E sorozat szerzője két éve foglalkozik Kuncz Aladár Fekete kolostor című regényével, illetve a könyv eseményeinek és hőseinek a történeti és életvalóság tükrében való vizsgálatával. 1972 őszén kint járt Noirmoutier szigetén, kutatásokat végzett a párizsi Állami Levéltárban, és eredményeiről ismételten beszámolt az Utunk és az Új Élet tavalyi évfolyamaiban. Ezúttal 1973 őszén Franciaországban, Angliában, Olaszországban és Svájcban végzett kutatásainak a történetét írta meg.
I.
Előirat (a célról)
Amennyire véletlenül, kusza összevisszaságban és esetlegesen alakult mindaz, ami idáig térben és időben a Fekete kolostor felé vitt, annyira megterveztem és kicentiztem második utamat. Az első óta eltelt esztendő nemcsak arra volt jó, hogy megírjam élményeimet és azokat az anyagokat, amelyeket részben Henri Martin barátom és hűséges kutatótársam küldözgetett utánam kérő-irányító-sürgető leveleimre, részben pedig én hordtam össze főként egy egyhónapos magyarországi kutatás során, hanem lehetőséget adott ennek a második útnak az előkészítésére is. Most, hogy túl vagyok rajta és a feljegyzéseket, másolatokat, képeket és sok minden egyebet tartalmazó vastag iratborító itt hever az írógépem mellett, be kell vallanom, hogy mégsem sikerült éppen mérnökire a tervem: olyan lyukak akadtak rajta, amelyeket a helyszínen már nem sikerült betömnöm. Pedig, mondom, egy esztendeig leveleztem, szerveztem, agitáltam, informáltam és informálódtam, hogy fölösleges tévelygéssel, keresgéléssel ne teljen hiába a drága külföldi idő. Azzal vigasztalom magam, hogy a kutatás is olyan, mint a sport: szerencse is kell hozzá, annyi szent.
Igaz, közben – talán kissé későn – ki is terjesztettem kutatási szférámat. Arra gondoltam, hogy a könyv hősei és eseményei mellett – ismét azzal a vigasztaló felkiáltással, hogy jobb későn, mint soha – jó lenne számba venni azokat a távoli fordítókat is, akik áldozatos munka árán szétvitték a Fekete kolostor hírét a nagyvilágba. A francia kiadás (1937) fordítójáról, Gara Lászlóról sok mindent tudunk, neve a francia irodalomban is fogalom (társfordítója, M. Piermont valószínűleg stilárisan is támogatta – ám ez csak feltételezés), annál ismeretlenebb előttünk Ralph Murray, az angol fordítás (1934) szerzője, valamint Filippo Faber, aki olaszra fordította (1941) a Fekete kolostort. Erről az olasz író-fordítóról véletlenül tudtam meg Budapesten, Tamási Áronné bibliográfiai jegyzeteiből, hogy az Ábel-trilógia is az ő neve alatt jelent meg olaszul, ugyancsak 1941-ben, Az éleseszű Ábel (Abele, cervello fino) címmel (Mondadon, Milano). Irodalmunk két kivételes jelentőségű könyvét szólaltatta meg olaszul! Végül a török fordításnak (Kara Manaștir, 1949, idézi Pomogáts Béla), még a szerzőjét sem ismerjük… Csak éppen Corneliu Codarceát – aki Nicolae Crișan segítségével fordította románra (1971) a Fekete kolostort – kérdezte ki részletesen a Tolmács nélkül-ben (1972) Beke György. A fordító, az „árnyék-ember” körvonalai hamar belevesznek a múltba és feledésbe, ha nem rögzítjük idejében az arcképét. Úti- és munkatervemet tehát úgy állítottam össze, hogy barátaim támogatásával jusson belőle Londonra és Torinóra is. Törökországba pedig levelet írtam. Mégis, második utamnak az volt a legfontosabb célja, hogy átvizsgáljam az egykori noirmoutier-i és Ile d’Yeu-i internálótábor hivatalos irattárát, amelynek a hozzávetőleges tartalmáról