E sorozat szerzője két éve foglalkozik Kuncz Aladár Fekete kolostor című regényével, illetve a könyv eseményeinek és hőseinek a történeti és életvalóság tükrében való vizsgálatával. 1972. őszén kint járt Noirmoutier szigetén, kutatásokat végzett a párizsi Állami Levéltárban, és eredményeiről ismételten beszámolt az Utunk és az Új Élet tavalyi évfolyamaiban. Ezúttal 1973 őszén Franciaországban, Angliában, Olaszországban és Svájcban végzett kutatásainak a történetét írta meg.
VII.
Zádory arcképéhez
A Zádoryra vonatkozó összes adatokat főként azért néztem át, mert a latin nyelvű felirat ügye esetleg vele, a síremlék elkészítőjével kerülhetett kapcsolatba. De az is érdekelt, hogy ez a harsány, dicsekvő természetű ember hivatkozott-e a francia hatóságok előtt arra, hogy Rodin műhelyében dolgozott? Életének ez a korszaka még nincs felderítve, és én sem kaptam semmi újat. Igen, felbukkant Desbois és Brandt neve, és a noirmoutier-i internálást megelőző luçoni kényszerlakhelyének idejéből egy kérvénye, amelyben néhány napos eltávozást kért, „baráti látogatásra”. A helybeli rendőrfőnök megjegyzi, hogy tulajdonképpen a barátnőjével (maîtresse) akar találkozni, mire a prefektus az engedélyt megtagadta. Olvastam róla egy hosszú, részletes jelentést, ugyancsak Luçonból, amely Zádoryt mint izgága, ellenséges beállítottságú elemet jellemzi, és kéri a Luçonból való eltávolítását. Zádory, úgymond, úton-útfélen, azaz a bárban, trafikban stb. becsmérlő hangon beszél az entente-ról, és kedvenc kifejezése ez: „Français – anémiques, anglais – anémiques” (vérszegények). A jelentés szerint Zádory megneszelte, hogy figyelik, mert állítólag kérte az internálását. S valóban, ott volt a kérvénye, amelyben arra hivatkozik, hogy Luçonban nincs miből megélnie. És ahogy Kuncz is írja (VII. fej., 4.). mintegy feltételeket szabott kérvénye végén, de nem azt a kikötést tette, hogy „emberileg bánjanak vele”, hanem – jó társaságot kért…
Párizsban futó – és sikertelen – kísérletet tettem arra, hogy a Rodin Múzeumban megkeressem Zádory nyomait. Hazaérkezésem után írásban kaptam meg a múzeum igazgatónőjének, Monique Laurent asszonynak az értesítését, amely szerint Zádory neve ismeretlen a levéltárukban, s emlékezete szerint a Rodin műhelyével foglalkozó munkák sem tesznek róla említést.
VIII.
Öngyilkosok
A Fekete kolostor volt lakói közül kettőről tudjuk Németh Andortól (Nyugat, 1933. július), hogy önkezükkel vetettek véget életüknek a fogságból való szabadulásuk után. Az egyik Maravics (vagy Maravits) Jenő, a gazdag soproni eszperantista diák, a zsidógyűlölő fiatal „lovag”, de aki nagyon jól megfért Németh Andorral, sőt egy ideig együtt is lakott vele (lásd az Emlékiratokat). Maravits „főbe lőtte magát”: ennyit tudunk róla azon kívül, amit Kuncz megírt a Fekete kolostorban. Ezek a sorok (XII. fej., 3.) mintha későbbi tragikus sorsára utalnának: „A fogság talán mindannyiunk között az ő idegzetét támadta meg legjobban. De katonásan akarta viselni a bajt… öreg apa és nagyon fiatal anya gyermekének született Maravics. Megviselt idegzettel és egy sereg ki nem forrott, gyerekes tulajdonsággal. A nálánál jóval idősebb Németh Andorral szeretett atyáskodni, az öreg Édouard-t, aki iszákosságra hajlamos volt, szerette szigorúan fegyelmezni, nevelni… De, ha az ember kivette szájából a pipát, elvonta munkájától, komolyan és emberségesen a szemébe nézett, tájékozatlan, tapasztalatlan gyerek állt vele szemben, akinek nagyon jó szíve volt, s aki úgy szerette volna, ha valaki foglalkozik vele, irányítja, embert csinál belőle.” Úgy látszik, ez nem sikerült az életében. Levéltári nyomozásom során mást nem tudtam meg az életéről.
