Gáldi László, Eminescu legnagyobb magyar szerelmese (mert a tudomány egy bizonyos szinten már művészet, és itt az érzelmek a tudással egyenlő rangú szerepet játszanak, nincs szó tehát eufémiáról), ötvennégy éves korára – és a költő halálának hetvenötödik évfordulójára – ki is tudta mondani ötödfélszáz oldalas, román nyelvű könyvében (Stilul poetic al lui Mihai Eminescu, Bukarest, 1964), hogy miért szerette egy életen át, gimnazista korától kezdve, az angyalarcú ipoteşti-i fiú verseit.
Úgy van rendjén, hogy a költők – hiszen ezért születnek – a változó nemzedékek során át elkísérjék az embert egész életútján, de hogy ki miért választott szellemi társul valakit, azt kevesen tudják teljesen kimondani. Gáldi is csak Eminescu tekintetében kivétel – és még itt is feltör a szívszorító gondolat, hogy tiltakozna, ha még itt lenne közöttünk, és olvasástól, munkától meggyötört beteg szemével végigszaladna ezeken a sorokon.
Nem állíthatom, hogy találkozásaink alkalmával mindig csak költészetről beszélgettünk Gáldi Lászlóval. Értette és igényelte az életet, a költészet a glória volt a megfoghatatlanul bűvös északi fény az örömök és bánatok hullámai fölött. Az ő baráti vallomását idézem, amikor azt mondom, hogy Petőfi mellett Eminescut, Lermontovot és Leopardit szerette a legjobban. Sokrétű munkásságában elkezdte és terveiben sok-sok évre érlelte a szándékot, hogy mindent kimondjon róluk, amit tudott és érzett.
Legnagyobb műve Eminescuról született.
Miért románul? Mert úgyszólván anyanyelvi fokon beszélt és írt több nyelven, románul tökéletesen. De itt másról is szó van, a rokonlelkű együttműködés egyik nagyszerű példájáról. „Eminecu-kötetem magvát az a stíluselemzés alkotja, amelyet 1959-ben kért tőlem Al. Rosetti akadémikus; e cikkel kapcsolatban merült fel bennem az a gondolat, milyen fontos lenne legalább tizenöt-húsz Eminescu-vers belső stílusfejlődésének titkait egy összefoglaló tanulmányban megvilágítani. Ennek a gondolatnak persze volt előzménye is, a Velence című szonett variánsairól már 1936-ban jelent meg hosszabb tanulmányom Leca Morariu gondozásában. Eminescuval kapcsolatban, azt hiszem, legfontosabb törekvésem kezdettől fogva az volt, hogy stíluseszközeinek konkrét vizsgálata segítségével pontosabban megállapíthassam helyét az európai költészetben…” (Beke György: Tolmács nélkül, Bukarest 1972.)
Gáldi könyve – egy költőre vonatkoztatva – legteljesebb megvalósítása az életművében évtizedeken át hirdetett funkcionális versszemléletnek. „… nemcsak a mű alkotójának kell a tartalmat és a formát jórészt ösztönös módon összehangolnia s együttesen ható művészi egyensúlyba hoznia, hanem a mű élvezőjének is. A vers formájának alaposabb megismerése nem öncél, hanem a vers szerkezetén és zeneiségén át vezető út a költészet közvetlenebb átélése felé” – írja Ismerjük meg a versformákat című könyvének (Budapest, 1961) bevezetésében.
Felfogásának gyökereit így foglalja össze; „A funkcionális verstan voltaképpen elszakíthatatlan attól, amit egyik felejthetetlen professzorom, Gombocz Zoltán a prágai iskola hatása alatt funkcionális nyelvszemléletnek nevezett… Így jutott el a kutatás a funkcionális stilisztikához és ennek keretében, amennyiben verses művekről van szó, a funkcionális verstanhoz. A funkcionális szemléletnek igen sok híve van szerte a világon, a Szovjetunióban éppen úgy, mint az Egyesült Államokban… Romániában ezzel az irányzattal kapcsolatosan elsősorban G. I. Tohăneanu temesvári és Liviu Rusu kolozsvári professzorok nevét kell említenem, akik kutatásaikban kétségtelenül a vers modern értelmezésének hívei. A román stilisztikai és verstani kutatások szempontjából nagy fontossága volt annak a Poétikai Körnek, amelyet néhány évvel ezelőtt Al. Rosetti akadémikus és Mihai Pop szervezett.” (Beke Gy. i.m., 216. old.).