Henri Martin útján sikerült tájékozódnom, és amelynek a tanulmányozásához engedélyt is kaptam Jacques Perot úrtól, a La Roche-sur-Yon-i, illetve a Vendée megyei Levéltár (Archives Départementales) igazgatójától. Jeleznem kell, hogy az a tavalyi párizsi információm, mely szerint a levéltár a Prefektúra épületében lenne, tévedésnek bizonyult. Nem, a Rue Jean Jaurès és a Rue Haxo sarkán van egy jól restaurált, különálló épületben – pedig én biztosra mentem, egyenesen a Prefektúrára, és erősködtem is egy tisztviselőnek, hogy nekem Párizsban mondták… Szerencsére egy kisvárosban semmi sincs messze. Párizsban vagy Londonban elveszett nap lett volna az első, egy ilyen kis félreértés miatt. Azt is el kell árulnom, hogy La Roche-sur-Yon-ba Nantes felé kell utazni, innen könnyű a csatlakozás, és rövidebb is erre az út. Nekem Bukarestben Tours és Saumur felé adtak jegyet: háromszor kellett átszállnom, és csaknem egy egész napom ráment a vonatozásra. Vissza, Párizs felé sem tudtam nyugodtan belemerülni egy újságba vagy könyvbe, mert folyton figyelnem kellett, hogy hol és mikor következik ismét az átszállás…
Ilyen és hasonló részletei vannak a jó vagy rossz szervezésnek, de én közben egyéb szálakkal is foglalkoztam, közelebb vagy távolabb is, felhasználva a kínálkozó alkalmat vagy az ismerősök önzetlen segítségét. Bözödi Györgytől megtudtam Marosvásárhelyen, hogy a regényben gyakran említett Weiner fivérek egyike, Gusztáv, hosszú évtizedek óta Bukarestben él. De amikor visszajöttem, Majtényi Erik útján nyomban kiderült, hogy néhány éve meghalt. Elütötte a villamos. Egy fontos, kihasználatlan tanút vesztettünk el benne. Jugoszláviában Kutri Júlia, a szabadkai egyetem asszisztense keresi Dudás Emil (az aviatikus) családi nyomait, hogy kiegészüljön az életrajza, amelynek csupán a tragikus befejezéséről tudunk idáig Németh Andor 1933-as Kuncz-emlékezéséből: hogy a háború után felakasztotta magát a Bois de Boulogne-ban. De miért? Mikor? Mi történt vele közben? Egyelőre semmi nyom. Több szerencsével dolgozott Barcelonában Grossmann Mária, aki végül is megtalálta a katalán fővárosban Orbók Loránd, azaz Lorenzo d’Orbok özvegyét, az egykori Jeannette-et. Mi, a Fekete kolostor olvasói 1914 július végén a kis breton fürdőhelyen, Carantec-ben ismertük meg a bájos fiatal lányt, Orbók Loránd menyasszonyát és későbbi feleségét… Neki köszönhette Orbók, hogy elkerülte az internálást, és kijutott Spanyolországba. Elutazásom előtt Grossmann Mária levelei alapján elkészítettem a következő feljegyzést:
Jeannette. Teljes lányneve Jeanne Détré. Nagyapja és apja is Spanyolországban dolgozott (vasútépítés), ezért szökött ide Orbókkal. Az utazás, illetve szökés körülményei megfelelnek Kuncz elbeszélésének. Orbókkal 1913 nyarán ismerkedett meg Carantec-ben – Kuncz is ott volt –, és a következő nyáron együtt mentek vissza. Emlékszik a népünnepélyre, azzal a különbséggel, hogy szerinte a háború hírét éppen Kuncz hozta meg nekik. Birtokában van az Orbók számára később Carantec-re kiállított Permis de séjour, Kuncztól nincs semmi emléke. A Fekete kolostort nem ismeri, csak hallott, illetve olvasott róla. Szerinte Orbók Loránd csakugyan sokszor használta írásaihoz az Azértis nevet és tudja, hogy ez magyarul mit jelent. Két gyermekük volt, fiuk ezelőtt néhány évvel meghalt (tudott magyarul, magyarból spanyolra fordított), a lányuk, Sonia, franciatanárnő.
II.
