből áll. Meglegyint az emlék, amikor tíz-tizenegy évvel ezelőtt Pavese két regényét fordítottam, gondolatban sokszor megjártam ezeket az árkádsorokat. Itt járt a külvárosi kislány, a Szép nyár hősnője, itt gondolkozott arról, hogy milyen lehet a jobb élet…
Igen, csábítóak a kirakatok, az elegancia talán választékosabb, mint Párizsban. És ebben a pillanatban csodálkozva fedezem fel, hogy Torino inkább egy francia nagyvároshoz hasonlít, mint egy olasz metropolishoz. A San Carlo tér vagy közvetlenül mellette a Piazza Castello vetekszik a Vendôme harmóniájával. Az utcák egyenesek, tágasak, illetve jól rendezettek. Nosztalgiafoszlányok úsznak mindenfelé, amerre nézek: Torino az egykori szárd királyság fővárosa volt, innen indult ki a nagy Risorgimento első hulláma, s bár most ipari főváros, a régi paloták valami sértett büszkeséget sugároznak. Politikailag más ma Torino jelentősége: a munkásmozgalom egyik bástyája. Nekem ezt nemcsak a történelem, hanem a reggeli tüntetés is elmondotta.
Most már nem paloták, hanem kisebb, de szép régi házak között járok, a Piazza Cavour környékén, a belváros peremén. Itt van a Via dei Mille, Garibaldi Ezer önkéntesének utcája. Keresem a házat, amelyben Kossuth lakott, de még a környékbeliek sem ismerik, sőt egy öregúr vitatkozni kezd velem, hogy biztosan összetévesztem Garibaldival, hiszen azért Via dei Mille ez… Azután mégiscsak megtalálom. Az épülettel szemben, egy szépen gondozott parkban áll Kossuth mellszobra (Cegléd város ajándéka), a házon pedig emléktábla hirdeti a Nagy Vendég emlékét. Az egyszerű épület második emeletén lakott Kossuth, egy hatszobás lakásban. A kaput nézem, amelyen ki- s bejártak a vendégei. S mivel mi, írók ilyenek vagyunk, nekem most a Fáklyaláng utolsó része jut eszembe, az öreg paraszt, az egykori honvéd, aki elzarándokolt ide, az öreg Kossuth lakásába.
Az udvarban akkor kert volt (most sivár betonpálya, az autók miatt), és én Kovács György alakját látom lelki szemeimmel, a csodálatos művészettel megjátszott aggastyánt, amint a felindulástól reszketve égnek emeli karját… Olyan intenzíven élem át az emléket, hogy észre sem veszem a kövérkés házmesternét, aki az iránt érdeklődik, hogy kit keresek. Szeretném meglátogatni azt a második emeleti lakást, mondom. „Ahol a költő lakott?“ – kérdi. Ráhagyom, hiszen úgy sejtem, hogy valamiképpen Petőfi emléke keveredik most bele az eleven helybeli történelembe, de nincs szerencsém, mert a grófnő, aki a hat szobát lakja, nem fogad, éppen beteg. Innen nincs messze a Pó, én a Mole Antonelliana, az Antonelli torony csúcsát választom irányzékul, és úgy jutok ki a Vittorio-térre, a Pó partjára. Ennek a hatalmas építménynek, éppen mint a párizsi Eiffel-toronynak, nincs semmi értelme, de nem vált szimbólummá, mint amaz. Azt sem tudom hamarjában eldönteni, hogy melyik csúnyább. Csak egy pillantást vetek a szép, nagy folyóra – javíthatatlanul megint csak előtörnének az irodalmi emlékek, de elhessegetem őket –, és beülök egy taxiba. De az irodalom – hál’ istennek – mindenfelé elkíséri az embert…
Másnap találkoztam Marco Cugnóval, a bukaresti egyetem egykori olasz lektorával, aki most Torinóban tanít. Nos, a fiatal tanár olyan jól megtanult románul, hogy a tavasszal egy Arghezi-kötetet adott ki, egy pompás, átfogó válogatást (emlékezetébe idézem az olvasónak, hogy Alexandra Balaci írt róla a Románia literarában), és most a költő önéletrajzi regényét (nevezzük így, bár sokkal több ennél), az Ochii Maicii Domnului-t tanulmányozza, ugyancsak fordítás céljából. Az én fordításom nemrég jelent meg (A Boldogasszony mosolya, Európa, Budapest), hát volt miről beszélnünk, gondolatokat cserélnünk. S van-e ennél szebb dolog, mint egy nagy költő csillagzata alatt találkozni egy messzi, idegen városban? Megmelegedett a szívünk, miközben szavakról ütemről, rímről vitatkoztunk. Átnéztem a választékos kiállítású (az Einaudi kiadó hírét öregbítő), kétnyelvű kötetet, amelyet a költő arcképe díszít, s valahogy megvillant bennem a felismerés, hogy más nyelvű költőt most már nem is szabadna másként az olvasóhoz juttatni, mint kétnyelvű kiadásban, hadd ízlelhesse az eredeti szöveg zenéjét is, még ha nem is érti. Nem új gondolat, tudom, tulajdonképpen már korszerű kiadói elv, de mi még kevéssé alkalmazzuk.
Most, beszélgetés közben, a maga teljes forróságában átéreztem annak a jelentőségét, hogy egymás mellé illeszthettük az egészen másként hangzó szavakat, mintha nemes játékot űztünk volna, amelyben nincs vesztes, csak nyertes. A Cuvinte Potrivite olaszul Accordi di Parole lett (magyarul – Szemlér Ferenc értelmezésében – illő igék), tehát egyszerűen Szókapcsolatok, amelyről persze rengeteget lehetne vitatkozni, akárcsak Szemlér fogalmazásáról, hiszen nem könnyű lefordítani a potrivit szót. Az ebéd rég odaégett, és mi még mindig vitatkoztunk és magyarázkodtunk, talán hiába és fölöslegesen, és mégiscsak ez volt a legszebb Torinóban, ez a találkozás. Remélem, lesz alkalmam a könyvről egyszer bővebben is írni. Láttam még Torinóban Pasolini legutóbbi filmjét, a Canterburyi meséket. Mit mondjak, alig lézengtek néhányan az elegáns moziban, és a filmet a szokványos közönség körében közmegvetés veszi körül. Valóban, kissé érthetetlen számomra, hogy Pasolini miért jutott el a mindenféle (főként szexuális) rútság ilyen borzalmas ábrázolásáig? Vagy ilyen rútnak tartja a társadalmat, amelyben él? Lehet, hogy így van, és a film csakugyan megdöbbentő, nemcsak ízléssértő (bár ebben is az „épater“ célját keresi), de sokkhatású és elgondolkoztató. A baj az, hogy kevesen gondolkoznak el rajta, inkább elfordulnak. Ez a kényelmesebb.
Torino, 1972. szeptember végén
Megjelent A Hét III. évfolyama 41. számában, 1972. október 13-án.