Eminescu-könyvének bevezetésében Gáldi tüzetesen kifejti funkcionális versszemléletéből fakadó elemzési módszerét. Ez a hangzás, a szó és a mondat összefüggéseinek a kutatása, amiből a sajátos költői stílusjegyek felismerése fakadhat. Nyomatékosan rámutat arra, hogy kiindulási pontja azonos azzal, amelyet Tudor Vianu így jelölt ki egyik írásában: a művészetben a forma nem a művek tartalmához illesztett külsőség… Az irodalmi mű formája maga a legeredetibben kifejezett tartalom.“
Ehhez járul V. Zsirmunszkij szovjet tudósnak az a megállapítása, hogy „a költői műben a téma nem létezhet függetlenül, a nyelvi kifejezési eszközöktől elszakítva”.
Aki kézbe veszi és tanulmányozza Gáldi László kötetét, úgy érzi, hogy csodálatos, bonyolultan színes képeskönyvet tart a kezében, amelynek a rejtélyein előbb nagyon nehezen igazodik el, és már-már azt kérdi magától, hogy a költői szépség vajon hol bujkál ebben a tudományos szövevényben. De aztán észreveszi, hogy az érthetetlen ábrázolatok között elindul és mozogni kezd egy csillogó kis fényforrás, amely sorra megvilágítja a titkokat. Ez a fényforrás az anyanyelvi szó. A szó, a legtitokzatosabb és legnagyobb emberi találmány, az anyanyelv legdöntőbb lényege, mert nemcsak egy fogalom jelölésére alkalmas, hanem zene is, meg fény és szín, más szavakat vonz és taszít, összegyűjt és elkülönít. Az az igazi nagy költő, aki anyanyelvének a szavaival soha nem hallott zenébe tudja oldani a legnagyobb, legnemesebb gondolatokat, egyszerre ostromolva fülünket, szemünket, agyunkat és lelkünket, új és új képzetekkel halmozva el bennünket, eredeti hangzásukon és tartalmukon túl is… „din negura de vremi“ – mondja Eminescu, „idők ködéből“ – vágjuk mi rá magyarul, de máris rádöbbenünk, hogy románul a kavargó, lebegő ködtől borított, titokzatos életútra „nézünk” vissza (negură), amelynek mélységet ad, sőt amelyet alig-alig érzékelhető visszhanggal is elborít a puha, palatalizált m, valami távoli kórus zümmögésével… „la tine tu mă chemi” – folytatja a költő a következő, rárímelő félsorban, „hívsz magadhoz” – mondjuk mi kissé tehetetlenül, hiszen a román félsoron végigcikázik az a-i-e-u-ă-e magánhangzók szivárványa, amelyet lehetetlen észre nem vennünk, mihelyt ajkunkra vettük a félsort, s a fordító döbbenten tépelődik, hogy mit és hogyan adjon vissza belőle a maga nyelvén, a maga szavaival. Végül ismét itt van a rímzáró puha m, ez a halk sóhaj, a messzeségbe vesző kiáltás pianisszimóba fúlt végakkordja. Az érdekes az, hogy – mert ez is a nagy költők varázsos hatalmából ered – a hevenyészett két magyar félsor önmagában egészen jó költői sorrá állott össze: I/dők kö/dé/ből hívsz ma/gad/hoz… Majdnem tökéletes ötödfél jambus, csak éppen semmi köze Eminescuhoz: ám egy más, magyar költeményt el lehetne kezdeni vele…
S miközben az Eminescu-olvasó így töpreng, valami emlék csendül meg benne, hogy van magyarul is egy ilyen, vagy hasonló rímpár, amelyet szép, komoly melódia vezet be, mint a plagálzárlat előzetes futama, s végül eszébe jut Petőfinek a Füstbe ment terv című költeményéből: „azon gondolkodám… rég nem látott anyám”, ez a három-három jambusos pár, amelyeknek a végén az orgonás m-mek belső, lelki hangokat közvetítenek, nem kívülről áradnak felénk, hanem a tudat nagyon nagy mélyrétegeiből zúgnak föl.
És csak összesen kilenc szót idéztem Eminescu O, mamă… (1880) című költeményéből.
A sok nagy Eminescu-vers között Gáldi tizenöt oldalnyi tudós elemzést szentel ennek a három szakaszos elégiának, számba véve természetesen azt az egész jelentékeny irodalmat is, amelyet az évtizedek során a legkülönbözőbb feszültségű és ízlésű szerzők ennek a csodálatos költeménynek szenteltek.