Dudás Emilről azt írta Németh, hogy „a boulogne-i erdőben pár esztendő múlva felkötötte magát”. Idegállapota – főként az alkohol hatása alatt – már a fogság vége felé megrendült, ezt tudjuk. Kuncz az 1917-es Ile d’Yeu-i lélektani mélypontra emlékezve (XX. fej., 2.) így ír Dudásról: „Barátaink között az ital mellett leghívebben Dudás tartott ki. Ő sem volt alkoholista, de már mámorában határozott, s mindig ugyanazok a rögeszméi támadtak, amelyek végül is veszedelmesek lehettek volna, ha nem küzd minden erejével a csábító mámor ellen. Egyik állandó ittas képzete volt, hogy fiatal német barátai ellopták repülőgéptervét. Ha ivott, utána órákon át tudott erről beszélni, s nem lehetett meggyőzni arról, hogy csak rémeket lát.” A levéltári iratokból kikerekedett róla egy kis életrajz.
Dudás Emil (gyakran szerepel von Dudásként és de Dudásként is, ami – akárcsak Nagyiványinál – erős dzsentritudatra utal) Zentán született 1888. augusztus 18-án. Foglalkozása mindig: „aviateur”. Az iratai között kivételesen megmaradt az útlevele, amelyet Zsomboron állítottak ki 1914. február 23-án. Foglalkozása ebben: jogszigorló. Különös ismertetőjele: „orron felül sebhely”, talán régi párbajok emléke.
Nőtlen. 1914 tavaszán érkezett Párizsba, sokat tehát nem tanulhatott Blériot-ról ; de semmiféle hivatkozást sem találtam a híres francia repülőre. Párizsi lakása: Rue de l’Université 9. Úgy látszik, hazulról valóban nagyon gazdag lehetett, mert Párizsban gépkocsit vásárolt magának, egy kétüléses, 11 lóerős Rolland-Pilain-t, amelyet internálásakor René Roux garázsában, a Rue de Grenelle 16. sz. alatt hagyott. Ezzel a gépkocsival kapcsolatban a garázstulajdonos levelezést folytatott a prefektussal: arra kért választ, hogy mint „ellenséges tulajdont” be kell-e jelentenie? Noirmoutier-ban belügyminiszteri engedéllyel nyithatta meg kutatóműhelyét 1915 júniusában (sőt a prefektus határozottan utasítja az adminisztrátort, hogy igyekezzék megkönnyíteni Dudás munkáját). De szó sincs légcsavarról vagy repülésről, az engedély csupán egy motorról beszél, „dont il se dit l’inventeur” (amelyet állítólag ő talált fel). 1915. november 16-án kérte, hogy kísérleteit a kastélyon kívül, a szabadban is folytathassa – aviatikáról most sincs szó –, de a prefektus elutasította kérését. Ezek után következett 1916 tavaszán a műhely bezárása, a már leírt körülmények között.
Később Ile d’Yeu-ről kifejezetten azt kérte, hogy a motor nélküli repülést tanulmányozhassa; …„la science de la navigation aérienne est d’un intérêt mondial” (a légi navigáció tudománya világra szóló érdek) – teszi hozzá önérzetesen. Folytatás nincs.
Semmi nyom arra, hogy volt-e műszaki, fizikai vagy matematikai képzettsége.
De az egyik jellemzésében feltűnt, hogy rendesen levelezik a családjával. Kuncz szerint (ezt 1915-re vonatkoztatva írja): „Levelet nagyon ritkán kapott s akkor sem hazulról” (XI. fej., 2.). Vajon honnan, kitől? S mikor került baráti kapcsolatba Nagyiványi Zoltánnal és Fenyvesi József mérnökkel? Az utolsó nyom: 1919 áprilisában Kunczékkal együtt Ile Langue-ra került. Valószínű, hogy ezután társaival együtt repatriált.
De mikor került vissza Párizsba, és mit csinált ott?
… La Roche-sur-Yon-ból visszatérve Párizsban felmentem a rendőrprefektúrára, Maigret úr és San-Antonio hajlékába. Az Idegenellenőrző nyilvántartási osztályán egy szőke hölgy szigorúan meghallgatott, azután lebetűzte Émile Dudás nevét, és beleszólt egy telefonba. Néhány percig vártunk. Majd a hölgy megszólalt: „Inconnu” (ismeretlen). És hozzátette: de az is lehet, hogy egyszerűen nem jelentkezett, előfordult az ilyesmi azokban a háború utáni években…
A párizsi rendőrségnek különben 1917 óta van személyi nyilvántartása a hosszabb időre letelepedett külföldiekről.
