A cataniai Teatro Stabile vendégjátéka
Még Olaszországban olvastam, hogy a cataniai Stabile hosszabb kelet-európai turnéra indul június elején, és többek között ez volt az oka annak, hogy nem rándultam le Cataniába, megnézni ezt a jóhírű szicíliai színházat. Többé-kevésbé végig-„színházaltam” az olasz csizmát és Szardíniát, a képet tehát kiegészítette volna a szicíliai élmény. De a véletlen úgy akarta, hogy hazaérkezésem éppen egybeessék a cataniaiak vendégszereplésével, folytathattam a sort, s láttam a bukaresti Comedia Teremben két Pirandello-előadásukat.
Ennek az aránylag fiatal félállami színháznak (1958-ban alakult) éppen ez a legfőbb ambíciója, hogy Pirandellót szolgálja, otthon és szerte a nagyvilágban, ám bizonyos válogatással. A lángeszű szicíliai drámaíró több darabja – például a Hat szerep vagy a IV. Henrik –, amelyeket életének hatodik évtizedében írt, eléggé ismert a világ színpadain és óriási hatást gyakorolt – a húszas évektől kezdve – az egész modern drámairodalomra, ennek valamennyi irányzatára; Luigi Pirandello nélkül (1936-ban halt meg) nem lehet elképzelni sem Dürrenmattot, sem Ionescut, sem Beckettet.
De a cataniai Állandó Színház arra törekszik, hogy Pirandello sajátosan szicíliai színezetű, szicíliai-népi „tematikájú” darabjait népszerűsítse, és ez a felfogás nemcsak lokálpatriotizmusból fakad, hanem – nyilvánvalóan – abból a művészi felismerésből is, hogy ezek a „kezdeti” művek (az idézőjel azért van, mert tulajdonképpen alig valamivel keletkeztek a nagy darabok előtt: köztudomású, hogy Pirandello közel ötvenéves korában kezdett komolyan színműírással foglalkozni) értékben nem maradnak el a sokkal jobban ismert későbbiek mögött, sőt van valami sajátos poézisuk is, ami a többiből hiányzik.
De a lényeg az, hogy akár a Liolá (1916), akár A csörgősipka (Il berretto a sonagli, 1917), bár alapszövetüket tekintve mindkettő csaknem klasszikusan realista darab, már az érett Pirandellóra utal, arra a beretvaéles színpadi észre, amely a valóság és a látszat társadalmi viszonyának (vagy vetületének) a kérdését boncolgatja, néha könnyedebben, de mindenképpen megdöbbentő kritikai éllel: nos, általában ez Pirandello írói nagyságának egyik titka, aktualitásának változatlanul fontos oka, és ez a vörös fonal mindegyik darabjában kimutatható. Kevés drámaíró van a világon, akinek ennyire egyenértékű volna valamennyi darabja.
A Liolá hőse egy fiatal parasztlegény, aki erősen kedveli a menyecskéket, de a menyecskék is kedvelik őt, nemcsak külseje, hanem vidám természete miatt is, s mert nemcsak hogy nem tagadja meg a futó viszonyokból született gyermekeit, hanem kimondhatatlan szeretettel neveli őket. Nico volna a becsületes neve, de csapongó természete miatt Liolá lett belőle, azaz Li o là, ami azt jelenti, hogy itt vagy ott, mindenütt. De nem egy olasz Túri Dani ez a legény: a forró szicíliai ég alatt könnyedebben (vagy sokkal gyorsabban és tragikusabban?) oldódnak fel a szerelmi dolgok, s Liolá a szép valósággal (gyermekáldás!) orvosolja a látszatnak tetsző sokkal keservesebb valóságot (gyermektelenség), s ahol erre nincs szükség, magához öleli az egyszerű emberi örömből fakadt virágot, mintha egy nagy természeti törvény „papja” volna.
Komédia és tragédia egyaránt van ebben a történetben, akár a másikban, A csörgősipkában is, amely látszólag csupa komor hangulat keveréke. Látszólag, mert a látszat és valóság egymás-fedéséből tulajdonképpen pokoli emberi komédia keveredik ki. Ciampa, a boldogtalan írnok, akit főnökének a felesége (mert féltékeny a szegény ember szép, fiatal feleségére, félti tőle a férjét) nevetségessé tesz a szicíliai kisváros közvéleménye előtt, csak úgy szabadulhat a szégyentől, hogy a látszat és a valóság igaz vagy nem igaz voltának folytonos feszegetésével egyszerűen az őrületbe kergeti a féltékeny asszonyt – és így megmenti a becsületét, mert az egész (igaz vagy nem igaz) históriát egy bomlott eszű nőszemély beteg fantáziájának tulajdonítja. Igen, mindkét darabban rengeteg a spekulatív vagy „absztrakt” elem és vonás, de a leghétköznapibb valóság életkockáiból összerakva, mint a későbbi „nagy” Pirandello valamennyi színművében is.
Mindkét előadásnak nagy közönségsikere volt. Jó színház a cataniai Stabile, nem áll kiemelkedő egyéniségekből, de tarka, sokszínű, és mégis egységes: olyan, mint egy pompás virágcsokor. A színpadi történésnek nem a bonyolult, hanem az egyszerű, emberi fordulatait hangsúlyozta, száműzött minden nehézkességet a cselekményből, azzal a sikeres szándékkal, hogy – a nagy olasz hagyományhoz híven – igazi komédiázással, a helyzetek és a párbeszéd meglepő éleinek kihasználásával lopja be magát a néző lelkébe.
A színház műsorfüzetében azt olvashatjuk, hogy az együttes az avantgarde törekvéseknek is hódol; ám ezt nyilván nem l’art pour l’art csinálja, mindenáron való modernkedéssel, hanem a megfelelő alkalmakkor, ízléssel, az előadott darabok lelkiségéhez igazodva, amint azt a két Pirandello-előadás is bizonyította.
A színház „oszlopa” Turi Ferro színész-rendező. (Az olvasót talán érdekli, hogy Turi az olasz Salvatore, déliesen Salvaturi kicsinyítése; további, becézettebb formája a Turiddu, ahogy a Parasztbecsületből ismerjük). Ferro játszotta Liolá és Ciampa nehéz szerepeit, az első darabot rendezte is. (A csörgősipka rendezőjeként viszont Romano Bernardi mutatkozott be). Simán, természetesen játszott, de közben jól kihasználta az olasz gesztikuláció szuggesztív erejét. A „főszereplésnek” nyoma sem volt alakításaiban. Rendezői munkájából főként azt emelném ki, hogy bájos, kedves játékot produkált a három kisgyerekkel, s mi, nézők tudjuk, hogy ez milyen nagy teljesítmény. Romano Bernardi Pirandello-felfogásából talán egy árnyalatnyi naturalizmust kellene eltávolítani, hogy színesebbé, hűségesebbé váljék.
Megjelent A Hét II. évfolyama 28. számában, 1971. július 9-én.