Előbbi néhány gondolatom és észrevételem Gáldi tanításának a visszhangja, és aki még jobban el akar mélyülni benne, áldozzon néhány órát a tanulmányozásának. De Gáldi – természetesen – nem veti fel a lehetséges fordítási problémákat, ezek itt nem tartoztak kutatási tárgyához; csak éppen a „dulce mamă” összetétellel kapcsolatban jegyzi meg, hogy távolról sem olyan közkeletű, mint a magyar édesanyám. Éppen ez a mellékes megjegyzése késztet bennünket arra, hogy felvessük ezeket a problémákat, Gáldi módszerének a tükrében, s ha már az O, mamă… került ennek az írásnak a tengelyébe, vizsgáljuk meg a költemény két legjobb magyar fordítását.
Érdemes-e? Büszkék vagyunk arra, hogy Eminescu magyarul magas színvonalú művészi fordításokban él, amelyeket nagynevű költők és műfordítók érleltek ki az idők folyamán. De hát azt is tudjuk, hogy minden nemzedéknek új meg új fordításokra van szüksége, és a műfordítás elméleti és esztétikai követelményei – bár megnyugtató módon nincsenek kidolgozva – állandóan gyarapodnak és finomulnak. Véleményem szerint Gáldi László Eminescu-elemzései az elkövetkező években újabb nagy lendületet adhatnak a műfordítóknak is.
Olvassuk el az eredeti szöveget:
O, mamă, dulce mamă, din negură de vremi
Pe freamătul de frunze la tine tu mă chemi;
Deasupra criptei negre a sfântului mormînt
Se scutură salcâmii de toamnă şi de vînt,
Se bat încet din ramuri, îngînâ glasul tău,
Mereu se vor tot bate, tu vei dormi mereu.
Cînd voi muri, iubito, la creştet să nu-mi plângi;
Din teiul sfînt şi dulce o ramură să frîngi,
La capul meu cu grijă tu ramura s-o-ngropi,
Asupra ei să cadă a ochilor tăi stropi;
Simţi-o-voi odată umbrind mormântul meu…
Mereu va creşte umbra-i, eu voi dormi mereu.
Iar dacă impreună va fi ca să murim,
Să nu ne ducâ-n triste zidiri de ţintirim,
Mormântul să ni-l sape la margine de râu,
Ne punâ-n încăperea aceluiaşi sicriu;
De-a pururea aproape vei fi de sânul meu…
Mereu va plânge apa, noi vom dormi mereu.
Gáldi megállapítja, hogy Eminescu román alexandrinusban írta a három szakaszos, szakaszonként hatsoros és páros rímű költeményt: a sorokat cezúra vágja ketté, az első félsor három és fél, a második három jambus, egyszótagú (hím-) rímmel. S miután ismerteti ennek az eminescui verselési formának az egész fejlődéstörténetét, foglalkozik a ritmus, a rímek, a sajátos refrén (meu… mereu), a szókincs és a mondatszerkezetek jellegzetességeivel. Ne soroljuk fel valamennyit, már csak azért sem, mert még azt hihetné valaki, hogy a jó műfordítást az eredetinek valami furcsa, már-már elektronikus precizitással létrejött tükörképeként képzelem el; most már tudjuk, hogy műfordítógép nincs és nem lesz. Az újabb tanulságok lehetséges érvényesítéséről van szó, a jövendő számára.
A két legutóbbi és legteljesebb magyar nyelvű Eminescu-kötetben (Eminescu költeményei, Bukarest, 1966 Szerk. Kacsó Sándor; Eminescu válogatott művei, Budapest, 1967. Szerk. Köpeczi Béla, a fordítást ellenőrizte és a jegyzeteket irta Gáldi László) két tapasztalt mester, Franyó Zoltán és Jékely Zoltán fordításában jelent meg az O, mamă…
Franyó Zoltán fordítása:
Anyám, én jó anyácskám, a rezgő fák alatt
A lomb neszével múltak ködéből hív szavad.
A szentelt sírhalomra, sötét kriptádra száll
A fűzfa lombja, melyben az őszi szél kaszál.
Holt hangodat sugallja, ha egy kis ág zörög…
Örökkön fúj a szellő, és álmod is örök.
Ha meghalok, te kedves, zokognod nem szabad,
A szent és drága hársról szakíts egy friss gallyat
És ásd el önkezeddel halott fejem felett,
Szemed könnyével öntözd az élő sírjelet;
Én lent megérzem árnyát, bár rám terült a rög…
Örökkön nő az árnyék és álmom is örök.
