E sorozat szerzője két éve foglalkozik Kuncz Aladár Fekete kolostor című regényével, illetve a könyv eseményeinek és hőseinek a történeti és életvalóság tükrében való vizsgálatával. 1972 őszén kint járt Noirmoutier szigetén, kutatásokat végzett a párizsi Állami Levéltárban, és eredményeiről ismételten beszámolt az Utunk és az Új Élet tavalyi évfolyamaiban. Ezúttal 1973 őszén Franciaországban, Angliában, Olaszországban és Svájcban végzett kutatásainak a történetét írta meg.
III.
Két névtelen
Sokféle irat foglalkozik azokkal, akik a francia hadseregbe jelentkeztek. Megtaláltam Rucki Lambert kérését, a magyarok közül a Nagy Zsigmondét és a Feldenczer (saját kezűleg: Feldtönczer) Jakabét. Ezt a két utóbbi kérést visszautasították. Általában – amint egy belügyminiszteri körrendeletből kiderült – az osztrák-magyarok – mint megbízhatatlanok, mert közülük többen átszöktek az ellenséghez – nagyon szigorú rosta alá estek, később el sem fogadták a jelentkezésüket. Mégis, volt egy noirmoutier-i kérés, amelyet teljesítettek, a dr. Nagyiványi Zoltáné. (Az iratban a neve így szerepel: Zoltán Louis de Nagivani dr endroit.) Dátuma: 1914. november 22. Kuncz nem örökítette meg könyvében ennek a furcsa és kalandos életű ügyvéd-diplomata-írónak a nevét, de aki olvasta Nagyiványinak Idegenlégiótól a Szovjetunióig (Budapest, 1934) című régi bestsellerét, tudja, hogy azonos azzal a pesti ügyvéddel, akit Kuncz Périgueux-ben ismert meg (kiderül ez név szerint is Kuncznak 1914. október 7-én apjához írt leveléből, I. Utunk, 1971/41. sz., Jancsó Elemér közlése) mint Dudás Emil és Fenyvesi József barátját, Németh Andor megnevezi Emlékirataiban, de éppen csak megnevezi.
A Fekete kolostorban (IV. fej. , 2.) Kuncz azt írja, hogy 1914 késő őszén „Ezzel a munkacsoporttal együtt, eleganciáját mindig megőrizve eltűnt a pesti ügyvéd is. Úgy hallottuk, hogy sok kaland után hazaérkezett, harcolt a fronton is, majd ismét fogságba került, de ezúttal Vlagyivosztokba. Noirmoutier-ből Vlagyivosztokig hatalmas utat tett meg, s idegei, úgy látszik, kibírták, pedig már Noirmoutier-ben panaszkodott, hogy attól fél, minden pillanatban megőrülhet.” Magyarországon való végleges letelepedése (1931) után Nagyiványi valóban sokáig volt idegszanatóriumban; erre céloz Németh Andor is, amikor 1933 júliusi Kuncz-emlékezésében így említi: „… az elegáns zempléni dzsentri, aki ma tébolydában ül…” Dehát erről maga Nagyiványi is sokat írt, családilag terheltnek tekintette magát.
Ki tudja, miért nem írta meg Kuncz, hogy Nagyiványi a francia hadseregbe jelentkezett? Nem tudta volna? Lehetetlen! Az Idegenlégiótól a Szovjetunióig első fejezetében Nagyiványi részletesen leírja jelentkezésének történetét, az indokait – valóban, gondolt arra is, hogy „contre coeur” majd átszökik a németekhez –, a búcsút: „A várkapunál mindenkivel kezet szorítottam… Mikor Németh Andorral kezet szorítottam, mélyen belenézett a szemembe… Tudni akarta, hogy valójában ki is az, aki elmegy. És valójában mit akar az, aki elmegy. Tettekre hivatott-e vagy pedig csak nyugtalan kalandor. Megértettem a pillantását és válaszoltam is rá, másfél évvel későbben, úgy, ahogy lehetett.”
Ez a válasz az volt, hogy 1916 májusában, amikor már Magyarországon volt, és az olasz harctérre indult, egy levelezőlapot írt Németh Andornak: „Je suis arrivé, quand même.” (Mégis csak megérkeztem.)