IX.
Bistrán, a próféta
Továbbra is rejtélyes alak. Keveset tudtam meg róla. Amikor a párizsi rendőrprefektúrán Dudás felől érdeklődtem, fölös óvatosságból bedobtam az ő nevét is. „Inconnu”. Az iratokból viszont meglepetve láttam, hogy nősnek vallotta magát. Tehát mégsem volt egészen „árva”.
Bistrán Demeter (előfordul Bistran-ként, Bisztram-ként is). Sajtényban, Arad megyében született 1876. október 6-án vagy 8-án, esetleg 20-án (egyszer az első, később a másik két dátum szerepel). Foglalkozása szűcs, „fourreur”. Internálása előtt az utolsó lakhelye Párizsban volt, Rue Mazarine 78. sz. alatt. Magyar nemzetiségűnek vallotta magát a fogság egész ideje alatt. A torzonborz „öreg” mindössze 38 éves volt internálásakor!
Ile d’Yeu-i személyi lapján a következő feljegyzést találtam: „Demande de rester en France, transféré au Dépôt Annery le 10 juin 1919 en vue de rapatriement” (Kérvényezte az ittmaradást, 1919. június 10-én az annery-i táborba helyeztetett repatriálás céljából). Annery valószínűleg az a „mintatábor”, amelyet Kuncz – nyilván tévesen – ,,Annecy”-nek írt.
További életútját titok fedi. De, mint Guillaume őrmesterrel kapcsolatban is, elhatároztam: legalább a sírját meg fogom keresni. Segítsen, aki tud!
X.
Más sorsok, sötétben
Százával repültek el szemem előtt az írott lapok a La Roche-sur-Yon-i levéltárban, rengeteg ismeretlen emberi sors kusza vonalai bogozódtak össze, s fel-felmerültek olyan nevek is, amelyeket megörökített a Fekete kolostor, de nem érdekeltek közelebbről – csak éppen azokról találtam nagyon keveset, akiket kerestem. Így például Max von Bergennek éppen csak a születési idejét sikerült felfedezni (1869. március 17.), de más adatot nem kaptam róla. Nyomban meg kell jegyeznem, hogy ez a születési dátum sem bizonyult helyesnek, mert két héttel később Luzernben (Svájc) ismételten azt olvastam ki a rendőrségi iratokból, hogy 1867. március 17-én született, mégpedig Marienwerder-ben, Poroszországban. Azt sem tudtam kibogozni, hogy pontosan mikor hagyta el Ile d’Yeu-t, de Luzern-ben azt a felvilágosítást kaptam, hogy 1917-1919 között tartózkodott a városban, a fegyverszünetig polgári internáltként, majd egyszerű külföldiként, akinek a tartózkodási engedélyét háromhavonta meghosszabbították. Ezek a meghosszabbítások 1919 végéig elő is kerültek. Közben, 1919 márciusában írt a berlini rendőrkapitányságnak, a hazatelepítését kérve, amelyre mintegy másfél hónap múlva azt a választ kapta, hogy az ügyben megkeresték a marienwerderi elöljáróságot. Sajnos az internáltak irataihoz nem tudtam hozzáférni, csupán szóbelileg kaptam azt az információt, hogy 1920. január 13-án távozott el Luzern-ből, Jénába. Annyi biztos, hogy művészi szempontból semmi nyomot sem hagyott maga után Luzernben. A helyi művészeti múzeumban nemcsak hogy nincs munkája, de a neve is ismeretlen. Megkerestem egy öreg szobrászt, Arnold Duss-t, de ő sem hallott róla. Egy idős hölgy, aki csaknem ötven évig dolgozott a múzeumban, szintén tagadóan válaszolt.
A luzerni lakás címe Maihofstrasse 89. volt. Az a cím, amelyet nagyítóval leolvastam egyik Luzernben készült szobráról – Friedentalstrasse 6 – elvezetett viszont egykori műterméhez. De csak a helyét találtam, lebontották azóta.
Müller bácsi, a fehér topánkák mestere… Nem lehet más, mint Müller Dávid, született Pápán, 1850. június 23-án. Internálásakor tehát már 64 éves volt. Csakhogy: Kuncz azt írja, hogy velük együtt távozott Noirmoutier-ből Ile d’Yeu-re, majd 1919 áprilisában kérte az ottmaradását, én viszont azt állapítottam meg, hogy Ile d’Yeu-re már nem ment át, hanem 1916. augusztus 2-án Noirmoutier-ból – korára való tekintettel – Magyarországra távozott. Igaz, Kuncz Ile d’Yeu-n mindössze csak egyszer említi, futtában, a többiekkel együtt.
