Grazia Deledda szülővárosa
Tudják-e, hol van Nuoro? Szardínia szívében, magas hegyek között fekszik ez a régi, de nem nagy város, s hiába tartományi székhely, a főutcája alig különbözik egy nápolyi sikátortól. Megtalálhatják a térképen, ha nagyon keresik, de én inkább azt mondanám, hogy emlékezzenek vissza Grazia Deledda valamelyik regényére vagy novellájára: itt játszódik le valamennyinek a cselekménye, a városban – a múlt század végén csak nagyobb falu lehetett, 1925-ben is csak 8000 lakosa volt – vagy a környéken, Barbagia (így hívják a tartományt) hegyeiben. A város maga is egy nagy hegy oldalában terül el, előtte hatalmas völgykatlan, vele szemben magas, irdatlan havas. Azok a filmek, amelyeket mi a szárd pásztorvilágról láthattunk, mind itt készültek, valamelyik közeli faluban. Itt született 1871-ben Grazia Deledda, akiből Nobel-díjas írónő lett, és bár nem Nuoróban halt meg (1936), a hamvait visszahozták ide.
Tavaly volt tehát születésének századik évfordulója – de a helybelieken kívül vajon kinek jutott ez eszébe? Pedig az egész világ az ő műveiből ismerkedett ezzel a furcsa, zárt és hallgatag világgal, a szárd parasztok világával, amelyről egyetlen vidám sort le nem írt. Emlékeznek-e véletlenül a Mint szélben a nád fekete kendős asszonyaira? Ez a sötét hangulat lengi be minden regényét, novelláját. Kevesen tudják, hogy szárdul kezdett írni, csak később tért át olaszra – mert nem akart megrekedni a névtelenségben. Igaza volt-e? Nem tudom. Aznap este, amikor Nuoróban jártam, ismertem meg egy idős szárd asszonyt – aki nem tud olaszul; így hát valakinek tolmácsolnia kellett a társalgást, és ekkor tudtam meg – mert éppen Grazia Deleddáról beszéltünk –, hogy a műveit le akarják – és le is kellene – fordítani szárdra…
Ezek az élet és a történelem furcsa játékai az anyanyelv körül, amely végül is mindig erősebbnek mutatkozik. Néhány itteni fiatal értelmiségi olyasmit mondott beszélgetés közben, hogy Deledda kissé elavult, mint az egész parasztirodalom. (Nálunk is beszélnek így Tamásiról, de így nyilatkoznak az okcitánok is Mistralról.) Nos, azt hiszem, az értékekkel inkább gazdálkodni kell, mint elvetni őket.
Amint mondtam, a Deledda-centenárium alkalmából egész sor ünnepség zajlott le Nuoróban, de visszhangja alig jutott túl a sziget partjain. Gondoltam, ebből az alkalomból legalább rendbeszedték a szülőházát… Ám csalódtam. Amikora sok eligazító nyíl nyomán rábukkantam – az óvárosban – a nevezetes épületre (szerény kisvárosi házacska), a lelkes hangú emléktáblához képest lesújtóan elhanyagoltnak találtam. De ilyen az egész utca is, amely az írónő nevét viseli, piszkos és rendezetlen. Nem tudom, mi lehet a házban, mert hiába zörgettem, senki sem jelentkezett.
A sír viszont szép a városvégi templomocskában, a nagy hegy lábánál, szemben a Nuoró alatt húzódó óriási völgykatlannal; fekete, sima márványkoporsó, rajta az írónő neve; semmi dísz, semmi cifraság. Mivel a templomban sötét volt, nem tudtam fényképezni. Visszatértem a párosba, és egy trafikban próbáltam egy képet keríteni a sírról. Találtam is, de a felvételen persze két népviseletes gyermek vigyorog a fekete márványkoporsó mellett. Hogy mit ki nem találnak az idegenforgalom érdekében!
Nuoróban még nagyon sok asszonyt lehet látni a hagyományos hosszú, fekete ruhában, fekete kendőbe burkolt fejjel. Egyik-másik úgy eltakarja az arcát, hogy csak a szeme látszik ki a kendőből. Gondoltam, lefényképezem az egyik öregasszonyt, aki egy templomból jött ki, de olyan ellenséges tekintetet vetett rám, mihelyt kinyitottam a számat, hogy továbbálltam. Múzeumhoz nem volt kedvem, így nekivágtam az óvárosnak.
Bolyongtam a sivár utcácskákban, és egyszerre csak meglepő felfedezést tettem: egy kis térre jutottam, amelyet – fák helyett – hatalmas sziklakövek ékesítettek. A vidék, a Barbagia szimbólumai voltak ezek az impozáns, szél- és vízmosta kőhasábok; ezt rögtön megértettem, de miért állították ide őket? Körüljártam a teret, és megtaláltam a magyarázatot: mert itt áll az a ház, amelyben Sebastiano Satta (1867–1915) született. Röstelljük-e, hogya neve semmit sem mond nekünk? Ne röstelljük, mert nem csak a mi hibánk. De talán jegyezzük meg, hogy a szárdoknak is megvan amaguk Kriza Jánosa – és ez Satta. Népdalgyűjtő és költő volt, költőnek talán nagyobb, mint Kriza, gyűjtőnek viszont kisebb és hatástalanabb. A gondolat, amely idehozta ezeket a köveket, megható és sokatmondó, mert egyszerű. Kár, hogy kissé fúrtak-faragtak rajtuk.
Már sötétben utaztam el Nuoró-ból. Mihelyt kijutottunk a városból, feneketlen éjszaka vett körül. A hegyeket elnyelte a semmi. Hihetetlennek tetszett, hogy ez a vidék egy világhírességet ajándékozott az irodalomnak. És mégis igaz. De szegény Satta emlékét eltakarta ez a sötétség.
1972. október elején
Megjelent A Hét III. évfolyama 43. számában, 1972. október 27-én.