A feltűnő külsejű, elegáns, érdekes múltú pesti ügyvéd jelentkezése tehát nem volt és nem lehetett titok. Egyébként Nagyiványi is úgy járt, hogy az utolsó pillanatban visszavonták a német front mögöttről, és átdobták Afrikába, az Idegenlégióba, de ott is megbízhatatlanként kezelték.
Említett regénye elején mintha vitatkoznék Kuncz alábbi périgueux-i emlékeivel (II. fej. ): „Első látszatra talán mindannyi között a legérdekesebb volt a budapesti ügyvéd. Borotvált képű, viíágosszőke, nagyon elegáns férfi. Párizsban, a mozgósítás napjaiban úgyszólván minden tíz percben leigazoltatták. A végén is jónak látta otthon maradni internálása napjáig, mert az utcákon közlekedni amúgy sem tudott.” Nagyiványi: „Hogy porosz tiszti külsőm miatt addig ne menjek az utcára? Dehogynem mentem. Mindig az utcán voltam, de egy kis gyakorlati metamorfózissal. Az à la Kayser Guillaume vadászkalapomat felcseréltem egy nagy karimájú spanyol kalappal és a kabátom gomblyukába jól láthatólag kitűztem az Egyesült Államok csillagos kokárdáját. És így átváltozva láttam mindent.” (12. old.)
A másik névtelent tulajdonképpen ismerjük (I. Utunk, 1973/26. sz. ), mert felbukkant azok között, akik 1915 karácsonyán Madame Mignal-nak adományozták a kis Marthe gipszportréját, Zádory alkotását: Fürst. Most láttam, hogy a keresztneve André (Endre-András), született Szekszárdon 1893. augusztus 22-én, foglalkozása „diák”. Valahogy túl sokat szerepelt, mintha külön vigyáztak volna rá a hatóságok, de nem rosszindulatból, ellenkezőleg. 1915. január 16-án még Palvadeau ezt írja a prefektusnak: „M. Furst (hongrois) est employé au bureau et sera autorisé de sortir seul deux fois parsemaine” (Fürst úr – magyar – az irodában dolgozik és hetente kétszer szabad eltávozást kap). A chambrée-listák alapján meg tudtam állapítani, hogy Fürst azonos azzal a „kis termetű, erősen fekete hajú budapesti bankárfiúval”, akinek a „párizsi pártfogói némi kedvezést eszközöltek ki a prefektúrán. Ez a kedvezés abból állott, hogy a bankárfiú a tetőn rendbehozathatta az egyik toronyszobát, s Bárczy és Weiffert is ide költöztek vele együtt”. Nos, a kedvezés több volt, amint láthattuk, de vajon milyen befolyásra kapta a feltűnő eltávozási engedélyt? Kuncz erről semmit sem ír. De tudjuk, hogy később, Ile d’Yeu-ből a bankárfiú mezei munkára jelentkezett, és nagyon rossz állapotban került vissza Jankovits-csal együtt. Valószínű, hogy a háború elhúzódása folytán pártfogóinak a befolyása csökkent.
IV.
Jungblut és Kohler
Ki volt Jungblut és Kohler, akiknek a nevéhez az elképzelt vagy valóságos (a megtalált, leányfejes) síremlék története (I. még Utunk, 1973/32. sz.) tapad? Kuncz azt írja (VIII, fej., 3.), hogy a latin nyelvű felirat ügyében „hetekig tartott a levelezés a prefektúrával, amely maga is latinszakértőt kérdeztetett meg ebben az ügyben”. Ebből kiindulva hosszasan kerestem az iratcsomót, elhanyagolva sok egyéb dolgot… és nem találtam meg. Aztán elölről kezdtem a keresést, és sok elvesztegetett óra után ismét eredménytelenül fejeztem be. Pierre Épaud-t is megkérdeztem, nem emlékezett a dologra. De a két nevet hamar megtaláltam egy halálozási kimutatásban: Jungblut, Litterio mh. Noirmoutier-ban 1914. november 22-én, Kohler, Jacob mh. ugyanott 1915. április 24-én. A két dátum megfelel Kuncz visszaemlékezéseinek Jungblut halálát és a síremlék elkészültét illetően, és pontosan fedi Louis Troussier naplófeljegyzéseit (Utunk, 1973/15. sz.) a halálesetekről. A személyi lapokból, kimutatásokból, egyéb iratokból sikerült összeállítani a két elhunyt fogoly hozzávetőleges életrajzát.