De hogyha úgy adódik, hogy együtt meghalunk,
Ne ódon cinteremben legyen jövő lakunk.
A sírgödrünket ássák a vízparton – csak ott
Pihenjen egy koporsó ölén a két halott;
Hogy mindig ott lehessen szivem szived fölött…
Örökkön sír a viz majd s az álmunk ott örök.
Jékely Zoltán változata:
Ó, anyám, jó anyácskám, idők páráiból
Szavad a lombzúgással hozzám riogva szól.
Sötét sírboltod ormán, szent hamvaid felett
Az őszben és a szélben akácfák lengenek,
Utánozzák a hangod, bólongatnak zörögve…
Örökre nő az árnyék, s te alszol mindörökre.
Ha meghalok, fölöttem egyet se sírj szivem!
A szent hársról egy ágat szakíts le szeliden,
Nagy gondossággal ültesd bús fejem fölibe,
Arra a fára hulljon könnyeid özöne;
Megérzed majd, hogy omlik árnyéka rá a rögre,
Örökre nő az árnyék, s én alszom mindörökre.
De hogyha úgy esik majd, hogy mi együtt halunk,
Ne nyirkos cinterembe vigyék haló porunk.
Ott ássák meg sírunkat a szép vízpart felett,
S bennünket egy koporsó ágyába rejtsenek,
Végső álomra majd itt, a kebleden dőlök le…
Örökre zúg a nagy víz, s mi alszunk mindörökre.
Mindkettő remek fordítás, az első olvasásra is nyilvánvaló, mert kisüt belőlük az eredeti vers megkapó hangulata; és ne feledjük el most sem azt az örök igazságot, hogy az olvasó a fordítást önálló költeményként kívánja élvezni. Külön érdeme a két kiváló fordítónak, hogy szövegébe belelopott valamit a számunkra oly kedves Szeptember végén akkordjaiból. Mégis, éppen ezzel kapcsolatban tűnik fel egy fontos, el nem hanyagolható hiányosság: egyik fordításból sem derül ki világosan, hogy a második szakasztól kezdve a költő a szerelmeséhez beszél (iubito). Márpedig Gáldi szerint a vers egy olyan síremlékhez hasonlít, amelyre az anya, a fiú és a szeretett nő neve van felírva… A „szívem” vagy a „te kedves” kifejezések nem helyettesítik eléggé a „iubito” megszólítást, mert nem utalnak közvetlenül a szeretett nőre; helyükbe mindenképpen a „szerelmem” kívánkoznék, hogy a másfajta érzelem pontos (és helyes) kifejezéshez jusson. Itt kell jelezni a hibás személyhasználatot Jékely fordításának 11. sorában: „Megérzed majd…”, helyesen „Megérzem majd” (Simţi-o-voi), mert a költő önmagáról beszél. Franyónál pedig (4. sor) a „salcîm” (akác) indokolatlanul fűzfává (salcie) változott.
A ritmus- és rímképletet a két fordító általában szigorúan tiszteletben tartotta, és ezzel nemcsak az eredeti versnek, hanem a magyar műfordítás hagyományainak is adózott; kivétel Jékelynél a két szakaszzáró sor, amelyeknek a végén a hímrímet nőrímmel helyettesítette, nyilván az „örökre” (mereu) miatt. Nem kicsi hiba, ha tekintetbe vesszük a fordító óriási mesterségbeli tudását, és csakis azzal magyarázható, hogy rendkívül pontos gondolati hűségre törekedett a refrénszerű mereu–mereu visszaadásában (örökre – mindörökre); ám mentségül ez semmiképpen sem elég.
Forma és tartalom viszonyához az is hozzátartozik, hogy a forma gyakran tartalomteremtő kényszert is gyakorol költőre-műfordítóra, és a könnyebb – bár kézenfekvő – megoldás választása nem szül mindig szerencsés eredményt. Ebben a tekintetben Franyó közelebb jutott az eredetihez az „örökkön – örök” párral, de kétségtelen, hogy ezeknek a zárósoroknak a végleges megoldása még az eljövendő fordítókra vár.