Folytatás a Levéltárban
A La Roche-sur-Yon-i megyei levéltárban körülbelül húsz vastagabb vagy vékonyabb iratköteg várja a kutatót, aki az első világháború idején Vendée megye területén létesített internáló dépôt-kkal kíván foglalkozni. Alaposabb tanulmányozásukhoz legalább két-három hét szükséges, főként azért, mert abban az időben ritka volt az írógép, az anyag kilencvennyolc százaléka kézírásos. Az egykori táborok közül három a legfontosabb: Noirmoutier, Ile d’Yeu és Luçon. Az iratok velejét a táborparancsnokságok felterjesztései és jelentései, valamint a prefektus – megtudtam most a teljes nevét, Fernand Tardif-nak hívták – feltűnően aprólékos válaszai és utasításai alkotják. (Egy este alkalmam volt beszélni a prefektusi hivatal egyik nyugalmazott tisztviselőjével, Pierre Époud úrral, aki szigorú, zárkózott emberként jellemezte Tardifot, de hozzátette, hogy „c’était un grand travailleur” – rengeteget dolgozott). Nyilvánvaló, hogy egyszer már át kellene nézni az említett községek, sőt még néhány más község levéltárait is, amerre az egykori internáltak megfordultak, de nekem ilyesmire nem volt alkalmam, sőt a La Roche-sur-Yon-i anyag tanulmányozására is mindössze csak négy napom jutott. Reggeltől estig dolgoztam, mégis felületes munkát végeztem, mert hamar beláttam, hogy néhány fontosabb kérdésre kell összpontosítanom a figyelmemet, különben beleveszek a részletek tengerébe. És csak lapoztam, lapoztam az iratokban, átugorva sok csábító köteget, vagy csak egy-két pillantást vetve beléjük. De ez sem volt haszontalan.
Mert például – első aktanyitásra – milyen nagyszerű megerősítést nyert ebből a szürke betonrengetegből is az a kép, amelyet Kuncz mindössze néhány vonással vázolt fel az első adminisztrátor, Palvadeau (Palvadoz) hárpia feleségéről. Rábukkantam egy hosszú, apróbetűs feljelentésére, amelyben azt panaszolta föl a prefektusnak, hogy valamelyik internált szemtelenkedett vele az utcán, és sürgős elégtételt követelt… a világháború kellős közepén. Kiderült az is, hogy Madame Mignal miért hitte halottnak bevonult férjét: mert a balkáni frontra került, nagyon messzire, és hosszú ideig nem adott életjelt magáról. Egyébként meglepő, hogy micsoda vastag ügyiratok foglalkoznak éveken át a noirmoutier-i kastélyban működő kantinnal; úgy látszik, nem lehetett rossz üzlet, mert óriási konkurrencia folyt az engedély megszerzése körül, kölcsönös becsmérlésekkel és rágalmazásokkal, visszavonulásokkal és új támadásokkal tarkítva, de végül is mindig Madame Mignal lett a győztes, éppen eltűnt férjére való tekintettel. Előkerült Culeau (Culoz), illetve Izacard úr is, aki foglyokat igényelt és kapott krumpliföldjeinek a megműveléséhez, hiszen a noirmoutier-i tábor egyik szállítója volt. Láttam azt az ügycsomót is, amely a Rubin-féle incidens („Tirez sud lui!”) vizsgálati jelenetéseit tartalmazta. A dolog éppen úgy történt, ahogy Kuncz leírja, de persze Chapellier adminisztrátor tagadta, hogy részeg lett volna, és az egész ügyet úgy állította be, mint az őrt álló katonával előre megbeszélt jelenetet, az internáltak megfélemlítésére, azazhogy a fegyelem helyreállítására, mivel a kastély lakói kezdtek nagyon elkanászosodni. A lapvásárlási botrányról nem olvastam – igaz, ez még az internálás legelején történt –, viszont többször került elém az a meg-megújított utasítás, hogy az internáltaknak meg kell engedni a francia hírlapok olvasását.
Érdekes, hogy mennyi vita folyt a bor árának a megállapítása körül; a prefektus állandó tájékoztatást kért, és többször ellenőrizte az árakat, nehogy túl magasak legyenek; és a kantinban eladott élelmiszerek árát is szigorúan felülvizsgálta, amint az sajátkezű beírásaiból is kiderül. Az internáltak és Madame Mignal jó viszonyát az alábbi eset kitűnően jellemzi: megunva a sok irigykedést és áskálódást, 1915 legvégén Mignalné lemondott a kantinjogról; a község vezetősége versenytárgyalást hirdetett, és 1915. december 23-án egy bizonyos Lassourd-nak ítélte oda a kantint. Három nap múlva Lassourd írásban jelenti, hogy lemond jogosítványáról Madame Mignal javára, mivel a kantinban dolgozó két internált nem hajlandó őt szolgálni. Persze, tulajdonképpen ez is „fúrás” volt Mignalné ellen.