Willersdorfer, a grafikus Bécsben született 1884. január 26-án. Keresztneve „Jules”… És többször láttam a rovataiban, hogy súlyosan turbekulotikus… Jó, hogy Kuncz megőrizte néhány rajzát, mégsem élt és szenvedett nyomtalanul…
Hiába kerestem dr. Herz gráci tanárt, és Schulert, a berlini újságírót, aki olyan boldogtalan volt miatta Ile d’Yeu-n. Három gráci születésű osztrák foglyot is találtam, de a születési évük sehogysem egyezett a dr. Herzével, akit Kuncz körülbelül 38 évesnek mond megismerkedésük pillanatában. Az egyik (Ladjak Anton) 1855-ben, a másik (Holzer Arthur) 1885-ben, a harmadik (Notar Alois) 1886-ban született… Gondolom, Kuncz mindkettőjük nevét megváltoztatta.
(Semmiféle jelentést, de még célzást sem találtam arra nézve, hogy a foglyok közt rendellenes nemi viszonylatok alakultak volna ki.
Fenyvesi József mérnök Budapesten született 1881. május 31-én.
Vântur (Wantur) Jakab hol magyarnak, hol osztrák-lengyelnek vallotta magát. Egyébként egy Mislinye nevű helységben született 1866. június 23-án.
XI.
Monsieur Kuncz elszámolásai
Kuncz Aladár neve alatt nem sok új adatot kaptam. Természetesen láthattam azt a levelet, amelyet 1914 őszén intézett a prefektushoz kintlakása ügyében, és amelyre választ nem kapott; ezt a kérvényt Valentin Roussiére jóvoltából már idézhettem (Utunk, 1973/15. sz.). Ezenkívül előkerült egy – valószínűleg – Noirmoutier-ból írt kérvénye, amelyben kéziratainak a svájci követségre való megküldését sürgette. Hosszas levelezés kezdődött az ügyben, végül a belügyminisztérium megadta az engedélyt arra az esetre, ha Kunczot Svájcba szállítanák, bár – teszi hozzá – ennek nincs nagy valószínűsége, mivel az internált jó egészségnek örvend. Talán érdemes idejegyezni, hogy Kuncz egy regénytöredék, a Régnier-fordítás, több színdarabrészlet és egy jegyzetfüzet biztonságba helyezését kérte.
A legvastagabb iratköteg Kuncz apjának a francia köztársasági elnökhöz intézett panasza nyomán keletkezett, 1914 végén. Működésbe lépett a bürokrácia, egyik jelentés a másikat éri Kuncz pénzküldeményeinek sorsáról. A prefektus készült 1915 eleji noirmoutier-i látogatására és a legpontosabb kimutatást kérte. Eszerint 1915. január 15-én Kuncz anyagi helyzete így festett:
Befizetett a noirmoutier-i adóhivatalba letétként: 1914. november 9-én 200 frankot; 1914. november 16-án 240 frankot; 1914 december 7-én 50 frankot; 1915. január 6-án 100 frankot – Összesen: 590 frankot.
Kivett a letétből: 1914. november 16-án 50 frankot; 1914. november 28-án 100 frankot; 1914. december 24-én 100 frankot; 1914 december 31-én 40 frankot; 1915. január 4-én 50 frankot – Összesen: 340 frankot.
Volt tehát 250 franknyi letétje. Ha meggondoljuk, hogy nem egy internált több ezer frankkal érkezett Noirmoutier-ba, ez bizony nem sok.
Kuncznak külön jelentést kellett adnia arról, hogy ki az a Finály Gábor, aki pénzt küld neki…
Amikor az 1914. december 24-i százfrankos tételt írtam, eszembe jutott karácsonyi bevásárlása… Később Noirmoutier-ban François Ganachaud segítségével pontosan megállapítottam,hogy melyik volt az az üzlet a főutcán, szemben Madame Mignal fogadójával: most cipőt árulnak benne. De ki lehetett a „szőke, csinos” eladólányka? Talán ezt is meg lehetett volna tudni, ha lett volna hozzá elég idő és kitartás. 75-80 éves, ha él.
(Folytatjuk)
Megjelent A Hét V. évfolyama 5. számában, 1974. február 1-én.