Lényegtelen dolognak tetszik – ám ma már nem az! –, hogy mindkét fordító – bár kis mértékben – vétett a záróütemek tisztasága ellen, vagy pedig erőltetett megoldásokat alkalmazott. Babitsi szabály, hogy a záróütemeknek tisztáknak kell lenniük a sor végén és a cezúra előtt! Franyó egy helyen hibázik (2. sor: neszével múltak), Jékely kétszer (2. sor; lombzúgással. 15. sor; sírunkat), és két rímben magánhangzót rövidített (7–8. sor: szivem – szelíden). Az ütem kedvéért – holott jelentősége nem lett volna – Franyó is használja a rövid i-s „szivet” (17. sor). Persze, az ilyesmi valamikor közkeletű volt legnagyobbjainknál is, de úgy gondolom, hogy a mai magyar nyelv már nem engedi meg ezt a tulajdonképpen könnyen mellőzhető licenciát. Jékely esetében a konzekvencia természetesen az, hogy a 7–8. sor rímeit másként kell megoldani, megintcsak új „tartalomteremtéssel”.
Mindkét fordító bravúrosan tiszteletben tartotta az 1–2. és 3–4. sorokat összefűző enjambement-t.
Ám az igazi eminescui problémák csak ezután következnek:
Itt van mindjárt a megszólítás: „O, mamă, dulce mamă…“ A „dulce mamă“ kifejezést Gáldi ezoterikusnak, különlegesnek tartja, de megjegyzi, hogy a költő Erdélyben is hallhatta fiatal korában. Jelentősége van a „dulce” (édes) jelzőnek más helyt is (8. sor), ahol a költő a „sfânt şi dulce“ hársról beszél (Frányánál „drága hárs”, Jékelynél a „dulce” egyszerűen kimaradt). A megoldást talán Franyó sugallja, Gáldi megjegyzéseinek a szellemében is: „Anyám, anyám, te drága…, Ó, jó anyám, te drága.” (Nemrég kaptam levelet egy székely asszonytól: „Elvesztettem az én drága jó édesanyámat” – írta.)
De mégiscsak az „édes”-sel kellene kísérletezniük azoknak, akik ezt a sort egyszer jobban meg akarják oldani, mert a „drága” újabban közönségesebb ízt is kapott.
– „din negură de vremi“ – amiről már szó esett. Annyira eminescui, hogy ezt már a román kisiskolás is tudja Magyarul még nem sikerült újjáteremteni. Jékelynél: „idők páráiból“, ami nem is volna rossz, csakhogy ami párállik, az lassan elfogy, az idő pedig növekszik… De semmiképpen sem frappáns. Franyó a második sorba vitte át, és a „múltak ködéből” megoldást használja, de nem szerencsésen, mert a cezúra éppen a két szó közé esik; az első sorban, a pótolhatatlan helyen azt olvashatjuk, hogy „a rezgő fák alatt”, ami egyszerű töltelék, és szószaporítás is, mert mindjárt utána következik a 2. sorban, hogy „A lomb neszével”, ami szép és kifejező – és az eredetiben sincs több ennél (Pe freamătul de frunze).
– „la tine tu mă chemi”… A halott anya szólítja, hívja fiát a messzi évek ködéből, mégpedig magához, a sírba, amint az a következő sorokból is pontosan kiderül. Nos, a „hívszavad” (Franyó) többé-kevésbé fedi ezt, de a Jékely megoldásából mindenképpen kifogásolnunk kell a „riogva” toldást, mint amely teljesen kiütközik a hangulatból. Egyik fogalmazás sem megnyugtató.
– „îngîná“: kedvelt ige a román költészetben, s azt jelenti, hogy dúdol, dünnyög, gőgicsél stb. Minthogy hangutánzó is, magyarul a suttogást, súgást is felidézheti, „îngînă glasul tău…“ (5. sor) – a hangodat susogják (a rezgő, hajladozó akácfák). Frányánál: „Holt hangodat sugallja”, Jékelynél „Utánozzák a hangod”. A „sugallja” itt feltűnően keresett és modoros, az „utánozzák” pedig teljesen hibás, mert az îngînâ-t csak csúfolkodó értelemben lehet így használni.
A rímekről csak általában jegyzem meg, hogy Gáldi szerint nemcsak a „puha” végződésűeket (ide tartoznak a plingi/fringi, s-o-ngropi/stropi is), hanem a többit is úgy válogatta össze a költő, hogy hangzásukkal erősítsék a vers komor hangulatát. Hozzáteszi, hogy ezeket aligha lehetne utánozni más román nyelveken… És ez önkéntelen figyelmeztetés a fordítónak, aki magyar verset ír a legnagyobb román költő szolgálatában.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 3. számában, 1975. január 17-én.