Nagy figyelemmel kerestem minden adatot, ami összefügghet Kunczék 1916 tavaszán történt (állítólagos) szökési kísérletével. Amit találtam, ismét csak nem erősíti meg Kuncz elbeszélését. 1916 tavaszán (a közelebbi dátum nem derült ki) Chapellier azt jelenti a prefektusnak, hogy rajtakapta Pratzner, Mulbacher és Helboch internáltakat, miközben lyukat fúrtak az északkeleti torony falába azzal a céllal, hogy „rossz erkölcsű” lányokhoz járjanak ki. E nőszemélyek között akadt egy, akit nagyon is ismertek a faluban, s főként ez csábította a foglyokat. Egy külön jelentésben Chanellier elpanaszoija, hogy próbált a lány fejével beszélni, és megtiltotta neki, hogy a kastély közelébe merészkedjék, de a szájas perszóna durva szidalmakkal halmozta el. Az időpont tekintetében ezek az események némi egyezést mutatnak Dudás Emil 1916. április 20-án kelt felterjesztésével, amelyben tiltakozik kísérletező műhelyének a bezárása ellen (az engedélyt 1915 júniusában kapta, közvetlenül a francia belügyminisztériumtól), amit a parancsnok csak azzal indokolt szóbelileg, hogy „quelque chose est arrivée dans ce local” – valami történt ebben a helyiségben. Április 22-én Chapellier azzal küldi tovább Dudás tiltakozását a prefektusnak, hogy be kellett zárnia a műhelyt, mivel az ott levő szerszámokkal bizonyos internáltak a toronyszoba padlóját akarták felfeszíteni, nyilvánvaló szökési céllal. Az ügy ezzel lezárult, és más szökési kísérletről 1916 augusztusáig nem akadt további nyom.
Megállapítottam, hogy a noirmoutier-i tábor első orvosa – akiről Kuncz többször oly gúnyosan ír – dr. Neauvolt. Bevonulása után dr. Gustin lett az utódja. Noirmoutier-ban azt mondták, amikor később ott jártam, hogy ez a dr. Gustin jólelkű, kötelességtudó ember voit.
No és Chapellier… akinek az aláírása számtalanszor előfordul az iratokban, de azért a teljes nevét hiába kerestem. Rangja „sergent”, őrmester. Kunczék távozása után is Noirmoutier-ban maradt és vezette a büntető dépôt-t. Írásából, stílusából, intézkedéseiből kirí a primitív, műveletlen altiszt, akibe ráadásul óriási bürokratikus szellem is szorult. Rengeteget írt, jelentett, előterjesztett, jellemzett, gyanúsított. Mindez megegyezik azzal, amit Kuncz írt róla. Megtaláltam például 1915. szeptember 9-én kelt felterjesztését a „békétlen elemekről”, akiket büntető dépôt-ba javasol (amint azt a könyvből is tudjuk), ismerőseink közül Fenyvesi mérnök, Zádory, Braggiotti, a két Weiner és mások nevével… Mégis, el kell ismernem, hogy többször voltak emberi megnyilvánulásai is, amelyekről az internáltak talán nem tudtak, így annál inkább elismerésre méltóak. Többször kéri a prefektust az 1914–16 évek során, hogy ágyneműről, ruháról, facipőről gondoskodjék foglyai számára, mert többen közülük szánalmas állapotban vannak, a hazulról vagy a Vöröskereszttől kapott csomagok és segélyek ellenére is. 1915-ben részletes tervet dolgozott ki az erdőtől a kastélyig nyúló vízvezeték megépítésére, hogy az internáltak higiénikusabb viszonyok közé kerüljenek, és szabaduljanak a vízhordási „corvée”-tól. A prefektus a tervet jóvá is hagyta, ám figyelmeztette Chapellier-t, hogy pénzügyi szempontból Noirmoutier község vezetőségével kell dűlőre vinnie a dolgot, mivel a kastély a falu tulajdona. A dolog többé nem került felszínre az aktákban… Ám tudjuk, hogy a vízvezeték nem készült el, így a tervet valószínűleg a község vezetősége tette félre. Van egy olyan „szál” a vastag ügycsomókban, amelynek a létezését inkább csak sejteni lehet egy-két odavetett megjegyzésből vagy valamelyik – bürokratikus rutinnal készült – táblázatból. Jól kitetszik ezekből, hogy a szálat valahol külön kezelték, itt csak véletlen elágazásai bukkannakfel. Ez pedig nem más, mint a kémgyanús elemek figyelése. Valószínű, hogy a francia kémelhárító idevonatkozó irataiból sok meglepő dolog kerülne felszínre, hiszen egészen biztos, hogy a hadviselő felek a menekültek, internáltak stb. közé sok kémet építettek be. A könyvből ismert személyek közül a legmakacsabb gyanú Däumlingre, a német tanárra nehezedett. Vissza-visszatér az utasítás, hogy szigorúan szemmel kell tartani. Úgy látszik, bizonyíték mégsem merült fel ellene, hiszen semmi baja sem történt, ám – ami egyébként ritkaság az ügycsomókban – a visszatartott levelei a mai napig ott hevernek megsárgulva, és előkerült két fényképe is, amelyeket a családjának (közelebbről egy fiútestvérének) akart elküldeni, de amelyek szintén ottrekedtek a prefektusnál.