Most már kétségtelen, hogy Kuncz emlékeiben összekeveredett a két internált alakja. Jungblut nem lehetett a „vén sas”, hiszen mindössze harminckilenc éves volt, amikor meghalt – született 1875. április 11-én Bielefeld-ben, teljes neve – ki tudja, miért kapta ezeket a furcsa keresztneveket – Amadeo Litterio Minorti Jungblut volt. A háború kitörésekor Párizsban élt, itt is jelentkezett mint német állampolgár. Jelentkezésekor bevonták a tartózkodási engedélyét, amelyet megtaláltam az iratok között. Ennek tanúsága szerint katolikus volt és nőtlen, foglalkozására nézve pedig peintre, festő. A feljegyzések később váratlanul bővültek: 1915. február 14-én a francia külügyminisztérium érdeklődik a vendée-i prefektusnál egy Jungblut nevű német internált halálának a körülményeiről. A prefektus válasza szerint Litterio Jungblut szívszélhűdésben halt meg a noirmoutier-i kórházban, már előzőleg is több szívrohama volt. Holmiját a sógornője. Madame Léo Jungblut grandville-i lakos vette magához; Léo nevű testvérén kívül van Franciaországban egy Otto nevű testvére is. A külügyminisztérium később visszaírt, hogy nem ennek az „artiste peintre” Jungblutnak a halála érdekli, hanem egy Gustave Jungblut nevű kőművesé, aki Kölnben született. A félreértésből kiderültek számunkra a noirmoutier-i Jungblut adatai.
A „vén sas” leírás viszont tökéletesen megfelel Jacob Kohler eddig ismeretlen és névtelen személyének. „Mindössze egy rend foltozott, piszkos ruhája volt – írja Kuncz (V. fej. ) az állítólagos Jungblutról – , abból a jellegzetes, nyűhetetlen bársonyféle anyagból, amelyből a francia munkások ruhája készül. A nadrág párizsi, bő munkásnadrágok divatja szerint volt szabva, ebből arra lehetett következtetni, hogya háború kitörése előtt Párizsban dolgozott. Semmiféle igazoló papírt se találtak nála. Volt egy katonai bizonyítványa, azt még Périgueux-ben elvették tőle.” Legtöbb részletében Kuncz visszaemlékezése egészen pontos. Jacob Kohler (katolikus vallású, szül. 1859. január 14-én Mussbach-ban, Bajorországban), a háború kitörésekor valóban Párizsban dolgozott napszámos munkásként. A személyi ügycsomójában megtaláltam a katonakönyvét, amelyet elvettek tőle. Eszerint Kohler 1892-ben jelentkezett önként az 1. Régiment Étranger-be és 1898. július 2-án szerelt le Bedeau-ban; a zsoldelszámoláskor még 8 frank 01 centime-ot kapott. A következő évben napszámos-munkakönyvet váltott Longlaville-ben, Meuse et Moselle megyében, ez a folyamatosan érvényesített igazolvány is megtalálható az iratai között. Szívbajos volt, 1915. április 23-án került a noirmoutier-i kórházba és másnap hajnali két órakor meghalt. A holland légióban teljesített szolgálatára vonatkozóan nem találtam adatot a papírjaiban. Hozzátartozója – ahogy Kuncz írja Jungblutról – valóban nem volt. Kétségtelennek látszik, hogy Jacob Kohler volt az, aki „pro gladio vincula obtinuit” a francia hatóságoktól. Lehet, hogy az a szép temetés, amelyet Kuncz leír, csakugyan a fiatal Jungblutnak szólt, de annyi biztos, hogy az író lelki szemei előtt a rokkant hadfi képe és emléke lebegett. Jacob Kohler most már a Fekete kolostor világához tartozik, és a síremlék, amelyet Zádory (?) faragott neki, bekerült a noirmoutier-i kastély muzeális anyagába.
V.
Guillaume őrmester
Mindjárt azzal kell kezdenem, hogy hiába kerestem, nem tudtam azonosítani, nem tudtam megállapítani még a nevét sem. Pedig ott a fényképe a könyvben, s tudjuk róla, hogy vendée-i pék volt, sokgyermekes családapa, és 1915 elején esett el.
Kuncz azt írja (III. fej. , 2. ), hogy„családiasan” Guillaume-nak nevezték a kis, kövér őrmestert, amiből arra lehet következtetni, hogy a Guillaume a keresztneve volt. Hiába tanulmányoztam az összes előforduló neveket, Guillaume-ot nem találtam, bár az is igaz, hogy a francia neveknél a legritkábban bukkant fel a keresztnév is. A katonai őrség különben sem tartozott a prefektus hatáskörébe, a keretet a volt La Roche-sur-Yon-i 93. gyalogezred adta, amely mindjárt a háború elején a frontra került és ott rövidesen valósággal megsemmisült. Később megpróbálták ugyan feltölteni, de mint önálló ezred megszűnt, és a háború után hivatalosan is feloszlatták. Lehet, hogy valamelyik katonai hatóságnál, esetleg a párizsi hadügyminisztériumban többet is ki tudna deríteni a későbbi kutató, én csak annyit tehettem, hogy végigvizsgáltam a Vendée megyei hősi halottak jegyzékét (folyamatosan közölte az egyik helybeli folyóirat), de ez sem járt eredménnyel. Kuncz megváltoztatta volna a nevét? Lehetséges, de nem valószínű, hiszen közzétette a fényképét. Baj az is, hogy az első hónapok anyaga – mivel ez az idő tulajdonképpen még csak a táborok megszervezésének a kezdőszakasza volt – eléggé zavaros és rendszertelen. Guillaume pedig összesen csak három hónapot – 1914 október – december – töltött Noirmoutier-ban, 1915. január közepén már Chapellier parancsnokolta helyében, és Palvadeau úr civil-adminisztrátori hatáskörét is betöltötte. Henri Martin barátom, aki igyekezett segíteni nekem, minden lehetséges tanút megkérdezett, mutatta a fényképet, de senki sem ismerte fel.
Ugyancsak Henri Martin kérésére megkeresett engem Valentin Roussiére, a Nantes-i Presse-Océan helybeli szerkesztője, aki jól ismeri a Fekete kolostort. Egyik 1967-ben megjelent könyvében (Vendée, terre de vacanceset d’oubli, Édition du Marais-Benet-Vendée) egész terjedelmében közölte azt a káprázatos leírást, amelyben Kuncz megörökítette a mimóza-virágzás csodáját (VII. fej., 2.), mint az egyik legszebb irodalmi oldalt, amelyet Vendée-ról valaha is írtak… Ez a lelkes ember, aki már tavalyi utam után is igyekezett élesztgetni Kuncz emlékét a vendée-iek között, mostani ott-tartózkodásom idején két cikket is írt a lapjában (Presse-Océan, 1973. október 30. és november 10.), amelyekben ismételten felhívta a vendée-i lakosságot, hogy a családi vagy baráti emlékek alapján igyekezzék megállapítani és jelezni ennek a derék embernek a személyazonosságát. Tanácsomra második cikkben nagyon jó reprodukcióban közölte azt a bizonyos csoportképet is. „60 ans après, on recherche le sergent Guillaume” – 60 év után keressük Guillaume őrmestert – hangzott az első cikk címe, de sajnos, a felhívások mostanig hatástalanok maradtak. „Retrouvera-t-on un jourla trace du sergent Guillaume?” – „Megtaláljuk-e valamikor Guillaume őrmester nyomát?” – kérdi a második cikk. Igen, ki tudja? Hátha valamelyik öreg vendée-i péknek, vagy valamelyik hajdani ezredtársnak a kezébe akadt a cikk és a kép. Mindenképpen, én makacsul elhatároztam: erről a szálról sohasem mondok le, Guillaume őrmestert meg kell találnunk! Tudnia kell a családjának, tudniuk kell a leszármazottainak, hogy itt messze nem feledjük, és idézzük az emlékét, valahányszor kezünkbe vesszük a Fekete kolostort.
VI.