Minket ez az ügy azért érdekel közelebbről, mert más és sötétebb megvilágításba helyezi Guillaume őrmester tragédiáját. Dátumszerűen, pontosan nehéz ma már összefüggésbe hozni a dolgokat, de annyi bizonyos, hogy az a csoportkép, amelyet Kuncz megőrzött, és amely az őrmester vesztét okozta, 1914 október–decembere között készült. Lehet, a Däumlinget érintő gyanú akkor még nem ért el a táborparancsnokságig, Guillaume tehát nem tudhatott róla, különben nem fényképeztette volna le magát a feltételezett német kémmel. De azok, akik tudtak a dologról, nagyon rossz néven vehették, amikor meglátták a képet. Hasonlóan erős megfigyelés alatt állott Braggiotti, az osztrák-olasz Don Juan, Kuncz szerelmi riválisa az amerikai lány körül. De amin a leginkább meglepődtem és nem tudtam, hogy nevessek vagy bosszankodjam-e miatta, az Lakatos Imre neve volt a „gyanús személyek” jegyzékén. „II se dit médecin” – azt állítja, hogy orvos –, de tulajdonképpen újságírással foglalkozott, az internálás előtt… Körülbelül ennyi konkrétum derült ki róla, a „gyanús” emberről. Mondhatom, hosszú ideig elképedve bámultam az előttem heverő papírokra. Szerencsére, amint tudjuk, Lakatos elég hamar kikerült Svájcba, különben valamelyik büntető dépôt-ban ébredt volna fel.
A lapozgatás közben előkerült dolgokból néhány Ile d‘Yeu-re is vonatkozik, de nem sok. Átnéztem azt az elég vastag ügycsomót, amelyet az 1918 őszén lezajlott „kenyérlázadásról” írtak össze, és elcsodálkoztam, hogy Kuncz milyen hűen és pontosan festi le azt a napot. Az incidens pontos dátuma különben 1918. szeptember 23. Kiegészítésül talán még annyit, hogy „lázadás” címén tizenhat embert letartóztattak a következő napokban, és valamennyit hadbíróság elé akarták állítani. Érdekes, hogy – ki tudja, milyen közbenjárásra – egy Vendée megyei parlamenti képviselő emelt szót érdekükben a prefektusnál. Valószínű, hogy a dolog a nemsokára bekövetkezett fegyverszünet miatt következmények nélkül maradt, ám erre már nem találtam adatot.
Az 1918–19 telén dühöngő spanyoljárvány alarmírozta a francia hatóságokat. A prefektus távirati jelentéseket kért, a haláleseteket is táviratilag kellett jelenteni. Három ismerős név került elő: Zaruba Károly, Stein Móric és Jankovich Pál (végre teljes nevével), a festő. A hatóságok rendelkezése értelmében az elhaltak holmiját el kellett égetni. 1919. március 24-én a „Comité de Secours” jelenti – többek között Kuncz Aladár aláírásával is –, hogy eleget tett ennek az intézkedésnek.
(Folytatjuk)
Megjelent A Hét V. évfolyama 3. számában, 1974. január 18-án.