Jankovich Pál
A nagyszerű fiatal festő, akitől az az emlékezetes 1918-as karácsonyi plakát maradt reánk Kuncz jóvoltából, kutatás közben hirtelen csak elém lépett egy elég részletes kihallgatási jegyzőkönyvből. A neve alatt (és örvendtem, hogy most már ismerjük a teljes nevét) a szemem éppen a személyleírásán akadt meg: 170 cm magas, barna hajú, kék szemű fiatalember volt. Ez a jegyzőkönyv 1917 nyarán készülhetett Faymoreau-ban, ahol mezei munkán volt a „jeune et vigoureux” (fiatal és izmos) festő. 1893. szeptember 23-án született Nyíregyházán, apja Jankovich Pál, anyja Horváth Zsuzsánna volt, lakott a Tompa Mihály utca 3. sz. alatt. Utolsó magyarországi lakhelyeként a budapesti Képzőművészeti Főiskolát (Bajza u. 23) jelölte meg, Párizsban az 5. kerületben (arrondissement) lakott. A háború kitörésekor nem jelentkezett internálásra, de – ismeretlen körülmények között – 1914. augusztus 8-án Saumur-ben letartóztatták és internálták. Később Ile de Lieck-re került, majd 1917. január 17-én Ile Longue-ra; megírtam már (Utunk, 1973/32. sz.), hogy Lehel István naplója jelzi Jankovich jelenlétét ezen a breton szigeten 1917. április 3-án. Kuncztól tudjuk, hogy Ile d’Yeu-re lesült arccal, de csupán egy kék munkazubbonyban és egy rend fehérneművel érkezett. Az említett kihallgatási jegyzőkönyv szerint Jankovich nem óhajtott tovább dolgozni Faymoreau-ban, mert rosszul bántak vele, egész nap hajtották. Kérésének a francia hatóságok eleget tettek és Ile d’Yeu-be internálták. A foglalkozási rovatba az van beírva, hogy „peintre” (festő). Valószínű (a Fekete kolostorból is így tudjuk), hogy innen már nem mozdult tragikus haláláig, bár a személyi dossziéjában megtalálható egy 1918. február 15-én kelt katonai orvosi bizonyítvány, amely azt tanúsítja, hogy egészséges és alkalmas mezei munkára. Úgy látszik, komoly szándéka volt újra munkára jelentkezni, mert aláírta a keretszerződést is, amelynek értelmében 1,25 frank napibérért szegődik el, ebből 60 centime-ot készpénzben megkaphat, a többit letétbe kell helyeznie. A béren kívül jár neki még lakás, világítás, étkezés, munkaruha, orvosi ellátás.
Egy évre rá halott volt… Az említett távirat szerint 1919. január 8-án halt meg Ile d’Yeu-ben, ez a dátum még többször előfordult, de akadt olyan kimutatás is, amely január 3-át jelölte meg halála napjául. Ugyanígy a születési dátuma is egyszer 1893. szeptember 29. (?). Természetesen, mindig tekintetbe kell venni az elhalványult tintaírást, amelyen nem lehet pontosan eligazodni.
Sajnos fényképet nem találtam az „érdekes fejű“ festőről. De ha ezek a sorok eljutnak Nyíregyházára, és ott még él rokona, ismerőse, nem kerítenék-e elő legalább az érettségis fényképét? Bizonyára megvan valamelyik iskolában, feltehetően 1910–11-ből. Valentin Roussiére-nek elmondtam, hogy találtam néhány adatot Jankovichról. Második cikkének a megírása előtt kiautózott Faymoreau-ba, további nyomokért. Talált is egy öreg földművest, aki emlékezett arra, hogy 1917-ben az akkori községi bíró földjein magyar és török foglyok dolgoztak. Az egyik török ott is maradt, elvett egy francia nőt, 1967-ben halt meg. Ismét egy fontos tanút némított el az idő! Roussiére megírta a cikk második részében mindezt, és Jankovich-csai kapcsolatban is felhívta a vendée-i közönséget, hogy jelezze, ha valahol egy festményét vagy rajzát sejti… De ezt a fejezetet is azzal a lakonikus megállapítással kell zárnom, hogy egyelőre nincs eredmény.
(Folytatjuk)
Megjelent A Hét V. évfolyama 4. számában, 1974. január 25-én.
